Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át.

Széchenyi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Ám, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban. Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket! Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady Endre épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett gondolata: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a sort, de semmit nem veszített érvényességéből.

#

Mindannyian az állami, vagy az újraállamosított vagyonból való szerzést tették meg fő céljuknak.

Ady Endre soraival fejeztem be az első bejegyzést, kezdem hát vele a másodikat is. A költő-újságírónak a Népszava 1912. szeptember 8-án megjelent cikke szerint Magyarországon az úgynevezett polgárság „Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet „középosztály” a haramiabasa  szolgabíró urakkal. Büszke polgársága csak olyan társadalmaknak van, ahol

a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állnia, ahol a forradalom – van.”

Forradalmat a háta közepére sem kíván normális ember. A zendülések azonban hat év múltán csak eljöttek. Az I. világháború tragédiáiból kibomlott az őszirózsás, meg a vörös zászlós forradalom. Ezek azonban öntudatos polgárság, illetve tömeges nagyüzemi munkásság híján, abban a minden elemében összeomló országban, ahol a foglalkoztatottak 60 százaléka jórészt nincstelen-tudatlan földműves volt, mindjárt hamvukba is holtak.

Voltak aztán másfajta változások is, de abban, amiről jó száz éve Ady írt, mintha semmi nem változott volna itt. Az utóbbi két évtizedben a hatalom csúcsaira jutottak – jöttek bár Pest belső kerületeiből, vagy a budai villákból, jöttek bár vidékről, a társadalom alsóbb rétegeiből – mindannyian az állami, vagy az újraállamosított vagyonból való szerzést tették meg fő céljuknak. A hozzájuk dörgölőző középréteg pedig ott tart, ahol 1912-ben: boldog, ha haramiabasa urai leejtenek neki valamit arról az asztalról, amelyen újraosztják az ország javait. A napi megélhetési gondokkal küzdő, médiával elbutított alsóbb rétegeknek pedig már elég csak annyit üzenni: „Védjük meg a rezsicsökkentést!”

Hol vagyunk már Rákóczitól, aki azt hímeztette a zászlóra, hogy „Pro Libertate”? Hol vagyunk már az egyébként szerintem kalandor Kossuthtól, aki a polgári szabadságjogok, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, az ország függetlenségének követelésével hódította meg a köznépet, továbbá a nemeseknek és az arisztokráciának a Magyarországot az elmaradottságból kimozdítani akaró felelősebb részét? Hol vagyunk annak a Károlyinak kérészéletű köztársaságától, akinek már szobrát is eltakarította ez a mostani rend a Parlament épülete mellől? És hol vagyunk a magyar világ posványában fulladozó társadalom-átalakítók későbbi, egy mással is dacoló-harcoló személyiségeitől, akiknek tevékenysége nyomán végre ott kötött ki ez a nép, ahová a Honfoglalás óta mindig is tartott: a Keletről Nyugat felé vezető úton?

Mindezek után ma arra kell ocsúdnunk, hogy elveszítjük lelki tartásunkat. Itt az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, miért hihetik önhitt uraink rólunk, hogy már azért is készek vagyunk a hálára, ha csupán néhány fillért vetnek oda anélkül, hogy távlatosabb célokat rajzolnának elénk.

#