Úgy kerültem bele egy vitába, mint Pilátus a Credoba. Április 21-én megosztottam a Facebok-oldalamon egy idézetet az aznap elhunyt Ferenc pápától. A katolikus egyházfő szövegének első mondata így hangzik:

„Amikor a tőke bálvánnyá válik, és ez vezérli az emberek döntéseit, amikor a pénz iránti mohó vágy uralkodik, az rombolja a társadalmat, megbélyegzi és rabszolgává teszi a férfiakat és nőket, rombolja a testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket, és ahogy világosan látjuk, veszélybe sodorja közös otthonunkat.”

Követőimnek azzal ajánlottam a részletet, hogy „Ferenc pápának a tőkéhez való viszonya megkérdőjelez mindent, amit a magyarországi rendszerváltók, köztük az úgynevezett NER keresztény kurzus képviselői erről állítottak és tesznek. (…) Ehhez képest ma már 40 százalék körüli a reménytelen szegénységbe taszítottak aránya nálunk is. Ha pedig a világ egészét nézzük: a felhalmozódott vagyontömeg egyre nagyobb része egyre kevesebb szupergazdag kezében összpontosul, miközben a szegénység mértani haladvány szerint nő, hogy a természetpusztításról ne is beszéljünk.”.

Közgazdászprofesszor ismerősöm, Artner Annamária azonban – akit előző írásomban nem említettem név szerint – felszólított a Facebook nyilvános terében azzal, hogy igazoljam forrásokkal a 40 százalék körüli adatot, mert az Eurostat lényegesen kedvezőbbnek írja le a helyzetet. Válaszoltam, s így keletkezett az 1344. számú, Ördögtől valónak mondta a kapitalizmust a pápa című Bekiáltás-cikkem. Ebben, azon túl, hogy a felszólításnak engedve a 2024-ben elhunyt Ferge Zsuzsa akadémikus egyik 2014-es írására, illetve az egyetemi docens Éber Márk Áron 2020-ban megjelent kötetére, s az abban lévő, szintén 2014-es kutatások eredményeire hivatkoztam, melyeket azonban ismerősöm elavultnak minősített, illetve nem tartott hitelesnek, megpróbáltam érzékeltetni, hogy a Facebookon rögtönzött bevezetőben a negyven százalék körüli értékkel

„egy olyan társadalmi helyzetre utaltam, ami nem egyszerűen a jövedelmet, hanem a JÓLLÉThez szükséges javakhoz – egészséges lakáshoz, ivóvízhez, tanulási lehetőségekhez stb. – való hozzáférést is magában foglalja.

Ezt követően az internet több felületén is szó szót követett, tehát aligha lehetett könnyen követni a megnyilatkozásokat. Mindenesetre, azzal zártam le a vitát, hogy elbeszélünk egymás mellett. Ám újabb utánlövések következtek, immár nem csak engem érintő személyeskedésekkel, ami miatt azt a kommentet rejtetté tettem az oldalamon. Hozzá, Artner átvitte a témát a saját felületére is, ahol viszont közzétett egy figyelemre méltó grafikont „A szegénységgel vagy társadalmi kirekesztődéssel kapcsolatos fontosabb indikátorok referencia-év szerint (régi és új módszertan) [%] – KSH/Eurostat” címmel. Ezen 20,2 százalékos a kirekesztődéssel összefüggő érték, miként ezt e cikk utáni ábrán is láthatja az olvasó, ami arra bizonyosan alkalmas, hogy a mások kilátástalan helyzete láttán szorongó kispolgár megnyugtassa lelkiismeretét. Ámbár, neki legyen mondva, hiszen ez is a társadalom ötöde a korábbi egyharmadhoz képest.

Több kérdésem is lenne a grafikonhoz – Nem problémás-e a szegénység és a társadalmi kirekesztődés összemosása? Melyek a kritériumai a szegénységnek, vagyis a statisztikusok kit tekintenek társadalmilag kirekesztettnek? Az adatok alapján helyes-e az a következtetésem, hogy elsősorban a jövedelmi viszonyokat, illetve a foglalkoztatottsági mutatókat veszik alapul? De hogy mérik a foglalkoztatottságot, ha az messze nem terjed ki a teljes foglalkoztatotti körre, s már foglalkoztatottnak tekintenek valakit egy mintában, ha hetente néhány órát tölt munkával? Összevonandók-e az adatok, bár valószínűleg nem? A statisztikai módszerváltás mögött nem állhatott-e az a szándék, hogy rózsásabbnak látsszék a helyzet a kapitalizmus (kelet-)európai valóságához képest?

Választ azért nem várok, mert mindennek kibeszélésére, az akár a kérdéseimben rejlő, esetleges tévedések kiigazítására nem alkalmas a Facebook, ellenben egy tudományos igényű dolgozatnak nagyrészt automatikus velejárója mindezek közlése. Ezért – miként többször megjegyeztem az eszmecsere során – meghagynám a tudományos kutatók közötti vitát azoknak a köröknek, miközben szívesen olvasnék alapos és friss tanulmányokat azokhoz képest, mint amelyek jelenleg rendelkezésemre állnak. Laikusként azonban, a pour parler-tól függetlenül is fontosnak tartom, hogy

a kirekesztettséget ne csupán jövedelmi kérdésként kezelje az, aki kapitalizmuskritikus baloldalinak tekinti magát!

Például, azzal ellentétben, miszerint „minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon”, de legalábbis a dolgok jó irányban mennek – amit persze statisztikákkal igazolnak a rendszer, olykor ismert közgazdászok, akadémikusok által egyre többször megkérdőjelezett hitelességű statisztikai intézményei – én azt is kirekesztettnek tartom, aki nem tudja kifizetni a fogcsináltatást, ezért nem kap meg egy állást, sőt a megfelelő párválasztásban is akadályozza. De hadd ne soroljam itt az egészségügyi ellátás, az oktatás, a lakhatás anomáliáitól a dolgozói érdekvédelmen át a közügyekben való érdemi részvétel ellehetetlenítéséig a társadalmi kirekesztésre kiható, lehetséges okok sokaságát! Viszont a vitában hangot kapott „Hiteles vagy nem hiteles-e egy kutatás? / Érvényes-e a személyes tapasztalat vagy nem érvényes?” kérdéseivel kapcsolatban megjegyeznék néhány szempontot.

Lenin, akinek munkáit nálam sokkal alaposabban ismeri vitapartnerem, anno saját kutatásokra alapozva írt vaskos, tudományos értékű elemzéseket például a cári oroszországi agrárviszonyokról, vagy annak börtönrendszeréről. Szolzsenyicinnek a Gulag-szigetcsoportról – vagyis a sztálini Szovjetunió egészét behálózó kényszer-munkatáborokról – összeállított kötetéhez sem a hivatalos intézmények szállították az adattömeget. Emiatt talán meg kellene kérdőjelezni, hiteltelennek tekinteni az általuk feltártakat?

Hadd említsem meg a hatósági zaklatásoknak kitett, esetenként börtönbüntetésre ítélt népi íróknak a Horthy-rendszer vidéki viszonyairól beszámoló szociográfiai írásait, vagy a Magyarország felfedezése sorozatot, amit a Kádár-rendszerben élesztettek fel! Ne lennének hitelesek a szövegek csupán azért, mert egyrészt esetenként Horthy-rednszerbeli bíróság mondta ki hamisan, hogy hazugságok, másrészt, mert nem, vagy csak igen ritkán jelennek meg bennük a rendszer intézményei által szolgáltatott adatok, viszont bővelkednek a saját gyűjtésekben, a nagyon is általánosítható egyedi tapasztalatok rögzítésében?

Mindez átvezet a megismerés formáinak tárgyköréhez. Ezek egyike a köznapi megismerés, a hétköznapi tapasztalataink alapján a világról kialakult–kialakított képünk. Ehhez sorolom az újságírást is – annak főként a klasszikus, a társadalom iránt felelősséget mutató, legjobb, a Kádár-rendszert is jellemzett teljesítményeivel. Ezekben az újságíró, az általa gyűjtött tények mellett, hangulatokkal, megérzésekkel, feltételezésekkel stb. operált és operál. Hozzáteszem azonban, hogy ember legyen a talpán, aki hibátlanul képes elválasztani az ocsút a búzától, vagyis megmondja, hogy

meddig bulvár a bulvár, s honnan kezdődik a minőségi újságírás. Pláne, hogy nincs-e szerepe, s mekkora az egyiknek vagy a másiknak a világról alkotott képünk formálásában.

A lényeg, hogy Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bálint György, Féja Géza, Illyés Gyula, Váczi Mihály, Csák Gyula, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Moldova György, Bajor Nagy Ernő, Sulyok Katalin, Ruffy Péter, Szekulity Péter, továbbá a kevéssé ismert százak és ezrek publicisztikái, szociográfiai és elemző riportjai, tudósításai, sőt a mai oknyomozó újságírók munkái gyakran többet mondtak és mondanak a kor viszonyairól, mint a tudomány számos művelőjének gyorsan avuló fejtegetései. És az utóbbiakba akár az elvben objektív természettudományokat is beleérthetjük. Az pedig közhely, hogy a társadalomtudományok eredményeit újból és újból át kell értékelni.

Jelesül, a közgazdaságtan, a szociológia, a politológia közvélemény-formáló művelőinek az 1989–1991-es kelet-európai rendszerváltások következményeinek fatális tévedéseiről, a hivatalos statisztikákra, tekintélyesnek számító nemzetközi intézmények sugalmazásaira alapozott, súlyos melléfogásairól jobb, ha említést sem teszek. Ennek ellenére óvok attól, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntsük! A világ megismerési kísérletének hétköznapi, illetve tudományos formái – azzal együtt, hogy gyakran eltérő felfogásokra, mércének tekintett előzményekre, kiindulópontokra, tulajdonképpen egyfajta hittel vallott alaptételekre, axiómákra és módszerekre épülnek – nélkülözhetetlenek az emberi tudáskincs gyarapításához.

Miként a megismerés harmadik formája, a művészi alkotásokon keresztül történő vizsgálódás is. Homérosz, Shakespeare, Dosztojevszkij – és itt az irodalom, a képzőművészet, a zene-, a film-, a fotó-, a színházművészet stb. művelőinek végtelen sora kellene következzék – alkotásaihoz nem az Eurostat, s nem a KSH szállította az adatokat. Mégis, ki állítaná, hogy e cikk címképéhez hasonlóan, ne mondanának többet a korról, az emberről, az egyetemes emberi világról, mint bármely statisztikai adatsorokra épített dolgozat? Fontolja meg ezt mindenki, aki úgy véli, hogy amikor valósat állít, akkor egyúttal az igazat is mondja-e, s csak ő mondja-mondhatja-e azt! Ha pedig nem, hát nem. Remélve, hogy több számonkérést már nem kell elviselnem, ezt a vitát, sem itt, sem másutt, nem szeretném folytatni, viszont a sok Facebook-rögtönzés helyett szívesebben olvasnám az elmélyült tanulmányokat és tudományos dolgozatokat… #

Kabai Domokos Lajos