Aligha hoz érdemi változást az Ukrajna területén folyó háborúban a washingtoni és kijevi delegációk között március 11-én, a szaúd-arábiai Dzsiddában tartott tárgyalás és megállapodás. Azon túlmenően, hogy Donald Trump amerikai elnök demonstrálta a megbeszélés alatt valahol a tárgyalótermen kívül gubbasztó ukrajnai vezetőnek, Volodimir Zelenszkijnek, hogy ki az úr a házban, legalábbis a nyilvánosságra került információk alapján, a nyugati fél látóterébe még mindig nem került be, hogy

Oroszországnak is lehetnek, sőt kifejezetten vannak, 2007-től folyamatosan hangoztatott biztonsági érdekei.

Ez kétségtelenül meglepetés lehet a nyugati propaganda által felültetett tömegeknek, akik nem értesültek arról, vagy ha értesültek, akkor jelentéktelen apróságként tálalták és tálalják nekik, hogy Moszkva szemszögéből az egész történet kiindulópontja a NATO fegyveres erőinek a határai felé történő nyomulása, s Ukrajnának e cél érdekében való felhasználása. Ráadásul ezt már bizonyos értelemben Marco Rubio amerikai külügyminiszter is elismerte a március 5-én, a Fox News hírcsatornának adott interjúban. Így fogalmazott:

„Ez egy helyettesítő háború az atomhatalmak – az Ukrajnát segítő Egyesült Államok és Oroszország – között, és ennek véget kell vetni.”

Ez mindenképpen előrelépés, de a Bekiáltás rendszeres olvasóinak bizonyosan nem új, hiszen ezeken a hasábokon évtizede már-már mantraként olvashatják ezt a megállapítást. Ennél azonban jóval többet mondott az Eszmélet szerkesztősége a kijevi államcsíny után három hónappal, 2014. május 11-én. A folyóirat 102-ik számában közzétett Nyilatkozatban, amiről magam is csak évekkel később szereztem tudomást, többek között ez áll:

Ugye fölfigyelt rá az olvasó, hogy ez egy 2014-es szöveg? Ha mindezzel akkor frissében találkozom, talán a Bekiáltás-szövegek írását is abbahagyom. Hiszen a portált eredetileg azért hoztam létre 2014 januárjában, s több mint felerészben később is azért működtettem, hogy az eredeti tanulmányaim, az olvasmányok, a személyes kötődések miatt a térség iránt mindmáig megmaradt intenzív érdeklődésem következtében az elsősorban Ukrajnához és Oroszországhoz kapcsolódó eseményekről a hétről-hétre a tudomásomra jutott történéseket rögzítsem, s ezekből kihüvelyezzem, milyen rugók mozgatják a folyamatokat. Mert a fősodrú média közlései mindmáig gyökeresen ellentmondtak annak, amit számos, általuk nem idézett forrásból, illetve személyes beszélgetésekből. levelezésből összegereblyéztem.

Az Eszméletben megjelent Nyilatkozat ismerete nélkül – eltekintve a nyugatiak korábbi próbálkozásaitól, az orosz cárok hódításaitól – 1903-ig jutottam, amikor az előzményeket kutattam. Ekkor Thedore Roosevelt amerikai elnök először hirdette meg – ő sem utoljára, s főként nem utolsóként –, hogy az USA-nak meg kell szereznie az oroszországi erőforrások fölötti ellenőrzést.

Minthogy ismertem a Pentagon, illetve az amerikai haditengerészet Krímmel kapcsolatos, akkor még nyilvános közbeszerzési felhívásainak egy részét, többek között Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes 2013-as bejelentését az Ukrajna úgymond demokratizálására szánt 5 milliárd dollárról és más, Oroszország elleni megnyilatkozásait, továbbá fordítási megbízás révén elképedve olvastam az ukrajnai oroszok ellen a Soros-alapítvány támogatásával folyó, szinte rasszizmussal felérő, szervezett uszításról, számomra sosem volt kérdés a Ki kezdte? és Miért kezdte? felvetésekre adott válasz. S persze, azt is érzékeltem, hogy mindenki a maga nézőpontja szerint próbálja győzködni a tömegeket.

A nyugatiak, s az ő propagandájuknak hitelt adók a kezdetet 2022. február 22-éhez kötik, amikor az orosz haderő megtámadta Ukrajnát. Köthetnék 2014 februárjához, a Krím megszállásához is, de ezt az érvelést újabban talán azért altatták el a tudatipar művelői, mert akkor beszélni kellene az ezt kiváltó eseményekről: többek között a Pentagonnak arról a fent említett törekvéséről, hogy amerikai katonai bázist hozzon létre a Krím-félszigeten. S főleg, számot kellene adni a Kijevben amerikai szervezéssel végrehajtott államcsínyről, ami megalapozta az ukrajnai banderista-fasiszta ideológiai alapra épülő fordulatot.

Ezzel szemben a Kreml képviselői újból és újból felidézik, hogy Vlagyimir Putyin 2007-től figyelmeztetett a NATO keleti terjeszkedésének Oroszországot fenyegető lehetséges következményeire. Az érvek között Moszkvában is felemlegetik a néhai amerikai külügyminiszternek, Henry Kissingernek azt a mondatát, ami a Nácizmus nélküli világ elnevezésű, Kijevben, még a puccs előtt megrendezett konferencián hangzott el:

»Amerikának nem érdeke, hogy a „megszállt erőd” helyzetébe sodorja az oroszokat, hogy kénytelenek legyenek megmutatni, mire képesek.«

Nem mintha Kissinger nem tekintette volna problémásnak az Oroszországgal való kapcsolatépítést annak történelmileg meghatározott imperialista felfogása miatt. De az egykor tekintélyes diplomata arra is rámutatott: figyelembe kell venni, hogy

Miként az 1334. Bekiáltás: Trump és/vagy Zelenszkij fanok elemezzetek végre! cikkemben megjegyeztem:

„Lehet ezzel nem számolni, csakhogy az eddig történtek szerint ez folyamatosan növeli a kiterjedt háború veszélyét. És édes mindegy, hogy egyébként ki-ki miként vélekedik erről morálisan”.

Ehhez képest ma – a közvetlenül a kijevi államcsíny ellőtti, a német, a francia és a lengyel kormány által is garantált, a helyzet rendezését ígért megállapodás elfelejtése, majd a látszólag ugyanilyen célt szolgált, ám Merkel kancellár és Hollande köztársasági elnök jóval későbbi bevallása szerint, amit az Euronews már a magyarázkodással ismertetett, a Nyugat által tudatosan negligált minszki megállapodások, majd az isztambuli egyezség, s ezen közben a Donyec–medencei oroszok nyolc éven át tartott pusztítása után – ott tartunk, hogy Moszkva immár okkal sejt csapdát mindenben.

Krausz Tamás történész szintén az Eszmélet folyóirat 133. számában (2022 tavasz) megjelent interjúban nyilatkozta, hogy a 2022. február 24-én megindított »háború első két hónapja megmutatta, hogy Putyin belelépett abba a csapdába, amelyet az amerikaiak állítottak neki. Az amerikai vezetők nagyon is előkészítették a talajt az orosz katonai akció számára abban a reményben, hogy Oroszországot így kivéreztetik. Persze, Putyin is látta ezt a kelepcét, de belelépett, mert úgy vélte: Oroszország bármit csinál, ha ragaszkodik biztonsági érdekeihez, az USA számtalan további szankkcióval sújtja, s ha ez igaz, akkor legalább „kapjon érte valamit”: Kelet-Ukrajnát.«.

Három év elteltével, némileg ködösebben, de erre utalt a jelenlegi amerikai külügyminiszter is a fentebb említett, minapi interjúban, mikor ezt mondta: „Az orosz oldal nyilvánvalóan korán szállt bele ebbe a konfliktusba, s beleragadt.” Akárhogy is, az átverések, amelyeket említettem, bizalmatlanná tették a Kreml vezetőit. Ennek oldását biztosan nem szolgálta, hogy a Dzsiddában megtartott amerikai-ukrajnai tárgyalás előtti hajnalon minden addiginál nagyobb, többek között a moszkvai terület lakóépületeit célzó ukrán dróntámadás érte Oroszországot.

Ez, miután az USA közölte, hogy a fegyverszállítások szüneteltetése mellett átmenetileg felfüggeszti az ukrán hadsereg műholdas támogatását, szakértők szerint csak brit vagy francia közreműködéssel volt kivitelezhető. Azon túl, hogy ezzel az európaiak kesztyűt dobtak Trump arcába – nélkülük nincs tárgyalás és egyezség –, a Kremlben azt érzékelik: az amerikai elnök mozgástere korlátozott.

A moszkvai olvasat aligha lehet más: miközben a háborút az USA vezetésével az egyesült Nyugat folytatja országuk ellen, a nyugatiak egy részének – a neoliberális háttérállamot, mélyállamot mozgatókhoz kapcsolódóknak – az új amerikai elnökkel szembeni küzdelmében bárki bármikor keresztbe tehet egy mégoly körülbástyázott egyezségnek is. Mindezek miatt, Oroszországból nézve – az orosz állam gazdasági és katonai helyzetét, a nyugati világgal szemben álló országok biztosította hátterét is tekintve – nincs ok arra, hogy a moszkvai vezetés feladja a 2022 eleje óta újból és újból ismételt álláspontját:

„Ukrajnának el kell fogadnia a semleges, el nem kötelezett státuszt, atomfegyvermentesnek kell lennie, demilitarizáción és nácitlanításon kell átesnie, illetve a már annektált területeknek Moszkva fennhatósága alatt kell maradniuk”.

Legutóbb Szergej Lavrov orosz külügyminiszter hangsúlyozta abban a beszélgetésben, amit amerikai bloggerekkel folytatott: ha a Nyugat nem rúgja fel már a 2014. februári megállapodást, még a Krím is Ukrajnához tartozna, ahogy a minszki egyezmények révén Ukrajnán belüli autonóm státuszban maradt volna a donyecki és a luganszki terület, meg a többi. Ám az utóbbi megállapodásokat is szabotálták abból a hamisnak bizonyult feltételezésből kiindulva, hogy Oroszország összeomlik, s akkor úgyis Washington alakítja a viszonyokat.

Természetesen, előre nem tudható, hogy mivel áll elő Donald Trump, amikor – szándéka szerint még ezen a héten – Vlagyimir Putyint rá szeretné venni a béketárgyalásra. Ám abból, ami az amerikai–ukrajnai megbeszélésről eddig nyilvánosságra került, semmi nem mutat arra, hogy ezek a Kreml szemszögéből kardinális feltételekre reagálnának. Egyelőre ugyanis csak az alábbi szándékok körvonalazódnak:

Ne legyen igazam, de még a láthatáron sem körvonalazódik a megoldás. Ahhoz ugyanis, hogy Ukrajnában elhallgassanak a fegyverek, megteremtődjenek a biztonsági garanciák a globális átrendeződés utáni nyugodtabb nemzetközi állapotnak kell megteremtődnie. Ha úgy tetszik: a kapitalizmus jelenlegi válságán kell túljutni, ha ez egyáltalán lehetséges. Ahogy az Eszmélet szerkesztőségének idézett Nyilatkozatából is következik: a nagyhatalmak hosszú távon fenntartható geopolitikai, gazdasági és katonai helyzetének kell többé-kevésbé egyensúlyba kerülnie, s alighanem ez még jó ideig eltart, már ha a világ kibírja addig. Az a világ, amiről az író Spiró György mondta a minap: Madách: Az ember tragédiájának egyiptomi és falanszter színének elegye – rabszolgák vagyunk (a tőke rabszolgái, amire magyarázat itt – KDL) és széklábakat faragunk…#

Kabai Domokos Lajos