A propagandával összekapcsolt szórakoztatóipar Oroszországot is elfoglalta. Ugyanúgy, mint Amerikában.

A „Nem forradalom, hanem puccs zajlott Oroszországban, 1917 október-novemberében” értelmezést látszik erősíteni az orosz állami tévében, a századik évforduló előestéjén, november 5-én este bemutatott film első része. Az alkotók meghatározása szerint: politikai trillert látnak a nézők. Mély elemzésre tehát ne számítson senki! A szórakoztatás a fő cél, és persze a szórakoztatásba csomagolt, a mai uralmi viszonyoknak megfelelő feldolgozás. Ami persze – minthogy felhőtlen, politikától, értékrendektől független szórakoztatás csak a szemfényvesztők szótárában létezik – együtt jár a tömegek gondolkodásának megváltoztatására irányuló törekvéssel.

Korábbi cikkemben már indokoltam, hogy az alapkérdésről, zajló vitában én a „forradalom volt” álláspontot képviselem. Viszont természetesnek tartom, hogy a mai Oroszország uralkodó osztálya, élén a putyini garnitúrával, nem azonosul a száz évvel ezelőtti petrográdi eseményeket mozgató tömegeknek és az élükre állt vezetőknek a gyárak, a földek közösségi tulajdonba való vételére, a dolgozói önigazgatásra, az 1905-ös előzmények alapján létrejött munkás-, paraszt- és katonatanácsok általi ellenőrzésére vonatkozó – az adott feltételek között egyébként is megvalósíthatatlannak bizonyult – célkitűzéseivel.

A kapitalizmus az egyedüli tabu

Természetesen ma itt sincs napirenden a száz évvel ezelőtti forradalom olyan intézkedéseinek eltörlése, mint a nyolcórás munkaidő elrendelése, a polgári házasságkötés engedélyezése, a tanuláshoz való jog és az egészségügyi ellátás feltételeinek állami megteremtése, jóllehet a magániskolák, a magánorvoslás rohamosan teret nyer. Annál kevésbé, mert ezek az állami kötelezettségek épp a Szovjetunió példájára váltak általánosan elterjedtté, a legszegényebb néprétegek számára is hozzáférhetővé, a nyugati tőkés országokban. Ugyanígy nem akarja senki megszüntetni Finnország – vagy a korántsem ilyen egyszerűen tárgyalható baltikumi kis országok – függetlenségét, ami egy átmeneti időre szintén a forradalom következménye volt. Az oroszországi népek egyenjogúságának, az autonóm státuszoknak a megkérdőjelezése sincs napirenden.

A forradalom céljai közül kizárólag a visszaállított magántőkés viszonyok megváltoztatására való szervezkedést torolnák meg a magát nem az 1917 október-novemberi forradalom örökösének tekintő állam szervezetei. Oroszországban ugyanis kapitalizmus van – jóllehet ezt idehaza mintha még sokan nem tudatosították volna magukban. Maga az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja is betagozódik a parlamenti rendszerbe, ellene küzdelmet nem hirdet, nem folytat, az alapértékeket nem kérdőjelezi meg. Ilyen-olyan okokból lemondott a marxi osztályharcról.

Sokan Jézus Krisztusként tisztelték Lenint

Igen ám, de akkor meg hova tegyék Lenint, aki még mindig ott fekszik a Vörös, pontosabban a Dísz téren, merthogy a hiedelemmel ellentétben ezt az elnevezést nem a bolsevikok erőltették rá Moszkvára, nem is az épületek egy részének, a Kreml falának vörös színű tégláiról kapta a nevét. Az eredeti „krasnij” kifejezés évszázadokon át végbement jelentésmódosulásáról van szó. (Mint ahogy a „tovariscs” sem lenini találmány, hanem a perzsa eredetű üzlet, üzlettárs, később bajtárs elnevezését takarta és takarja ma is.) Persze, nem Lenin teste az igazi gond. Elsősorban a fejekben kellene megváltoztatni a hozzá való viszonyt. Csakhogy őt gyakran szó szerint Krisztussal azonos piedesztálra helyezték, egyenértékű hódolattal illették, s talán illetik sokan ma is az idősebb, köznapi emberek.

Az orosz állami tévében vasárnap este műsorra tűzött, A forradalom démona című filmsorozat Lenint alakító szereplője Jevgenyij Mironov mondta el a minap egy interjúban: a brezsnyevi időszakban nagynénje ágya fölött két kép függött. Az egyik Krisztusé, a másik Leniné. Azután egyszer Szaratovból Moszkvába utaztak, s a Mauzóleum előtti végtelenül hosszú sorban araszoltak előre. De már nem láthatták volna meg Lenin bebalzsamozott testét, mert indulniuk kellett az állomásra. Egy rendőr azonban figyelmes lett a tépelődésükre, s azzal vitte őket előre: nem utazhatnak úgy vissza a messzi vidékre, hogy ne lássa a gyerek Krisztust.

Hogy a tévésorozat hozzájárul-e az oroszországi tömegek Lenin képének változásához, az idő majd eldönti. Mindenesetre az első rész láttán bizonyosnak látszik, hogy a forradalom vezetőjével kesztyűs kézzel bánik a rendező. Vlagyimir Hotyinyenko azt a történetet meséli el, amiről egy többször vetített dokumentumfilmből már évekkel ezelőtt értesülhetett az oroszországi tévénéző: a német kormány – bizonyos Alekszandr Parvusz tervét elfogadva – 15 millió birodalmi márkát juttatott a bolsevikoknak, s titokban megszervezte utazásukat, hogy úgymond forradalmi lázadást szítsanak Oroszországban, s ezzel kényszerítsék fegyverletételre az I. világháborúban.

Koba-Sztálin itt a rossz arc, aztán meg a németek és a baltikumiak

A játékfilm első része korántsem mutatja ellenszenvesnek Vlagyimir Iljicset. Elvei vannak, nem akar ártani Oroszországnak. Svájci száműzetésében elméleti cikkeket ír, az operában Wágnert hallgat. Tépelődik, hezitál, amikor az őt zseninek tartó Parvusz, a kalandor fegyverkereskedő, a film főszereplője, a forradalom démona felkeresi az ajánlattal. De Lenin sokáig taktikázik, amiben annak is része van, hogy tudja: balul is végződhet a dolog. Ügyelnie kell arra, nehogy kompromittálják. Hiszen német és orosz titkosrendőrök, ügynökök figyelik az emigrációban élő maroknyi társaság minden lépését. Könnyen végeznek itt bárkivel, ha útban van. És végeznek is.

Bár az egyértelmű, hogy a végső döntést csak ő hozhatja meg az oroszországi eseményekbe való bekapcsolódásról, a néző figyelmét a környezetére irányítják a film alkotói. A piszkos munkát, a spiclik az árulók meggyilkoltatását a biztonságért felelős, itt még fiatal Koba, a későbbi Sztálin intézi. Ő kezdi szőni a szálakat, amikor megelégeli, hogy Lenin nem akarja kihasználni a háborús nyomorúság következtében kialakult forradalmi helyzetet, a nőttön növő tömeges elégedetlenséget. Ő szűri össze a levet Parvusszal, intézkedik, hogy Trockij Genfbe utazzék a bolsevik vezetőhöz. S talán Inessza Armand-t, Lenin platóinak ábrázolt szerelmét is ő veszi rá arra, hogy értesse meg a vezérrel: nincs mit hezitálni, mert nagy álmok ide, nagy álmok oda, ha most nem él az alkalommal, itt fogja végezni a konyhában, saját maga után a tányért mosogatva, miközben a viharos csókjelenet is lejátszódik azért.

A nem is túlságosan burkolt üzeneteket aligha kell magyarázni: Lenint – akiben az elnyomottak segítésének, elveken alapuló szándéka munkál, és a történelmi döntés felelősségének súlya alatt tipródik – a hatalmi érdekek által vezérelt németek, továbbá a napjainkban is oroszellenes baltikumiak – egy a németekkel együttműködő, pénzéhes észt ellenlábas és a nevéből ítélve litván származású kalandor Parvusz –, valamint a radikális megoldások embere, a grúz Dzsugasvili, alias Koba-Sztálin. A következő részben várható a zsidó Trockij színre lépése. Szóval, olyan film ez, hogy némi áthangolással, vagy anélkül, akár Hollywoodban is készülhetett volna. Professzonális a rendezés, kidolgozottak a részletek, hitelesek a szereplők. Tökéletesek a helyszínek, a kosztümök, kitűnő a világítás, szóval látszik rajta, hogy nem sajnálták a pénzt a forgatástól. A történelmi igazságot azonban ne ennek alapján akarja kihüvelyezni valaki! Miközben persze tudjuk, hogy a végén úgyis ez a kalandfilmes, politikai trilleres értelmezés lesz a nyerő. Sok új, történelmi, kaland-, tudományos-fantasztikus, továbbá hétköznapi helyzeteket feldolgozó film, bűnügyi sorozat jelzi, hogy – tisztelet a kivételnek – a propagandával összekapcsolt szórakoztatóipar Oroszországot is elfoglalta. Ugyanúgy, mint Amerikában. #

CÍMKÉP: A forradalom démonának hirdetése a televízió honlapján (Forrás: VGTRK)