A minap tapasztalt kollégámmal, a magyarországi médiavilág talán legavatottabb ismerőjével, kutatójával Z. L-lel beszélgettünk arról:

milyen különbségek vannak a mai és a rendszerváltás előtti újságírói felfogás között.

A múlttal kapcsolatos kritika mellett többek között arra jutottunk, hogy akkoriban rovatok szerint tagozódtak a szerkesztőségek és szakosodtak az újságírók. Egy belpolitikai újságíró nem tévedt a gazdaságpolitika, a sport, a kulturális újságírás, pláne a külpolitika területére, és viszont. Ha igen, csak előzetes tanulmányokat, tapasztalatszerzést követően, mikor már rálátása volt a folyamatokra, az események vélhető mozgatórugóira. (És még így is mennyi volt a melléfogás!) Ehhez képest, ha manapság van is törekvés a munkamegosztásra, a kattintásokért folyó verseny kiiktatta, legalábbis minimalizálta a tüzetes ellenőrzést, a közlések kiérlelését az internetes portálokon, tömegessé tette az ellenállítások nélküli, a feltételezésekkel operáló közléseket.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a szakmai műhelyenként egyre kevésbé működő szerkesztőségi keretek közül a Facebookra magánzóként kiszabaduló újságírók úgy érzik, olykor hirdetik is, hogy a világhálón bármiről úgy formálhatnak véleményt mint bármelyik okoskodó nyárspolgár. Ott nem kötik őket a szakma írott és íratlan szabályai, amelyek feltételezik a tárgyban való jártasságot, a folyamatok lehetőség szerinti minél alaposabb ismeretét. Ebben a minőségükben

nem látnak kivetni valót abban, hogy csupán a propaganda által sugallt érzelmeikre hagyatkozzanak.

A fő gond ezzel az, hogy a közönség tudatában nem válik, nem is válhat el, egymástól a szakmai, illetve a közösséginek nevezett, mégis privát szférában való ténykedésük. Akarják vagy sem, internetes buborékjukban újságírói mivoltuk, netán tekintélyük, az átlagost meghaladó íráskészségük hitelesíti mindazt a tücsköt és bogarat is, amit magánzóként összehordanak. Hiába állnak elő azzal, hogy mint bármely polgárnak, nekik is joguk van mindenről véleményt nyilvánítani. Miként a Csurka Istvánhoz kapcsolódó, Antall József kormányfő minősítése nyomán elhíresült történetben a politikusi, illetve az írói működést egymástól elkülöníteni próbáló magyarázat-kísérletben, esetükben sem választható el az (újság)írói munkásság a szertelenségnek, a pontatlanságnak, a propaganda által bennük is kialakított érzelmeknek engedményt adó poszterszerzőségiség.#

KDL