Természetesen, jókora cinizmus kell ahhoz, hogy valaki azzal essék neki Volodimir Zelenszkijnek:

„Egyfolytában azt hallom: óh bennünket nem hívtak meg. (Értsd: az Ukrajnáról folyó, Washington és Moszkva közötti tárgyalásokra – KDL) De hát három éve háborúban állsz. Három éved volt arra, hogy befejezd. De el sem kellett volna kezdened! Ki kellett volna egyezned úgy, hogy az ukrajnai városok épségben maradjanak, hogy ne haljanak meg az emberek, az ország pedig megtarthatta volna csaknem az egész területét…”

Az idézet is mutatja, hogy a bő egy hónapja beiktatott amerikai elnök, Donald Trump, akitől a mondatok származnak, nincs híján a cinizmusnak. Hiszen ő is tudja, hogy a Barack Obama nevével fémjelzett washingtoni kormány 2014 februárjában szervezte meg Kijevben azt az államcsínyt, ami megalapozta az Oroszországgal való összecsapást. Erre, indításként, 2013 és 2014-ben, Victoria Nuland bejelentése szerint, 5 milliárd dollárt fordított Washington.

Minderre többször hivatkoztam már a Bekiáltásban, de azért hozom elő ismét, mert a közbeszédben továbbra is elsikkad ez a lényeges mozzanat. Trump maga is úgy hangszereli a mondandóját, hogy az Ukrajna területén folyó háború három éve kezdődött, holott az öldöklés, benne több mint tízezer civil áldozattal, 2014 óta folyt a térségben. A kijevi puccs előtti napon ezt a német, a francia kormány, valamint az akkori összes ukrajnai parlamenti párt által aláírt megállapodás megakadályozhatta volna, de az államcsíny révén külföldi, köztük amerikai állampolgárokból álló bábkormány létrehozásával épp ezt a lehetőséget iktatták ki a washingtoni–New York-i hatalmi központok.

Ezekről azonban, néhány kivételtől eltekintve, ugyanúgy hallgattak és hallgatnak a hírmagyarázóink, mint arról, hogy a Pentagon ekkor már felkészült a Krím-félsziget amerikai katonai ellenőrzés alá vételére, vagyis az orosz Fekete-tengeri Flotta bázisának megszerzésére. (Az ezzel kapcsolatos, akkor még általam olvasott egyik dokumentum ma ugyanúgy elérhetetlen Magyarországról, miként Nuland említett bejelentése is legfeljebb csak kerülő úton és rossz minőségben.) De az sem kap kellő hangsúlyt, hogy a néhány hónappal későbbi, a német és a francia kormány által garantált minszki szerződésekkel még Ukrajnán belül rendezték volna az eredeti ukrán alkotmány alapján autonómiát követelt donyecki és luganszki terület helyzetét. Ezzel véget lehetett volna vetni az akkor még csak kezdeti szakaszban lévő kelet-ukrajnai polgárháborúnak, csakhogy e megállapodásokról később Angela Merkel, illetve Francois Hollande is azt nyilatkozta:

csupán azért írták alá őket, hogy időt nyerjenek Ukrajna felfegyverzéséhez.

Ezek után ki-ki döntse el, hogy a mindehhez asszisztáló későbbi ukrán elnököknek – Petro Porosenkonak, majd Volodimir Zelenszkijnek – mekkora volt a mozgástere a háború kitörésének megakadályozására, majd 2022 februárja után a Moszkvával való megállapodásra. Utóbbihoz csak annyit, hogy 2022 májusában, Isztambulban a moszkvai és a kijevi kormány képviselői már parafálták is a fegyvernyugvásról szóló egyezményt, amikor Londonból az ukrán fővárosba rohant Boris Johnson, s rászólt Zelenszkijre: szó sem lehet semmilyen megállapodásról; ki kell tartani az utolsó ukrán katonáig…

Nem mintha nem tartanám akár Porosenkot, akár Zelenszkijt gazembernek, de az a mód, ahogyan Trump most bűnbakká teszi főleg az utóbbit, ugyanolyan aljasság, mint amilyen aljas volt ennek a háborúnak (is) és a hozzá vezető útnak minden pillanata. De nem a minősítés itt a fontos, hanem az, hogy vele elkendőződik: ezt a helyzetet az amerikai kormányok, nemkülönben az Európai Unió őket kiszolgáló vezetői hozták össze annak ellenére, hogy Moszkva 2007-től folyamatosan figyelmeztetett: nem fogja eltűrni, hogy a NATO úgy érhesse el rakétáival az orosz nagyvárosokat, nagyüzemeket, katonai létesítményeket, hogy már ellencsapásra se maradjon idejük. Mielőtt a hazai foteltábornokok, a morálra hivatkozva okkal, hallatlan arroganciaként minősítenék ezt az érvelést, előbb arra a kérdésre válaszoljanak:

elfogadnák-e, ha ugyanígy lépne fel az Amerikai Egyesült Államok határai közelében például Peking vagy Moszkva? Amikor az orosz agresszivitásra hivatkozva követelik a katonai beavatkozást, vajon készen állnak-e arra, hogy ők maguk, netán a gyerekeik, unokáik részt vegyenek egy olyan keleti hadjáratban, amelynek borzalmas következményeit már annyiszor megtapasztalhatta Európa?

Az amerikai elnök azt is mondta, hogy Zelenszkij „egy választások nélküli diktátor”. Szó, ami szó, van ebben valami. Egyrészt, mert bár a nyugati vezetők Ukrajnát demokráciaként istenítik, valójában a 2014 óta létrejött ukrán rendszer magán viseli a fasizmus vonásait. Másrészt, az államfőnek 2024. május 20-án lejárt a mandátuma, s ezt követően, az alkotmány értelmében, át kellett volna adnia tisztségét a parlament elnökének.

Trump azt is állítja: „4 százalékosra csökkent az ukrajnai vezető támogatottsága”. Zelenszkij szerint az amerikai elnök úgymond Putyin kottájából játszik, amikor ilyet állít, mert valójában 57 százalékon áll a népszerűsége. Csakhogy, ha a frontra küldendők különösen brutális begyűjtését, az egekig érő korrupciót, bár a becslések megbízhatatlanok, ha a háború csak ukrajnai oldali százezernyi halottját, az országból 2014 óta elmenekült 6–7 milliónyi, előtte legalább ugyanennyi embert tekintem, alighanem Trump jár közelebb az igazsághoz.

Ezen túlmenően azonban Zelenszkij érzékelhetően nem képes a helyzetét mérlegelni. Mert nem elég, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban tüntetően Joe Biden mellett tette le a garast, de még most is kihívó üzeneteket intéz a győztes Trumphoz. Eközben támogatást keres ellene a brüsszeli vezetőknél, illetve az új amerikai elnökkel szemben valamiféle egységbe tömörülni igyekvő, utóvédharcokat folytató, amerikai, eddigi mélyállami tényezőknél. Mindez együtt magyarázhatja, hogy

még a geopolitikai játszmák kíméletlen világában is feltűnő az a könyörtelenség, amivel Donald Trump viszonyul az ukrán vezetőhöz, aki szerinte „jobb, ha gyorsan lép, különben nem marad országa”.

Erre az adok-kapokra a magyarországi ellenzéki közvélemény-formálók is a Zelenszkijéhez hasonló, tanácstalansággal vegyes dühhel reagáltak eddig. Pláne, hogy a Trump-adminisztráció világszerte zárolta azokat az amerikai állami költségvetési forrásokat, amelyekből nekik is csurrant-cseppent. Egyúttal időt kell nyerniük ahhoz is, hogy elfeledtessék, több mint egy évtizeden át miként verték át a követőiket a tények elhallgatásával, hazugságok terjesztésével, csúsztatásokkal.

Ám, ahelyett, hogy tiszta vizet öntenének a pohárba, csupán a régi paneljeiket szajkózzák, illetve a mélyebb összefüggéseket feltáró, a tőkeérdekekre fókuszáló elemzések helyett a választási kampány alatti Trump elleni hangulatkeltést folytatják. A Facebookon erre reagált egykori kollégám, T. G., aki az 1990-es években Londonban, majd Washingtonban is volt sajtóattasé, többek között ily módon:

Jogos a nyugalomra intés – értettem egyet a sok tekintetben tőlem eltérő nézeteket valló egykori kollégával. Mert bár amíg kapitalizmus van, addig mindig fennáll a veszély, hogy a gazdasági válságokat diktatórikus kormányzással, a demokratikus intézményrendszer lebontásával küzdje le a rendszer, a most elszabadult indulatok közepette nem azt nézik a Trump-ellenesek, hogy igaz-e, amit állít az amerikai elnök, csupán papagájként ismétlik a fentebb említett hamis állításokat, csúsztatásokat, amikkel ilyen-olyan okokból Ukrajna ügyében, az elmúlt 11 évben ámították őket.

2014-ben az volt a cél, hogy megannyi gazdasági szankcióval, az Oroszország körüli vasfüggönnyel, Ukrajna hadseregét is felhasználják Moszkva térdre kényszerítéséhez, hogy az amerikai tőkés érdekcsoportok megszerezzék az ellenőrzést az orosz erőforrások felett. Kézenfekvőnek látszott ez az Egyesült Államok megrendült gazdaságának megerősítéséhez, az USA globális pénzügyi monopóliumának megtartásához, a világpiacon előre törő kínai érdekeltségek visszaszorításához.

Ráadásul a recept régóta készen volt. Egészen Zbigniew Brzezinski koncepciójáig, sőt Theodore Roosevelt először 1903-ban meghirdetett, Oroszországgal kapcsolatos doktrínájáig vezethető vissza. Ha ezt nem fedjük fel – miként Trump sem tette meg, s aligha fogja megtenni valaha is –, és nem hozzuk összefüggésbe a nyugati gazdasági-társadalmi rendszer egészen 1968-ig visszanyúló, de 2008, illetve 2020 óta immár minden komoly elemző előtt nyilvánvaló válságával, akkor nem érhetjük meg, hogy

a tőkéscsoportok rejtőzködő láncolata által előtérbe tolt, választásokra szerveződött – Szalai Erzsébet kifejezésével – kartellpártok köré csoportosult, mélyállami tényezők által meghatározott amerikai kormányok miért fordítottak a háborúra, illetve Ukrajna úgymond megsegítésére – a rendelkezésre álló adatok szerint – 116 milliárd dollárt, s miért mentek bele abba, hogy az amerikai cégek 324 milliárd dolláros veszteséget szenvedjenek el az Oroszországban elmaradt üzleti haszon miatt?

Ahogy elnézem, a mi médiáinkban szót kapott szakértők még odáig sem jutottak, hogy a kérdést egyáltalán felvessék. Ezért a sok érzelemkitörés, a putyinozás meg a trumpozás a helyzet elemzése, a globális átrendeződés folyamataival, a válságjelenségekkel való összevetés helyett. Pedig e folyamatok az eddigiekhez képest egészen más irányokba, az általunk megszokottakhoz képest egészen új értékrend alapján rendezhetik át viszonyainkat, amelyek lehetséges struktúráiról legalább feltételezéseket kellene megfogalmazni, hogy egyáltalán esélyünk legyen az alkalmazkodásra. #

Kabai Domokos Lajos