Erre nincs mentség! Magyarázhatja akár Orbán Viktor is – miként egy nappal később megkísérelte, hogy az a rossz, aki rosszra gondol, de a bűnt ő követte el, amikor a magyarság legfelemelőbbnek tartott ünnepén, a Nemzeti Múzeum előtt ezzel az uszítással fejezte be beszédét:

„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. (…) Éppen elég volt belőlük. Tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket… Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket.”

Amikor a XXI. században valaki poloskának nevez másokat, s azt hirdeti, hogy rajtuk az Újvilág puritánjai által a közösségből való kirekesztést jelző skarlátbetű, amit akár a bizonyítás nélküli bűnösség jelzésére varrattak föl a megvádolt ruházatára, az a nácikat, a nyilasokat idézi meg. Hiába a hatalmas történészi és kommunikációs hadsereget foglalkoztató intézményrendszer a kormányfő körül: Orbán Viktor a nyilas pártvezető, Szálasi Ferenc nyomdokába lépett.

A zsidó politikai és kulturális folyóirat, a Szombat a kormányfői szónoklat elhangzása után röviddel közölte a nemzetiszocialista-hungarista párt, a Magyar Nemzetiszocialista Mozgalom napilapja, a Magyarság 1942. július 31-ei tudósítását Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt vezetőjének Nagyváradon tartott beszédéről. Ebben többek között ez áll:

„Beszéde végén a zsidókérdést egy viccel intézte el, amely szerint, ha egy háziasszony a lakását ciánoztatja, nem fogja megkérdezni a poloskákat, hogy ’te megcsíptél-e, te nem’, hanem elpusztítja az egészet. Ez a része a beszédének nagy tetszést váltott ki.”

Az Orbán Viktor miniszterelnöki honlapján a 2025. március 15-ei nagygyűlésről készült videó-felvétel 50:55 percének tanúsága szerint, a poloskák kifejezést most is nagy tetszéssel fogadta a tömeg. Többségük talán csak vicces kiszólásnak találta, nem gondolva bele, hogy a pártvezér-kormányfő ezzel a fasizmust idézte meg. Azt a világot, amelyben a politikai–gazdasági elit ellenségek kreálásával próbálja legitimálni a hatalmát, s az értelmes vitát félelemmel és haraggal igyekszik helyettesíteni. Jelen esetben a poloskához hasonlítással fosztotta meg emberi mivoltuktól ellenségének tekintett embertársait.

Miként a Yale Egyetem professzora, Jason Stanley írja az Így működik a fasizmus könyvében erről az eljárásról: „dehumanizálja a lakosság egyes szegmenseit; e csoportok kizárásával korlátozza az empátia képességét a többi állampolgár körében, ami az embertelen bánásmód igazolásához vezet – a szabadság megvonásától a tömeges bebörtönzéseken és kitoloncolásokon keresztül szélsőséges esetekben e csoportok tömeges megsemmisítéséig”. Ugyanő egy másik helyen arról értekezik, hogy „a fasiszta politika legárulkodóbb jele a megosztás. Célja, hogy a lakosságot miránk és őrájuk ossza.”

A Bekiáltás keresőjének tanúsága szerint először 2017. június 2-án, a Nemcsak Orbán az akadály című cikkemben használtam a NER-nek nevezett kormányzási módra a fasisztoid jelzőt. Tettem ezt további 47 írásomban Ungváry Rudolf: A láthatatlan valóság kötete alapján, amely a maffiaállam, s a hasonló elnevezési kísérletek után világosan mondta ki, amire addig senki nem vállalkozott: ez egy fasisztoid rendszer. Sajátja a vezérelv, a hűségelv, a szervezett káoszra, a teljesen megszállt állami intézményekre, a kirekesztendő célcsoportok kijelölésére építés, a nemzeti sérelmi politizálás, a transzcendens legitimáció…

Ha a politikai és a médiaellenzék tényleg ellenzékként viselkedne, az apró-cseprő, csak a figyelemelterelést szolgáló ügyeket félretéve a tömeg erről való felvilágosítását, az ez elleni mozgósítást kellene, hogy állítsa tevékenységének középpontjába. Még ebben sem nagyon hiszek, de arról már fantáziálni sem merek, hogy azt is bemutassák, amire már a NER fasisztoid jellegével foglalkozó első, csaknem nyolc évvel ezelőtti írásomban felhívtam a figyelmet:

„az orbáni rendszer a kapitalizmus mai formájának televényéből nőtt ki azt az illúziót keltve, hogy a vezér minden bajunkat orvosolni fogja.”

Amiként Ungváry is csupán a politika szférát vette célba, a magyar értelmiség ellenzéki véleményformálóinak döntő része sem képes eljutni idáig. Nem képesek áttörni a jó kapitalizmus illúziója miatt bennük kialakult érzelmi gátat. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy a fasizmus, s annak náci változata nem egyszerűen a régmúlt. Nem is olyan jelenség, amely csupán a tőlünk távoli világokban – Mianmarban, Brazíliában, Indiában – üti fel a fejét, de jelen van a hozzánk közelebbi államok fasisztoid módszereiben, a nyugat-európai fejlett országok szélsőségeseinek aktivizmusában. Miként a fentebb idézett amerikai szerző, Jason Stanley állítja: „a fasizmus állandó kísértés”.

Nemhogy kísértés, de az Amerikai Egyesült Államokban is jelenvalóság. Ám épp azok a magyarországi ellenzékiek, akiktől több ok miatt is elvárhatná az ember, hogy kettős mérce nélkül tárják fel például, hogy milyen, a nácizmushoz kapcsolódó, a világháború előtti előzményei vannak Amerikában a Donald Trump által 2016-ban újra előhúzott, majd második elnöki kampányában megismételt America First üzenetnek, épp ők a leggátlástalanabb szemfényvesztők. Így aztán mellőzik e jelmondatnak az amerikai történelmi folyamatokba illesztését is. Na ná, hogy főleg eltekintenek annak bemutatásától, hogy a Trumpnak tulajdonított durva deportálási rendszert valójában Barack Obama elnöksége alatt vezették be az Egyesült államokban (i.m.: 19.o.). Mintha ez olyan szentségtörés lenne a Nyugat felsőbbrendűségének – ez persze maga is kulturális rasszizmus – tudatában tetszelgő közvélemény-formálók számára, amiről azt gondolják:

ha ilyenekkel állnának elő, az általuk a minden világok legjobbikának tekintett liberális demokrácia ethoszát gyöngítenék, ami nem szolgálná az emberiség javát.

Külön próbatétel a nyugati világban, beleértve bennünket is, az ukrajnai helyzet megítélése, amit külön nehezít, hogy csavaros, kurucosan ellenálló – több elemében egyébként általam is elfogadható, ám kormányzásának visszás elemei miatt zavarba ejtő – politizálást épített rá Orbán Viktor. Az amerikai kormányzatok propagandáját nálunk is kritika nélkül közvetítők a 2000-es évektől úgy jelenítették meg a tömegmédiában az Ukrajnában történteket, hogy a kijevi nyugatos és oroszbarát erők között folyt a hatalmi harc. Ebben az értelmezésben a nyugatosok a jó oldalon álltak, a demokráciáért, az emberi jogok kiteljesítéséért, az ország függetlenségéért küzdöttek, miközben a Moszkva-pártiak testesítették meg a gonoszt.

Amiről nem szólt a fáma – egyébként, bizonyára nem véletlenül, Orbán Viktor sem –, hogy a Soros-alapítvány szervezetei és médiumai példátlan orosz ellenes uszítással sulykolták az ukrajnai lakosság agyába, melyik fél oldalára kell állniuk. Arról sem szóltak a hírmagyarázók – miként O.V. sem –, hogy mindkét erő az oligarchikus kapitalizmust képviselte, s hogy az egész mögött Washingtonnak az orosz határok felé nyomulása, a NATO felhasználásával való terjeszkedése áll, ami az ukrajnai fegyveres erők, államigazgatási és pénzügyi intézmények háttérből való irányításának egyre erőteljesebblé válásával idővel nyilvánvalóvá vált a helyzetet folyamatosan elemzők előtt. Ám erről, mit sem tudhatott a tömegkommunikációból tájékozódó nagyközönség.

Mint ahogy elhallgatások, hamisítások jellemezték a 2013–2014 fordulóján történteket is, amelyek csúcspontját akkor a német Spiegel is államcsínynek minősítette. Amiről pedig végképp nem szóltak a tömegmédiumainkban:

mindezt még a hatvanas–hetvenes években az USA néhány egyetemén titkos kutatásokkal alapozták meg azzal, hogy az Oroszország ellenségeként majdan létrehozandó ukrán államot a II. világháborút követően az Egyesült Államokba és Kanadába befogadott, a Hitler oldalán harcolt, a zsidó, a lengyel, a belorusz, az orosz, a szovjet-ukrán civilek tízezrei elleni pogromok banderista-fasiszták utódinak mozgósításával, szélsőséges nacionalista eszmékre, kifejezetten oroszgyűlöletre kell építeni.

A Bekiáltás több száz cikkben számolt be ennek a folyamatnak a részleteiről. De épp a minap hivatkoztam az Eszmélet szerkesztőségének a kijevi államcsíny után három hónappal, 2014. május 11-én, a folyóirat 102-ik számában közzétett Nyilatkozatára. Ebben többek között az áll, hogy »Olyan imperialista hatalmak közötti marakodásról van szó, amelyben nemcsak Ukrajna, az EU és Oroszország, hanem az Egyesült Államok és a NATO is szerepet játszik. Az igazi tét ugyanis geopolitikai: geopolitikai pozíciószerzés hosszú távra. (…) Az EU és az USA, különböző megfontolásokból, de rögvest a Majdan pártjára állt (Megjegyzem: azóta azt is tudjuk, hogy nem csupán pártolták, hanem ők szervezték az eseményeket – KDL), nem zavarta őket az ország destabilizálódása és a neonáci „pravij szektor” ebben betöltött szerepe. A polgári liberális EU az ukrán fasizmus mellett?! – mégiscsak különös kombináció.«

Miközben ez az értékelés immár tizenegyéves, csupán ezen a hétvégén jelent meg az első olyan híradás a nyugati tömegmédiumokban – természetesen különösebb következményekkel járó visszhang nélkül –, hogy mintha nem lett volna minden rendben az akkori washingtoni államtitkár-helyettes, Victoria Nuland által „ukrajnai demokratizálásnak” nevezett események tisztaságával. Ugyanis tizenegy év elteltével ítéletet hirdetett a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a kétségtelenül leggyalázatosabb bűntény ügyében, ami azonban csak egy a számtalan, hasonló indítékból elkövetett eset között.

A 2014-es odesszai pogrom 42 halálos áldozatot követelt. De akkor már Ukrajna-szerte szélsőséges nacionalisták tartottak rettegésben sokakat, megkezdték a kelet-ukrajnai, a nagyrészt oroszok lakta donyeci és luganszki területen élők elleni, először banderista-fasiszta szabadcsapatokra bízott, hivatalosan is büntető műveleteknek nevezett pusztítást, később a hadsereg bevetésével, nyolc éven át tartó gyilkolást. Ezek mellett az erőltetett ukranizálás jegyében minden olyanra sor került, amivel a fasiszta rendszerek jellemezhetők:

mitikus múlt kreálása, ennek jegyében a tankönyvek lecserélése, a nemzetiségek nyelvén való oktatás megnehezítése, az orosz nyelv használatának tiltása, az ellenzékinek nyilvánított médiumok bezáratása különös tekintettel az orosz nyelvűekre, az értelmiség kijelölt csoportjainak partvonalon kívülre szorítása, esetenként meggyilkolása, többek bebörtönzése, a közhivatalokból a megbízhatatlannak nyilvánítottak tömeges elbocsátása, a könyvtárakból a nem kívánatosnak tartott kötetek milliószámra való zárolása, bezúzása, sőt elégetése, a nemzet (banderista-fasiszta) hőseiről köztereik ezreinek elnevezése, nekik szobrok állítása, a korábbi emlékművek csaknem kivétel nélküli ledöntése, vallásháború szítása és a többi…

Mindez azonban egyáltalán nem érintette meg sem az Amerikai Egyesült Államok neoliberális, vagyis demokrata, illetve konzervatív, vagyis republikánus párti vezetőit, sem az Európai Unió irányítóit. Az úgymond jó cél – a gonosz Oroszország térdre kényszerítésének, valójában kirablásának szándéka – szentesíti az eszközt jegyében a kijevi vezetőkkel együtt harsogták az ukrajnai fegyveres erőknél kötelező köszöntéssé tett banderista-fasiszta jelszót a demokrácia fellegvárainak tekintett washingtoni, londoni, ottawai és brüsszeli parlamentben – meglehet úgy, hogy fogalmuk sem volt arról, mit adtak a szájukba a politikai propagandisták.

És a példájukat idehaza is követték a politikusok és a meghatározó médiumok szerkesztői, műsorvezetői. Amit fentebb összefoglaltam, arról egy évtizeden át nem értesülhettek a magyarországi választók, illetve a médiafogyasztók. Miközben demokrácia iránti elkötelezettségüket, illetve függetlenségüket hangoztatták, pártatlanságukban, kiegyensúlyozottságukban tetszelegtek, szemrebbenés nélkül úgy számoltak be az elmúlt több mint egy évtizedben az események döntő többségéről, hogy csak az egyik fél – a nyugati, az ukrajnai – közléseire támaszkodtak. Vagy például a rádiós és televíziós beszélgetőműsorokba idővel egyszerűen nem hívták meg azokat a szakértőket, akikről kiderült, hogy nem a washingtoni narratívához igazítják a véleményüket.

Ily módon nem tették lehetővé a közönség számára, hogy lehető legteljesebb képet alkosson arról, mi és miért történik világunknak abban a részében, amelyről immár Marco Rubio amerikai külügyminiszter is elismerte a március 5-én, a Fox News hírcsatornának adott interjúban, hogy „Ez egy helyettesítő háború az atomhatalmak – az Ukrajnát segítő Egyesült Államok és Oroszország – között”.

Ami azonban témánk, vagyis a fasizmus alattomos térnyerése szempontjából ennél is fontosabb, hogy közvélemény-formálóink nem érzékeltették, hogy az úgynevezett nyugati értékek ellentétben állnak azzal, amire Ukrajnát hosszú távon alapozzák annak érdekében, amit március 2-án Ursula von der Leyen brüsszeli bizottsági elnök így foglalt össze: Ukrajnából olyan „acél-sündisznót kell csinálni, hogy azt ne tudja megemészteni egy betolakodó”. Lefordítom: Ukrajnából központosított, tekintélyalapú katonaállamot akarnak kialakítani Oroszország ellen a demokrácia szentélyeinek tekintett Brüsszel, Strasbourg amazonjai, akiknek

aligha fognak ellenállni az újjászerveződő világrendben védőbástyák létrehozásában érdekelt Washington mögötti tőkés érdekcsoportok. Már ha nem eleve az utóbbiak megbízásából teszik, amit tesznek... 

Mi másért, ha nem azért, amiért az USA több mint ezer támaszpontot tart fenn világszerte az energiaforrások, a legkelendőbb nyersanyagok kitermelésének, áralakulásának kézben tartása érdekében, a világkereskedelmi útvonalak és a pénzügyi központok ellenőrzéséért? Ha még valakinek kétségei lennének a Kanadához, Grönlandhoz, a Panama-csatornához, az ukrajnai ritkaföldfémekhez kapcsolódó, zsarolással felérő amerikai ajánlat után, az kezeltesse magát! Ja, hogy ez nem mindig ment ennyire leplezetlenül! Hát, ha ez vigasztal valakit, neki legyen mondva! Esetleg, tekintse át a közép- és dél-amerikai államcsínyek történetét, netalán gondoljon a XXI. századi amerikai bombázások, az úgynevezett demokrácia-export célpontjaira!   

Nem mellesleg ezek a nyugati értékek enyhén szólva e nélkül is viszonylagosak, ha csak a gyarmatosítás és az újgyarmatosítás során a nyugati államok nevében elkövetett borzalmakat, a Nyugat-Európában kiérlelt tekintélyuralmi eszméket, az innen kiindult két világháborút tekintem. Utóbbiak közül a másodikról Ukrajnában immár azt harsogják a tömegmédiumokban, hogy azt Moszkva robbantotta ki, amelynek képviselőit az idén már meg sem hívták az auschwitzi haláltábor felszabadulási megemlékezésére, merthogy széles körben terjesztik: nem szovjet katonák, hanem amerikaiak voltak a felszabadítók, ellenben Hirosimára és Nagaszakira nem az USA, hanem a Szovjetunió dobott atombombát.

Persze, még erre is lehet vállalt vonni. De akkor nem kell csodálkozni azon, sőt sápítozni amiatt, hogy ilyen viszonyok között – a politikusok és a közvélemény-formálók egyrészt összekacsintó-megalkuvó, másrészt tudatlanságból eredő ostobaságán alapuló magatartása hozzájárul ahhoz, hogy egyszer csak eljut valaki a poloskázásig. Természetesen, ez nem menti fel a felelősség alól az illetőt, főleg nem, ha a hatalom csúcsán teszi ezt, de hogy a gátlástalanságához kell a szűkebb és tágabb környezet is, az nehezen cáfolható. Miként a kapitalizmus válságainak sok tekintetben öntörvényű mechanizmusai mellett szintén kellettek a kollaboránsok a XX. századi borzalmak kialakulásához, jóllehet a segéderők mindig találtak hivatkozási alapot a szerepük szőnyeg alá söprésére. Most viszont talán még itt az utolsó utáni pillanat a tisztázó megnyilvánulásokhoz. De ha ezek is elmaradnak, attól tartok, a NER-vezér itt nem fog megállni.#

Kabai Domokos Lajos