BEKIÁLTÁS: Minszki nőkön át vezet az út Moszkvába

A nyugati polittechnológia összes eszközével zajlik a Lukasenka megbuktatását célzó kampány.

 haromnocepkalotyihanoszkajakolesznyikova.jpg

„Két láng ég ma Európában. Az egyik Belaruszban, a másik a budapesti Vas utcában. Mindkettő a szabadság lángja” – írja október 10-i cikkében Bruck András, akinek írásaival gyakran értek egyet. Most azonban két olyan eseményt kapcsolt össze, amelyeknek eltérő az eredője. A Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatóinak tiltakozásával aligha van vitánk egymással. Mert a lényeg az, hogy

Budapesten egy elvben rugalmasabb intézményi működést lehetővé tevő szervezeti átalakítást rajtaütésszerűen kapcsolt össze a kormány az egyetemi önkormányzatiság(ok) önkényes korlátozásával – méghozzá az orbáni kultúrharcnak alárendelve.

A Minszkben, Belarusszia fővárosában történteket azonban szerintem nem elég annyival elintézni, hogy „augusztus közepén, Budapesttől úgy ezer kilométerre, terrorba fordult egy pszichopata negyedszázados uralma, amit azóta csak vérrel, erőszakkal képes fenntartani”. Az emberileg érthető szimpátia alapján kialakított analógiával érdemes óvatosnak lenni. Amíg ugyanis – jelenlegi tudásunk szerint – a magyar fővárosbeli egyetemi polgárság valóban belülről kezdeményezett, lelkesítő lázadásáról van szó, Belarussziát évek óta nyomás alatt tartják külföldről. Méghozzá annak jegyében, hogy bezáruljon a Nyugat cordon sanitaire-je Oroszország körül a posztszovjet térségben kirobbantani remélt belarusz színes forradalommal.

Így immár a Balti-tengertől, a balti országokon, a Kelet-európai-síkságon, Ukrajnán, Moldován, a Fekete-tengeren, a Kaukázuson, Grúzián, Örményországon, Azerbajdzsánon át a Kaszpi-tenger túlsó oldaláig, egészen Kirgiziáig, esetenként közvetlenül az orosz határoktól karnyújtásnyira, ezer és ezer kilométereken keresztül főleg amerikai és brit vadászgépekkel, bombázókkal, hadihajókkal, NATO-hadgyakorlatokkal, amerikai katonai kutatásokat szolgáló laboratóriumokkal, a Pentagon Oroszország elleni internetes bázisaival, helyi zavargások támogatásával, kivétel nélkül minden helyen Soros-irodákkal, iszlamista fegyveresek mozgósításával állandósul a feszültség.

Ennek örvén, az elsősorban washingtoni geopolitikai törekvéseknek alájátszva, brit háttérrel, Lengyelország regionális hatalmi szerepre törve szövögeti a Nyugat-Ukrajnát is magában foglalt régi lengyel–litván állam valamilyen formában való feltámasztásának álmát. Ehhez, amerikai közreműködéssel, már tervezik is a Baltikumtól Kelet-Lengyelországon, Nyugat-Ukrajnán át a Kárpátok karéján túl Romániáig húzódó autópályát. (Délen a török vezető neo-oszmán lázálmoktól fűtve gondolkodik egy nagy turáni katonai szövetségről.) Egyúttal Varsó, s részben Vilnius a keletebbre lévő szomszédból toborzott, képzett fiatalokkal szeretné kitölteni a nyugatra vándorolt lengyelek és litvánok után maradt űrt. Ennek érdekében a belarusz diákokat, köztük a mostanság Minszkben tüntetőket, vonzó feltételek mellett csábítják például a lengyel felsőfokú oktatási intézményekben való ingyenes továbbtanulásra, hogy az Aljakszandr Lukasenka rendszerében felnőtt, többek között kiváló informatikai képzésben részesített fiatalok tömegeinek felkínált állásokról említést se tegyek.

Természetesen nem azt állítom, hogy a belarusz városokban az önmagát valóban túlélt rendszer ellen utcára vonulókat ne őszinte szabadságvágy fűtené.

De lehetetlen nem figyelembe venni, hogy a szálakat elsősorban külföldön fonják a réges-régi cél jegyében: meg kell bénítani Moszkvát az általa uralt áru- és munkaerőpiac és a nyersanyagok fölötti ellenőrzés megszerzése érdekében. Ahhoz, hogy a nyugati világ fenntarthassa az évszázadok óta külső szellemi és anyagi erőforrások bevonására épített magasabb életminőséget, egyre keletebbre kell hatolnia. Nevezzenek bár cinikusnak, a gazdasági válsággal küszködő Nyugat számára az erőforrás-elszívás, beleértve az agyelszívást, a piacokhoz való korlátlan hozzáférést, létkérdéssé vált.

Moszkvába hajdanán is főleg a  lengyel, a litván, a ma belarusznak tekintett városokon keresztül vezetett a nyugati hadak útja. Ehhez képest már csak Minszket kell bevenni. Azt az országot elfoglalni, amely most éppen azért alkalmas erre, mert egyfajta őskövület. Lényegében az államszocialista rendszert éltette tovább az 1994 óta hatalmon lévő Lukasenka annak összes előnyével (létbiztonság, magas színvonalú oktatás, megbízható egészségügyi ellátás, nyugdíjrendszer) és hátrányával (akarnok vezető, az ellenzék üldözése, a szabadságjogok önkényes korlátozása). Utóbbi azonban egyre kevésbé tetszik főleg a városi fiataloknak.

Tegyük hozzá: a belarusz állam stabilitásának anyagi feltételeit Moszkva olcsó energiahordozókkal, minden megtermelt, általában jó minőségű áru felvásárlásával segítette! Azért, mert Belarusszia területét – mint amiként  mindig – egy Nyugatról jövő támadás feltartóztatásában geopolitikailag létfontosságú tényezőként kezelte és kezeli. Ezzel szemben évek óta működnek a belarusz lakosságra dolgozó, professzionálisan szervezett tévéadások, és internetes médiumok, amelyeket Lengyelországban szerkesztenek, s washingtoni, londoni és varsói pénzekből finanszíroznak. A főleg általuk formált közhangulatban, a posztszovjet térségben újabban alkalmazott forgatókönyv szerint, a feltehetően valóban cinkelt választáshoz időzítve, Németországban és más nyugati országokban felkészített mozgalmárok tűntek fel Minszkben.

Az aktivisták az időpontokra, a helyszínekre, a résztvevőkre vonatkozó, a szimbólumokat is magukban foglaló utasítások szerint hajtották végre a nyilvánvalóan részletekig kidolgozott terveket.

A lázadások külföldről szervezésének történetében talán a világon először – az említett médiumokon keresztül – külön-külön célcsoportként kezelve napi üzeneteket kaptak és kapnak az egyetemisták, a gimnazisták, a fiatalabb nők, a kismamák, a munkások. Ez a „titka” a részletek összehangolásának: hogyan kell viselkedni, miként kell öltözködni, milyen kellékeket kell használni, mikor kell mosolyogni az állambiztonságiakra, mikor kell gúnyolódni velük, illetve családtagjaikkal fenyegetni őket, mikor és hol kell akadályozni a csúcsforgalmat a gyalogátkelőhelyeken való oda-vissza vonulásokkal és így tovább.

Ezzel párhuzamosan, mintegy varázsütésre hatalmas szolidaritási hullám bontakozott ki több nyugati fővárosban. A szimpátiatüntetések szervezése mellett olyan akciókra is jutott energia, hogy egy norvég hegycsúcson a minszki tüntetők zászlaját szolidaritásból lobogtató nőket fényképezzenek a levegőből, s aztán a képsorokat a világhálón köröztessék. Mindent egybe vetve, nekem már az első időszaktól az volt a benyomásom, ami azóta csak erősödött, hogy a posztszovjet térségben a színes forradalmak során szerzett összes tapasztalatot felhasználva, a nyugati politikai kommunikációs technológia legkifinomultabb eszközeit felhasználva szervezték és szervezik a Lukasenka megbuktatását célzó kampányt.

Eredetileg az is be volt kalkulálva, hogy Ukrajnában kiképzett – a felkészítést irányító Dmitro Jaros Facebook-oldaláról tudjuk ezt – hivatásos utcai rendbontók provokálják az OMON-osoknak nevezett biztonságiakat az első napokban. Akik persze a minszki felsőbbség ostoba parancsa szerint a kelleténél is  erőszakosabban reagáltak, sőt brutálissá váltak. Elborult elmével az esetek nagy részében nem a provokátorokat, hanem a többé-kevésbé békés fiatalokat kapták el, s verték agyba-főbe. Jóllehet ilyet bőven látunk mostanában Párizstól az amerikai nagyvárosokig számos országban, de erre valóban nincs mentség. Nem csak emberiességi, hanem szakmai okok miatt sem. A belarusz vezetőknek ugyanis tudniuk kellett, hogy az eseményeket befolyásoló külső erők akár vérre is mehetnek.

Mint annak idején Kijevben, ahol külföldi mesterlövészeket vetettek be – évekkel később egyik-másik nyilatkozott erről –, majd vontak ki rögvest az országból. Természetesen a szabadság, a demokrácia érdekében. Azóta is tapasztaljuk, mi lett belőle… Belarussziában a provokátorok csupán a kövek, petárdák, füst- és hanggránátok dobálásáig, utcabútorokból barikádok építéséig jutottak, bár a nyugati híradók általában ezeket nem mutatták. A végén ténylegesen egy áldozat volt írható a karhatalmisták számlájára. Ő is krónikus betegségben szenvedett. Egy másik, ma mártírként emlegetett tüntetőnek a kezében robbant fel egy szerkezet, amit a rendőrökre akart dobni, de önmagát sebesítette meg halálosan. Egy harmadik személyt az egyik erdőben találtak meg felakasztva. Az ellenzék azt mondja: az állambiztonságiak tették, de erre, mint oly sok mindenre nincs bizonyíték. A választások egészének elcsalására sem.

Az igazi mártír azonban Szvetlana Tyihanovszkaja lehetett volna.

Az a hölgy, aki a letartóztatott, szinte őserőt sugárzó, megnyilatkozásai alapján valóban népvezéri szerepre alkalmasnak látszó férje helyett indult a választáson az államfővel szemben. A feleség a mostani külföldi utazásai során azt állítja, hogy valójában ő nyerte meg a szavazást. Ám róla meg azt nyilatkozta épp a múlt héten a tisztségébe beiktatott, s immár az ellenzék még őrizetben lévő (!?) tagjaival egy új alkotmány létrehozásáról tárgyaló államfő, hogy neki, Lukasenkának köszönheti az életét. Tyihanovszkaja ugyanis a választások után sírva kérte a segítségét, azt állítva, hogy az övéi törnek az életére, mert a forradalomnak mártírra van szüksége – mondta az ország tényleges vezetője. Ezért az ő, Lukasenka hozzájárulásával és intézkedésére juthatott Litvániába Tyihanoszkaja és két gyereke. Költségeinek fedezésére 15 ezer dollár is kiutaltatott számára. Továbbá utasította Belarusszia vilniusi nagykövetét, hogy segítse az ellenzéki vezető feleségét, de erre már nem volt szükség, mert litván ügynökök vették gondjaikba. Minderre a belarusz elnök sem mutatott be bizonyítékokat.Szürreálisnak mondanám, ha nem emberek élete, sorsának alakulása forogna kockán.

De ha a geopolitikai téteket nézem, az ország körüli és az országban zajló játszmákat tekintem, pro és kontra bármit el tudok képzelni. Mindenesetre a belarusz nép vezetőjének szerepét láthatóan elfogódottan, több felvételen kezét görcsösen tördelve alakító, angolul kínos lassúsággal fogalmazó, oroszul is óvatosan beszélő  Szvetlana Tyihanovszkajával már Angela Merkel német kancellár és a francia köztársasági elnök Emmanuel Macron, illetve az USA magas rangú hivatalnoka is találkozott. Szót kapott az Európai Unió nemzetközi kérdésekkel foglalkozó bizottságában, az ENSZ Emberi jogi Bizottságának online megtartott ülésén. Újból és újból felröppen, hogy Nobel Béke-díjra jelölik. A legtöbb közép-európai ország nagykövete körötte sertepertél. A szlovák miniszterelnök ezüst csengettyűt adott át neki, mondván: a belarusz nép szabadságáért csilingel. Valójában könnyebb lenne felsorolni azokat, akik még nem találkoztak a három hónapja még teljesen ismeretlen nővel, akit Belarusszia legitim államfőjeként fogadnak.

De mitől lenne legitim valaki  jogszerűként elismert választás hiányában? Ezt inkább föl, se vessük, mert magunk is agybajt kapunk! Maradjunk annál a kérdésnél, hogy ennyi politikai kommunikátori rafinéria, diplomáciai és egyéb nyomásgyakorlás ellenére miért van még mindig a helyén Lukasenka.

Először talán azért, mert ha nem is nyolcvan százalékkal, de vélhetően jóval ötven százalék fölötti szavazataránnyal alighanem ő nyerte meg az államfőválasztást. Az utcára vonuló fiatalok szülei és nagyszülei ugyanis tudják, hogy Lukasenka vezetésével teremtődtek biztonságos és élhető viszonyok az országban a Szovjetunió felbomlása után, a kétségbeesettség éveiben. Oroszországgal ellentétben itt megőrizhették munkahelyüket, normális életkörülmények között nevelhették fel, iskoláztathatták gyerekeiket. Ezt a szülők még értékelik, ezért főleg a vidékiek esélyt adtak az államfő hatodik elnöki ciklusának megkezdésére. Hogy a fegyveres erők tagjairól ne is beszéljek. De létezhet olyan megközelítés is, ami a politikus életútjában gyökerező mentalitásban keresi a szívósságot.

Lukasenka paraszti világban, apa nélkül nevelkedett. Iskolás korában többször kötött ki a rendőrségen antiszociális magaviselete miatt. Aztán mégis történelem–társadalomismeret tanári diplomát szerzett, majd mezőgazdasági akadémiát végzett. Szolgált a határőrségnél, később egy harckocsizó századnál. Mindkét helyen politikai munkát végzett. Városi Komszomol-vezetőből kolhoz, vagyis egyfajta téeszelnök-helyettes, majd szovhoz, azaz állami gazdasági elnök lett. Mint ilyen, a megyéjében először tette lehetővé, hogy a parasztok földet béreljenek magánművelésre. 1989-ben a politika magasabb szférái felé tekintett, de az első választást kevés különbséggel elbukta. 1990-ben azonban már képviselő lett.

Ebben a pozíciójában ellenezte a Szovjetunió megszüntetését, éles kirohanásokat intézett az akkori, szerinte diktatúrára törő belarusz vezetők ellen, miközben egészen 1994-es elnökké választásáig szovhozelnök maradt. Szüntelen politikai küzdelmet vívott a nómenklatúra más tagjaival. Felfogását jelzi, hogy 1993–1994 között a korrupció elleni harc országos bizottságát vezette. Ma is ellenzi az állami vagyon meghatározó elemeinek privatizációját, a magántőke túlsúlyát, amivel immár a hazai és a befektetni vágyó orosz milliárdosokat is irritálja. Nem beszélve a lengyel, vagy a még nyugatabbra lévő tőkésekről, de akár a kínaiakról... Egyesek azt mondják róla: nem különösebben művelt elme, de ma is hisz a szovjet rendszernek a tömegeket felemelő voltában. A hitéből eredő egyfajta korlátoltsága az oka, hogy nem fogad be olyan nézeteket, amelyek megingatnák igaza tudatában.

Itt tart most Belarusszia és környezete a világok, sőt az ideológiák harcában. Ennek azonban még messze nincs vége. Ne legyen kétségünk: ha úgy adódik, a kedves, mosolygós, fehér ruhába öltözött nők helyett bevetik még az utcai provokátorokat, az éjszakai gyújtogatókat is, ha a jó belaruszok nem értik meg a szép szóból, hogy hol az ő helyük! És akkor a hadseregekről még nem tettem említést. S a véres zavargásokba torkollott kirgiziai után hamarosan a nyakunkon egy kisebb kôzjáték, a moldáviai választás. Aztán pedig attól tartok, hogy tekintetünket a Távol-Keletre is vetnünk kell majd. De az egészen távolira ám! #

CÍMKÉP: A brutális hatalommal szembeállított „gyenge nők” mint a minszki megmozdulásoknak a közvélemény számára felkínált úgymond vezetői: Veronika Cepkalo a győzelem, Szvetlana Tyihanovszkaja a keménység, Marija Kolesznyikova a szív jelével – Minden külsőséget előre megterveztek a háttérben dolgozó külföldi szakértők (Fotó: Tatjana Zankovics – EPA-EFE)