Minden eddiginél láthatóbbá váltak a lengyel–ukrán kapcsolatokat történelmileg behálózó repedések annak révén, hogy

Karol Nawrocki államfő visszavonta a Lengyel Köztársaság legmagasabb kitüntetését, a Fehér Sas-rendet Vlagyimir Zelenszkij ukrajnai vezetőtől, amit 2023 áprilisában ítéltek oda neki.

Az orosz állami rádió, a Vesztyi FM június 19-ei, szombati híradásaiban hallottam a döntésről. A moszkvai adás szerkesztője – a varsói magyarázattal összhangban – azzal indokolta a lengyel fél lépését, hogy Ukrajna egyik katonai egységét, az UPA-ról, a II. világháború alatt a náci németek oldalán népirtást elkövetett Ukrán Ellenálló Hadseregről nevezték el. Miként az elnök indoklásából idézve elhangzott az adásban: ez az alakulat

„legalább 100 ezer lengyel állampolgárt gyilkolt meg Volhíniában, Kelet-Galiciában, a lublini régióban és Kárpátalján, kizárólag azért, mert lengyelek, zsidók vagy más kisebbségekhez tartozók voltak; falvak, kisvárosok lakosai – egész családok, nők, gyermekek és idősek. Nem katonák a csatatéren, hanem védtelen civilek. Brutálisan és kegyetlenül meggyilkolták őket. Az áldozatok a mai napig nem részesültek méltó temetésben. Ezért Ukrajna egyik katonai egységének UPA-bűnözőkről való elnevezése messze túlmutat Ukrajna belügyén”.

Megjegyzem, az általam átnézett Telex és az Index ennél szűkszavúbb volt, ezért talán nem érdektelen, ha olvasóim számára az alábbiakban több részlettel megvilágítom a hátteret. Mindenekelőtt felidézem, hogy a volhíniai és kelet-galíciai mészárlások 1943. július 11-én, az úgynevezett „véres vasárnapon” érték el a tetőpontjukat. Ekkor az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és az OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) összehangolt, brutális támadást indított mintegy száz lengyel falu ellen. A lengyel parlament, a szejm 2016-ban népirtásként bélyegezte meg a bűncselekményeket. Törvényt fogadott el július 11-ének az ukrán nacionalista népirtás áldozatainak nemzeti emléknapjává nyilvánításáról, amit 2025-ben megerősített.

Ezzel szemben maga Vlagyimir Zelenszkij is többször megkérdőjelezte Varsónak a népirtás méretére vonatkozó állítását – legföljebb tízezerre téve a meghaltak számát. Ám a két fél közötti vita újabb fordulatával kapcsolatos hírben nem az általam a Bekiáltásban korábban már többször felidézettek keltették fel a figyelmemet, hanem a kitüntetés visszavonásának az az indoklása, hogy „Ukrajna egyik katonai egységének az UPA-bűnözőkről való elnevezése” váltotta ki a mostani varsói döntést. Mert akárhogy is, nem ez az elmúlt hetek legjellemzőbb mozzanata azzal kapcsolatban, hogy

az ukrajnai rezsim egyre kevésbé kendőzi el az erőszakos nemzetállami építkezés banderista-, melnyikista-fasiszta eszmei alapjait.

Valójában Varsó és Kijev nézetkülönbsége azért éleződött ki ismét, mert május 25-én, Kijevben, a Nemzeti Panteonban, Vlagyimir Zelenszkij méltató szavainak kíséretében az OUN egykori vezetőjének, Andrij Melnyiknek a földi maradványait helyezték el. Az ő hívei voltak azok is, akik 1941-ben több mint 33 ezer zsidónak a Babij Jar-szurdokban történt lemészárlásában jártak élen. Varsó már akkor felháborodásának adott hangot amiatt, hogy a tervek szerint Kijevben temetik el azoknak a ma még Amerika és Európa különböző országaiban nyugvó ukránoknak a földi maradványait, akik úgymond kiemelkedő szerepet játszottak az ukrán nemzetállam létrejöttében. Kivétel nélkül a fasiszta eszmék, és az ezekkel pogromokra felhívó, akár azokban ténylegesen is részt vett politikusok, katonai-félkatonai szervezetek vezetőit.

Mindez némi nemzetközi tiltakozást is kiváltott. Többek között a jeruzsálemi Jad Vasem, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága ítélte el, hogy Kijev példaképekké emeli a petljuristákat, illetve a későbbi banderista- és melnyikista-fasisztákat, akiknek rémtetteiről a Bekiáltásban, nem sokkal a blog létrehozását követően, először 2014. február 20-án írtam. Akkor még mit sem tudhattam arról, hogy pár nappal később a Washington által szervezett kijevi államcsínyben, s az azt követő, éveken át tartó mészárlásokban lesz szerepük az utódaiknak. Az elmúlt több mint egy évtized alatti dicstelen tetteiket számos cikkemben dokumentáltam, miként arról az olvasó is meggyőződhet, ha begépeli a Bekiáltás keresőjébe banderista-fasiszta kifejezést.

Csak az elmúlt hónapban történtekről, az ukrán ultranacionalista mozgalmakkal kapcsolatos alapvető háttérismeretekről a Riadóztatnak az ukrán fasizmus miatt; az EU-vezetők a banderista-fasizmus oldalán; a Miért tart még sokáig a Nyugat háborúja Moszkvával?; a Magyar alig volt, alig van a Kárpátalján című cikkeimben talál adatokat az érdeklődő, aki a magyarországi közvéleményt formáló médiumokban nehezen talál hasonló közléseket. Ami viszont a lengyel államfőt illeti, igencsak beszédes, hogy

a Zelenszkijt a Fehér Sas-rendtől megfosztó, nyilvános indoklásának középpontjába nem magát az ukrajnai fasizálódási folyamatot állította, hanem az egyik ukrajnai katonai egységnek az UPA-ról való elnevezését.

Ezzel nyilván szándékosan igyekezett csökkenteni döntése hatásának a lengyel–ukrán kapcsolatokra nehezedő súlyát. Az első tiltakozás mégis hamar bekövetkezett. A Kárpátinfo portál közlése szerint „Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter visszaadja lengyel állami kitüntetését, miután Varsó megfosztotta Zelenszkijt a Fehér Sas-rendtől”. Példáját mások is követték, s Zelenszkijhez hasonlóan a varsói illetékesek címére postázva visszaküldték Lengyelországba. 

Mindent egybe vetve, elég nehéz lehet kezelni azt az ellentmondást, ami a Nyugat oldalán Kijevvel kvázi szövetségben lévő Varsónak az Oroszország elleni legújabb háborúsága, illetve az ukrán banderista-, melnyikista-fasiszták dicsőítése között feszül. Miközben, miként a lengyel államfő hivatkozott rá, a harcoló Ukrajnának nyújtott pénzügyi segély mértéke több milliárd lengyel zloty, s a lengyel hadsereg több ezer ukrán katonát képzett ki, előbb-utóbb szembe kell néznie nem csak Varsónak, hanem az egész egyesített Nyugatnak azzal, amit most Karol Nawrocki kiélezett: „nem maradhatunk közömbösek azzal kapcsolatban, hogy néhányan közülük – értsd: a Varsó által kiképzett banderista-gárdisták közül – az UPA zászlaja alatt fognak szolgálni”.

Gondolkodó ember számára aligha kell ecsetelni e kettős beszéd képmutató voltát. Mert vagy szemben állok az ukrán banderista-fasizmussal, s annak befolyását minden lehetséges eszközzel akadályozom, vagy minden módon támogatom az erre épülő államot, s ily módon magam is részese vagyok az ordas eszmék újraélesztésének. Lengyelország esetében erre az egyik lehetséges magyarázat: miként a Nyugat, s benne az USA, újabban pedig a hangadó Németország vezetésével az európai „tettre készek” érdekkörei a keleti terjeszkedéshez használták és használják Ukrajnát, ennek részeként Varsó, nem különösebben titkolva, azt reméli, hogy

a kijevi rezsim farvizén a régi, anno részben meg is valósult álmok jegyében észak–déli irányban a Balti-tengertől a Feketéig, keleten pedig csaknem a Dnyeper vonaláig terjesztheti ki a befolyását. 

Ne tévesszen tehát meg a lengyel államfő patetikus előadása! Még akkor se, ha tudomásom szerint EU-tagország vezetője először fogalmazott elítélően az ukrajnai önkény megnyilvánulásaival kapcsolatban. Már csak azért se, mert a szövegében a fasizmusokba, a nácizmusba torkollt, kegyetlenül gyarmatosító polgári demokráciák igencsak véres tetteit maga is összemosta a nácizmus, a banderizmus elleni harcban iszonyú áldozatokat elszenvedett, úgynevezett szovjet kommunizmuséival. Mint mondta: „Nem maradhatunk közömbösek a bűnözés szimbólumainak igenlésével szemben. Nem engedhetjük meg a népirtásért felelős ideológiák terjedését. Ahogyan elutasítjuk a német nácizmus és a szovjet kommunizmus szimbólumait, úgy el kell utasítanunk a volhíniai mészárlás elkövetőinek kultuszát is. Nincs helye a lengyel közéletben a vörös-fekete Bandera-zászlóknak. Legfőbb ideje, hogy ezt törvénybe iktassák!”

Úgy tetszthet, nyílt felszólítás, már-már ultimátum volt ez annak az ukrajnia rezsimnek a címére, amelynek markáns fasisztoid jellegét mindmáig szőnyeg alá söpri a Nyugat. Ám Karol Nawrocki üzenetének erejéből is jócskán levesz, hogy Washington oldalán már a 2014. februári kijevi államcsíny előkészítéséhez is támogatást nyújtott Varsó a puccs kivitelezésében, s az azt követő ukrajnai vérengzésekben meghatározó szerepet játszott, banderista verőlegények lengyel területen való kiképzéséhez. Az okkal felvetődő miért?-ekre – a rövid és hosszabb távú helyi, illetve regionális politikai-gazdasági érdekekeken túlmenően – a mélyben meghúzódó eredőre csak azt válaszolhatjuk, hogy magából a rendszerből, a kapitalizmus társadalmi-gazdasági rendszeréből következik mindaz, ami az Ukrajna területén is folyó háborút mozgatja: a tőkeérdek felülírja az emberiességi szempontokat. Mostanság ez a tőkeérdek – az évszázadra, illetve több évtizedre visszanyúló washingtoni kormányzati doktrínákban is megfogalmazott módon – azt diktálja, hogy

Ukrajna felhasználásával hídfőállás épüljön ki Oroszország ellen, végső soron az annak erőforrásait a transzatlanti-globalista tőkés csoportok ellenőrzése alá rendelése érdekében.

E stratégiai cél elérésére írd és mondd bármilyen eszközt megengedhetőnek tekintenek most ugyanúgy, mint bármikor a múltban. A rendszer ehhez teremti meg azt a propaganda eszköztárt, aminek hatásaként a tömegek tudatában kialakítják a képet a nemtelen, illetve a nemes vezetőkről és népekről, a jó, illetve a gonosz harcáról. Ennek a mi Báthory Istvánunk egyik úttörője volt a lengyel és litván nemesség élén, hadseregében számos székellyel, illetve nyugati zsoldossal az Oroszország elleni 1579 és 1581 közötti három sikeres háborújának pénzügyi támogatása érdekében a ruszofóbia nyugati országokban terjesztett képes nyomtatványokkal felszításával. Mostani tudatiparos utódai ugyanehhez soha nem látott hatékonyságú találmányhoz jutottak az információs technológiák a közösséginek mondott szociális – valójában antiszociális – hálózatok révén.

Más kérdés, hogy egy felszínes vizsgálódás elég lenne ahhoz, hogy kiderüljön: a fekete, illetve fehér tablókép Lengyelország esetében sem állja meg a helyét. Mert, egy pillanatra sem felmentve a kijevi rezsim gyakorlatát, ha jobban belegondolunk, abban bizony a régebbi és kevésbé régebbi lengyel mintázatok is fellelhetők. A lengyelek ma ugyanúgy legnagyobb történelmi alakjaik között tartják számon a fent említett lengyel királyt, erdélyi fejedelmet Báthory Istvánt, aki IV. Rettegett Ivántól visszaszerezte a livóniai térségeket, amivel több orosz város kifosztása után Moszkva valamivel későbbi, 1610-es lengyel megszállását is megalapozta, akár az 1926-ban katonai államcsínyt végrehajtott, Adolf Hitler Németországával elsőként, már 1934-ben paktumot kötött, a foglyokkal brutális kegyetlenséggel bánt, a jogállamiság elveihez ragaszkodó lengyel értelmiségieket német mintára koncentrációs táborba zárató Józef Piłsudskit.

Hogy minderre milyen történelmi körülmények, időről időre elszenvedett kölcsönös sérelmek, üldöztetések és kényszerek között került sor – merthogy a propaganda, s a befolyása alatt álló internetes megmondóemberek eljárásával ellentétben minden történelmi kort vagy eseményt a saját korának összefüggéseivel összevetve, az akkori normák és ismeretek alapján kell hitelesen megítélni –, s miként oldotta fel a súlyos ellentmondásokat a lengyel társadalom, az nem ennek a cikknek a témája. De hogy az ukrán ultranacionalisták, banderista-fasiszták mai mentalitásának és tetteinek előzményeire a lengyel történelem is bőven szolgáltat példát, az nem kérdés. A feladat éppen az lenne, hogy meghaladhassuk azokat a beidegződéseket, amelyeket egyelőre Európa- és világszerte sem tompít, hanem inkább növel a kapitalizmus válságainak leküzdését törvényszerűen háborúktól remélő, s ezek ideológiai gyúanyagát sérelmi érveléssel szállító politika. Ám ahogy elnézem, manapság nem kifelé vágjuk magunkat az ebből eredő kusza szövevényekből... #

Kabai Domokos Lajos