Júniustól igencsak megcsappantak a Bekiáltás-bejegyzések. Júliusban mindössze egy kisebb bejegyzést helyeztem el az oldalon. A hallgatásnak is nevezhető visszafogottságom oka:

2026. június 11-ike és július 23-ika között, két részletben majd három hetet töltöttem kórházakban, s ehhez kapcsolódva az ambuláns rendeléseken.

A megelőző két év, illetve a kórházi részbeni sorozatos orvosi figyelmetlenségek miatt jutottam ténylegesen életveszélybe. Mindezt nem feledtetheti a súlyos következmények kórházi tudatosulása utáni kitüntető figyelem, az ottani gondos kezelés, ápolás. A személyes élményeknél azonban fontosabbak az általános tapasztalatok, amelyeknek itt csupán rövid eszenciáját teszem közzé azzal a megjegyzéssel, hogy az alábbi megállapításaim alól is voltak kivételek. Úgy vélem azonban, hogy itt és most a helyzet árnyoldalait kell érintenem.

(1) A külföldre vándoroltakat gyakorlatilag képtelenek pótolni a túlterhelt orvosok és ápolók. És ez nem csak a körzeti/családorvosokra vonatkozik. Bármit is hadoválnak erről a politikusok, s a Nyugaton előnyösebb helyzetbe került kivándoroltak, az EU három alapelve: a tőke, az áruk, a munkaerő szabad áramlása az újgyarmatosítás része. Utóbbihoz: az alávetett országok családjainak és a költségvetésének terhére kiképzettek elszívása révén ott keletkezik a profit, ami lényegesen jelentékenyebb, mint az esetleges ottani vagy az itthoni adó. Vegyük tudomásul, hogy a következmények egésze súlyosan terheli a hátrahagyott társadalmat!

(2) Szinte csoda, hogy a hazai egészségügyben sokszoros bérkülönbséggel egymással szembe állított orvosok, műtősök és ápolók egyáltalán képesek együttműködésre.

(3) Maga a rendszer elképesztően rugalmatlan. A számítógépes előjegyzési rendszer eleve nincs tekintettel a beteg állapotára, kezelésének egyes fázisaira, amibe még a kezelő orvos sem igazán képes beavatkozni. Előfordult, hogy fél napon át a zárójelentésen megadott telefonszámon, de a kórház további telefonvonalain sem értem el osztályos orvost, miközben már az első műtétet követően aggasztó tüneteket tapasztaltam magamon. Gyakran halasztanak el már kiírt műtéteket is, aminek feltehetően a szakemberhiány a fő oka. Velem kétszer esett meg, hogy a műtőből toltak vissza a kórterembe azzal, hogy aznap mégsem kerül sor rá, de a mellettem fekvőkkel ugyanez volt a helyzet. Elismerve az indokolt esetek létjogosultságát, a tömeges gyakorlat tarthatatlanságát én bizony ott és akkor mindenki nevében szóvá tettem, talán nem is eredménytelenül…

(4) Meglehetősen általános a páciens egészére való figyelés hiánya. Tapasztalataim szerint az orvosok döntő többsége csak az alapproblémaként kiemelt betegség szakmai protokolljára koncentrál, egy részük talán még erre sem.

(5) Ezt a szemléletmódot súlyosbítja a nyereségérdekelt magánellátás felszínessége, a magán- és az állami orvoslás tudatos összemosása. Erős a törekvés arra, hogy a költségesebb eljárásokat az állami intézményekre hárítsák. Ezt azok vonakodva fogadják el, vagy egyáltalán nem, miközben a páciens akár a senki földjén is maradhat.

A piaci viszonyok érvényesítésének módja az is, amikor a kórterembe belépő, magukat medikusként bemutatók, gyógyászati segédeszközöket gyártók nevében akár félórás közvélemény-kutatásban való részvételre veszik rá a kiszolgáltatott, a nem egyszer fájdalmaktól szenvedő, egy szál lepedő alatt részben vagy egészen pőrén fekvő betegeket. Ha valóban orvostanhallgatók közreműködésével történik mindez, akkor az eljárás úgy is felfogható, hogy ilyen módon is zajlik a szocializálásuk az olyan viszonyok köze, amelyekben az emberiességi szempontokat felülírja az üzleti, a  tőkeérdek. Kíváncsi lennék arra, hogy vajon ezt csak a félgyarmaton tűrik el a komprádor kórházi vezetők, vagy a nyugati intézményekben is bevett-e ez a gyakorlat? Mindenesetre, az első eset után én a kórtermi társaim nevében, velük egyetértve visszautasítottam a próbálkozásokat.

(6) Nagyrészt hiányzik az orvosoknak az a derékhada, amelynek tapasztalataiból építkezhetnének a fiatalok.

(7) A páciensekkel való kommunikáció szinte teljes hiánya jellemzi a helyzetet. Ennek oka lehet egyrészt a társadalmainkban minden területen érzékelhető befelé fordulás, de az esetleges szakmai hibák következményeitől való félelem is. Hogy emiatt tudatosan-e vagy sem, de tény, hogy az egymást a kórházi ágyak mellett sűrűn váltogató orvosok nem mutatkoznak be, s általában sem tüntetik fel a ruházaton senki nevét, ami lehetetlenné teszi a későbbi azonosításukat. Járulékos, bár súlyos következmény: ha egy beteg nem látja át, hogy a bonyolult eljárások során mi történt vele, mert csak a kezelés végén dugja valaki az orra alá – aki nem is feltétlenül az operációt végrehajtott orvos – a latin kifejezéssekkel teli zárójelentést, hogy itt írja alá, akkor esély sincs a részletek megbeszélésére. Ezzel egyrészt ab ovo csökken a reklamáció esélye, ami a kórház érdeke, másrészt, s ez a nagyobb baj, a felületes, hézagos tájékoztatás miatt később a saját felépülése érdekében sem lesz képes hatékonyan cselekedni a páciens.

Komolyan érdeklődő szakmai szervezeteknek mindehhez kész vagyok saját kezelésem, kötetnyire dagasztott dokumentumaiból példákkal szolgálni annak érzékeltetésére, hogy bemutassam: a hazai egészségügy súlyos gondjai túlmutatnak a wc-papír és a légkondicionáló-kérdésen… Persze, egyrészt ezek jelentőségét se becsülöm le. Másrészt, aligha hiszem, hogy újat mondtam volna fentebb a rendszeren belül lévőknek. De akkor meg föl kell tenni a talán költői kérdést: miért az ezekről való hallgatás, a ködösítés?

Talán jó helyen kutakodunk, ha többek között arra gondolunk: az életkori sajátosságok miatt a szavazókorú népesség döntő hányada csak 50, 60 éves korától kezd szembesülni nem csak az egészségügy, hanem más területek hasonló jelenségeivel is. (Időlegesen és helyenként kivétel lehet ez alól a fiatal szülőknek a gyerekgyógyászati ellátásban szerzett szórványos tapasztalata.) Mindent egybe vetve, az egészségügyön is túlmutatóan, nem lehet véletlen, hogy a tőkeérdeket megtestesítő politika oldaláról egyre határozottabban fogalmazódik meg a választási-választhatósági korhatár 16 évre csökkentése. Voksoljanak csak minél többen minél kevesebb közvetlen társadalmi tapasztalat hiányában! Ezzel tovább fokozható a mára uralkodóvá vált internetes manipuláció hatékonysága. #

Kabai Domokos Lajos