Orbán példája is azt mutatja: a fontoskodó ötletelésekből nem lesz kormányváltás, hacsak nem kataklizma árán.
A magyar progresszív (neoliberális) értelmiség – jelentsenek ezek a szavak külön-külön vagy együtt bármit! – továbbra is áltatja magát. E körből sokan úgy érzik, rés nyílt – esetleg valamely külső erők rést ütöttek? – a nemzeti együttműködés orbáni rendszerén, mert
Főleg az amerikai médiumok egyszerre próbálják lejáratni az interjút készített Tucker Carlsont és az orosz államfőt.
Tájékoztatás, illetve átértelmezés. Mióta sajtó a sajtó, e két megközelítés közötti határvonalon egyensúlyoz, miközben persze a tisztességes újságíró tudja:
A washingtoni körök a háború elhúzásával akarják megtörni Oroszország ellenálló képességét.
Miután Jens Stolternberg, a NATO főtitkára végre nem kertelt, s január 31-én maga is kimondta, amit a Washingtonhoz kötődők eddig konteónak minősítettek, nehéz lenne továbbra is azzal lesöpörni a Bekiáltásnak az ukrajnai helyzetből levezetett, egy évtizedes álláspontját:
Stoltenberg szerint a NATO olyan üzlet, ami az Egyesült Államok érdekeit szolgálja.
A harmadik telefon után már magam is kíváncsi voltam, mi terjed a magyar médiumokban arról, hogyan fogadták Moszkvában Orbán Viktor visszakozását Ukrajna támogatása ügyében. Ugyanis február 1-jén három orosz tévéműsorban, egy-két rádióadásban is hallottam erről elemzést. Ám ezeket nem az uralta, mint amit a talán legolvasottabb magyarországi internetes portál feltűnő módon közölt olvasóival:
Kimerültek a nyugati jóléti államok külső erőforrásai, s ez határozza meg a mi sorsunkat is.
Eddig tartott. Amiből, természetesen, nem következik, hogy holnaptól vége a fennálló rendnek. A társadalmi–gazdasági válságok évekig, évtizedekig halmozódnak, amíg hirtelen – mintha egy történelmi személyiséggé előlépett, előléptetett egyén idézte volna elő – bekövetkezik a mindent felforgató-átrendező fordulat. Ezzel együtt is észre kellene már venni, hogy
A fő kérdés, hogy mi okozta a gépi és gépszerű technológiának a népirtások szolgálatába állítását a civilizációnkban?
Újból és újból megpróbálom átvágni magam a holokauszt körül kialakult értelmezések szövevényén. Tettem, amit tehettem ebben az ügyben, s teszem, amit tehetek, mert
A filozófushoz hasonló, magyarokat megtizedelő szörnyetegekről értekezett előző cikkem után az egyik hozzászóló.
Kéretik nem Karinthy Frigyesről elmélkedni amiatt, hogy az író híres-nevezetes művének címét parafrazáltam ennek a cikknek az élére! Azért e felhívás, mert a kommentelők egy része a „Gyerekekkel szemben nincs osztályharc” című, minapi írásom apropóján az idézett mondat filozófus szerzőjén verte el a port, ahelyett, hogy a jegyzetem valamelyik állításával vitatkozott volna. Leginkább azt járhatta volna körül, amire a citátum is utal, hogy
Lukácsnak ez a gondolata ragadott meg elsősorban, de cikkei száz év távolából is sok mindent helyrebillenthetnek.
Még emlékezetem mélyéről sem bukkant elő, hogy valaha lapoztam volna Lukács Györgynek azokat a cikkeit, amelyek a Magvető által 1971-ben kiadott kötet legjelentősebb tanulmányáról, a Történelem és osztálytudat-ról elnevezett könyv elején kaptak helyet. Pedig olvastam őket. Erről tanúskodnak aláhúzásaim, amelyek most, 2024-ben
A félperiféria államainak viszonyait a geopolitikai függőségek és a politikusi hatalmi ambíciók alakítják.
„A lengyelekkel is átvernek” című cikkemben a Lengyelországban gyökeres változásokat előrevetítő kormányalakítással összefüggő, elhallgatásokra épülő hazai médiatevékenységet vettem górcső alá. Ennek szinte folytatása volt kis társaságunk havi rendszerességgel a világ dolgairól folytatott januári eszmecseréje, mert a házigazda-vitavezetőnk azt a kérdést tette fel:
Káosz uralja az országot, de ezt ugyanúgy nem a súlyához mérten tálalja a médiánk, ahogy szemérmes volt korábban is.
A címet az „Átvernek az oroszokról is” cikkem éléről egyfajta parafrázisként kölcsönöztem, miután kiderült, hogy
