Szóáradatának egy pontján a Magyarország sikerének drukkoló honfitársaihoz szólt Magyar Péter miniszterelnök június 29-én, a parlamenti napirend előtti felszólalásában. „Helyben vagyunk!” – bukott ki belőlem önkéntelenül. Mert a kormányfő megnyilatkozásában a társadalom nem is nagyon burkolt megosztásának újabb jelét érzékeltem. Mint már annyiszor tette, e fordulattal azt sugalmazta:

akik nem támogatják őt feltétel nélkül, illetve nem fogadják el kritikátlanul a helyzetértékelését, azokra kerékkötőként tekint.

A jézusi intelem, miszerint: „Aki nincs ellenünk, az velünk van” (Márk 9:38-41), többféle formában, esetenkénti szócserével az ellenkezőjére fordítva – „Aki nincs velünk, az ellenünk!” – jelent meg politikusok szövegeiben a történelem folyamán. Magyar Péter eddig még nem fogalmazott ilyen nyíltan, de burkoltan nem egyszer. Számomra már a politikai vezetőszerepre két évvel ezelőtti bejelentkezését megelőzően, a Bekiáltásban dokumentált módon nyilvánvaló volt, hogy habitusából az következik: nem tűr meg a környezetében olyat, aki nem viszonyul hozzá áhítattal. Drukkolókat gyűjt, nem partnereket!

Ami engem illet, még a feltételezését is elutasítom annak, hogy ne lennék érdekelt Magyarország sikerében. A leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy a megítélésem – százezrek, sőt milliók megítélésének – ismét az legyen a kizárólagos alapja, hogy a Magyarország egére felröppentett-felröppent újabb politikus-megváltó minden mondatához, minden tettéhez ájultan viszonyulok-e? Ezt ebben az esetben is meghagyom a szurkolóknak. Azoknak, akik a Facebookon szólnak be egy-egy cikkem miatt, s akiktől csupán drukkeri hozzáállásra telik. Egyiküknek jegyeztem meg a minap:

„Az elemzést – v.ö.: az adott témában a Bekiáltás több mint ezer cikke – ne tessék összetéveszteni a szurkolással! Miként a kommentben elszólta magát, utóbbi az ön műfaja, amiből csak bajok támadnak, mint a magyar történelem is mutatja.”

A parlamenti napirend előtti felszólalásában Magyar Péter magatartása hasonló – ezúttal is adós maradt az elemzéssel. Csupán megosztotta a nyilvánossággal azt a leltárt, amit számos miniszterével, a kiterjedt kormányzati apparátus mozgósításával működésének első ötven napjáról összeállíttatott. Azt tette, amit minden valamire való vezető hétről-hétre megtesz a maga posztján, ha egy új szervezet élére kerül: a normális esetben a kinevezésekor elfogadott programjához képest áttekinti, hol is tart annak érdekében, hogy jobbítson a rá bízott szervezet addigi működésén. Csakhogy a vezetők többsége e kimutatással nem terheli a nyilvánosságot.

A fő gondom az, hogy Magyar Péter kormányprogramja leginkább olyan elemek elegye, amelyeket nagyrészt az óellenzéknek nevezett pártok, illetve elemzők feltártak a NER tizenhat évéről. Ezek aztán ügyes kampánytanácsadók javaslatainak megfelelően, elsöprőnek bizonyult médiatámogatással, a választók nagy tömegeinek pálfordulásával az elmúlt évtizedekhez képest is példátlan hatalomkoncentráció forrásai lettek. Eközben a megértésre, szeretetre vágyó miniszterelnök még mindig kampányüzemódban működik:

♦ a napirend előtti felszólalásában a kormányzás megkezdéséhez szükséges lépések keveredtek lózungszerűen említett feladatok felsorolásával és néhány szükségszerű ad hoc intézkedés bejelentésével;
♦ ezúttal is a jövőben számon kérhető adatok nélkül szólt arról, milyen változtatásokat akar elérni kormánya;
♦ adós maradt több bejelentés bizonyításával – például annak igazolásával miszerint elérték, hogy „százezer (!) kárpátaljai magyar honfitársunk visszakapja a nyelvhasználati, az oktatási, kulturális és politikai jogait”.

Utóbbiról talán majd egy másik cikkben. Itt és most fontosabb, hogy testbeszédével, hanghordozásával értésünkre adta: elvárja, hogy amit elősorolt, azt ünnepelni való jótéteményként fogadja el a hallgatóság. Eddigi szereplései alapján, ha tud is róla, mert nyilván tud, meg sem érintette Szent István királynak Imre herceghez írt intelmeinek az a gondolata, amely szerint „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.

Ha kiegészíthetem: az egyvéleményhez igazodás legalább ennyire gyengít. Az általa is emlegetett nemzeti egységnek a különbözőségek sokszínűségén kell alapulnia, egyébként alkalmatlanná válik a közösség a változásokhoz való alkalmazkodásra. Talán erre érez rá mind több olyan szerkesztő, közíró, elemző, aki szinte teljes mellszélességgel kampányolt Magyar Péter sikeréért, mostanság azonban kételyeinek is teret enged. Néhányra Zöldi László kollégám „Lefülelt mondatok” gyűjtőnév alatt közreadott, június 28-ai összeállításában bukkantam. Eszerint

♦ Bruck András publicista még mindig politikai zseniként tekint Magyarra, de már a fékezhetetlen jelzőt is neve mellé ragasztotta;
♦ „Az újságírás nem a hatalom kiszolgálása, hanem a hatalom ellenőrzése” – figyelmeztette őt és környezetét Kárpáti Iván, a Klubrádió újságírója;
♦ „Értessék meg vele, hogy köteles elviselni a nyilvánosság ellenőrzését!” – füstölgött Nagy Attila Tibor politológus a Facebookon;
♦ „A jogot jogszegéssel nem lehet helyreállítani” – szögezte le Parászka Boróka, a hvg.hu szerzője.

Jóllehet sokféle demokrácia-értelmezés létezik, de az idézett vélemények egybeesnek a saját kérdésemben megbújt minapi aggodalmammal: „Épül az új diktatúra?” Ezt a TISZA-kormány Tisztítótűz műveletként meghirdetésekor közzétett 8+1 felvetésem elé írtam. Ugyanis egyre erősebb benyomásom, hogy az autoriter hatalomgyakorlás tovább élésének immár nem csak a kormányfő agresszivitásra hajlamos személyiségében gyökerező okai lehetnek, hanem a civilizációnkban demokratikus alapelvnek tekintett, jogi eszközökkel szabályozott elvárások figyelmen kívül hagyása is.

A veszély azonban nem csak a személyiségjegyek, vagy a fejlettnek tekintett nyugati demokráciák politikusi visszaélésekkel bőven terhelt hatalomgyakorlási módszerei miatt áll fenn. Az ezekkel ezzel ellentétes hangvételben szintén megfogalmazódhat az alkalmazkodási, illetve a korlátozási igény. Ugyanezen a napon Forsthoffer Ágnes, az Országgyűlés elnöke, a TISZA párt alelnöke azzal a kéréssel fordult a képviselőkhöz, hogy politikai haszonszerzés érdekében ne csorbítsák az Országgyűlés tekintélyét. Név nélkül, de példákat is felhozott ilyenekre, amikért

ő maga úgymond mélységesen szégyelli magát, mert a közösségi médiában lejárató szándékkal közzétett esetek nem felelnek meg a választók méltó képviseletének…

Első hallásra akár tetszetősnek is tarthatja az ember a kulturált parlamenti viselkedésre, az ennek megfelelő szóhasználatra, sőt a témához illő retorikai műfajválasztásra szóló felhívást. Magam azonban már ezen a ponton éberré váltam. Hiszen, adott esetben, ízlés kérdése, ki hol húzza meg a megnyilatkozások hangvételének határát, s milyen eszközt tart megfelelőnek üzenete közönséghez való eljuttatásához. Amikor azonban Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István nevét említette az ülésvezető, számomra már nem volt kérdés a történelmi romantikára is építő érvelés hamis volta.

Hiszen még az említettek is ádáz praktikákat engedtek meg maguknak egymással szemben, hát még a környezetükben lévők, miként arról az 1800-as évek sajtója bőven tanúskodik. Hogy az 1867-es kiegyezés utáni kormányok és politikusok egymást lejárató kirohanásairól, a korabeli parlamentnek a sok tiszás példaképének tekintett kormányfő akár karhatalommal való szétveretéséről, s más ügyekről említést se tegyek. Következésképp: vagy a rákosista–kádárista álországgyűlés, vagy a vitákat, azok irányát, hangvételét csupán mindenki számára átlátható jogi eszközökkel szabályozó működési rend! (Hogy a képviseleti helyett a részvételi néphatalom irányába való elmozdulás lehetőségét akár föl se vessem!)

Minden más elterelés. Annak szőnyeg alá söprése, hogy bármennyire is tisztelt a ház, végső soron a politikai hatalmat kormányon vagy ellenzékben gyakorlók mögötti gazdasági csoportoknak az erőforrások megszerzésért folytatott küzdelméről van szó. Kapitalista körülmények között – hogy a rendszerváltás szóhasználatban rejlő tiszás kampánybeli átverést ezzel letudjam! – a népboldogítás, még ha a szükségszerű kompromisszumok miatt átmeneti jóléti társadalmakról, egyes kedvezményezetti, ám kizsákmányolt rétegekről, netán osztályokról is van szó, csupán álca. Minden pillanatban megnyilvánuló átverés, ami miatt Forsthoffer sem bízhat a választók józan ítéletében. Abban, hogy a helyén kezelik a politikusi trükköket, sőt gazemberségeket, s ezekkel kalkulálnak, amikor a szavazólapon behúzzák az X-et.

De hogy is bízhatna? Hiszen korábbi pártjuk elárulása nélkül, vagy egyszerűen józan ésszel voksolva a TISZA aligha juthatott volna kizárólagos parlamenti pozícióba. És ezeken túl sem holmi morális meggondolások játszottak és játszanak szerepet. Sokkal inkább az államok feletti hatalomgyakorlók érdekeinek megfelelően működtetett, a mesterséges intelligenciával soha nem látott mértékben hatékonnyá tett internetes manipulálás. Ám ezt miként is hozhatná szóba annak a pártnak kulcsfontosságú poszton lévő vezetője, amelynek legfontosabb emberei a transzatlantista-globalista gazdasági körökhöz kötődnek. Uralmukat csak tényleges társadalmi–gazdasági rendszerváltással lehetne meghaladni. Már, ha egyáltalán… #

Kabai Domokos Lajos