Donald Trump január 20-ai beiktatásához közeledve, talán nem véletlenül szaporodnak azok a nemzetközi kezdeményezések, megállapodások, amelyekkel

a felek vélhetően megpróbálnak elébe menni az USA 47. megválasztott elnökének esetleges kiszámíthatatlan lépései nyomán bekövetkezhető bizonytalanságoknak.

Bár még e sorok január 17-ei, pénteki írásakor sem ért véget az Izrael és a Hamász-szervezet között, az Egyesült Államok és Katar közvetítésével létrejött tűzszünettel, az izraeli túszok és a palesztin foglyok egy részének cseréjével kapcsolatos megállapodás körüli huzavona, mintha Benjámín Netanjáhú miniszterelnök végre bedobta volna a törülközőt. Talán nem akarta kockára tenni a jövő héttől hivatalba lépő adminisztrációtól remélt jóindulatot. Hiszen a béketeremtéssel kampányolt elnökvárományosnak annyira fontos volt ez az ügy, hogy Trump személyes megbízottját is elküldte közvetíteni, s már szerdán azt írta közösségi oldalán: „Megvan a megállapodás a közel-keleti túszokra. Rövidesen szabadulnak.”

Ezzel egyidőben Moszkva és Teherán szintén jelzett Washingtonnak. Január 17-én a Kremlben pazar külsőségek között zajlott Vlagyimir Putyin és az iráni elnök, Maszúd Peszeskján tárgyalása. A szívsebészből lett politikus, akit 2024-ben választottak meg, más orosz vezetőkkel is megbeszéléseket folytatott miután a két államfő aláírta az Oroszország és Irán közötti, átfogó stratégiai partnerségről szóló szerződést. A moszkvai sajtótájékoztatón Putyin arra helyezte a hangsúlyt, hogy ez a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok további fejlődését teszi lehetővé. A szokványos mondat burkolt üzenete:

az Amerikai Egyesült Államok azt éri el a mindkét országot sújtó szankciók tömegével, hogy kénytelenek egymásnak vetni a hátukat – többek között folytatják az atomenergetikai együttműködést.

A térségben maradva: ugyanezen a napon, az örmény fél kezdeményezésére telefonbeszélgetést folytatott egymással Vlagyimir Putyin orosz államfő és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök. Örményország nincs könnyű helyzetben, hiszen a NATO-tag Törökországot is maga mögött tudó Azerbajdzsán folyamatosan szorongatja. Egy ideje, Jereván talán azért próbál a transzatlanti világ felé nyitni, mert azt reméli, hogy Washington inkább féken tarthatja a muszlim-türk birodalmi álmokat szövő Ankarát, de közben nem szeretné elveszíteni a kaukázusi folyamatokat sok tekintetben meghatározó, az örmény keresztényeket a történelmi időkben védő Moszkva jóindulatát.

Miként az orosz külügyminisztérium Facebook-oldalán olvasható, a két fél „megállapította, milyen jelentős a gyakorlati haszna az örmény gazdasági számára is az Eurázsiai Gazdasági Szövetségen belüli közös munkának. Nikol Pasinján a Jereván közelmúltbeli lépéseivel kapcsolatos helyzetet az Európai Unióval való kapcsolatok kontextusában ismertette. Az orosz vezető ennek megfelelő megjegyzéseket és értékeléseket adott.”

A dodonai szöveget így értelmezem: kiszolgáltatott helyzetében Örményország nem szeretne két szék között a pad alá esni, ezért próbálta meggyőzni az orosz államfőt, hogy nincs ellentmondás országának az EU felé tapogatózása, illetve a Belarusszia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország és a (ma még) Örményország által alkotott regionális szervezetben játszott szerepe között. Csakhogy más híradásokból azóta tudható: Putyin nem egészen így látja. Különösen nem amiatt, mert Jereván már tavaly júniusban Párizzsal írt alá megállapodást a NATO-szabványok szerinti, 155 milliméteres kaliberű, 40 kilométer lőtávolságú, önjáró lövegek vásárlásáról. Néhány napja, január 15-én pedig

egy jereváni sajtókonferencián azt jelentették be, hogy az USA és Franciaország közreműködik az örmény hadsereg reformjában. Ennek keretében tartanak hadgyakorlatokat, folytatnak konzultációkat és újítják meg a tiszthelyettesi szolgálat tartalmát.  

Az amerikai elnök beiktatása előtti hétre időzített közlést esetleg jó pontnak tekintik az új washingtoni adminisztráció képviselői. De Moszkva okkal fogadja mindezt hűvösen. Hiszen 10-15 évvel ezelőtt nagyjából ilyen forgatókönyv alapján kezdődött Ukrajna Oroszország ellen fordítása, aminek aztán az lett a következménye, ami. Erre a következményre – az Ukrajna, s kisebb mértékben az Oroszország területén folyó háborúra utalva – ígérte meg Trump, hogy a véres küzdelemnek huszonnégy óra alatt véget vet.

Természetesen, fél év sem elég hozzá. Pláne, hogy arra a fenyegetésre, miszerint az új amerikai elnök Nyugat-Európára bízza ennek a 2014 óta tartó borzalomnak a kezelését, megmozdultak a jelentősebb nyugati NATO-országokban is. Igaz, egyik sem képvisel számottevő katonai erőt. Leginkább azon spekulálhatnak, hogy a háború folytatása mennyit hozhat a hadiiparnak. De az jelzi, hogy még ezzel is lehetnek gondok, hogy a német kancellár épp a héten makacsolta meg magát: a jelentős költségvetési hiányra hivatkozva – gyanítom, inkább a február 23-ra előrehozott választások miatt, a szavazók kegyeit keresve – kijelentette: egyelőre szó sem lehet Ukrajna további támogatásáról.

Vele ellentétben, január 16-án az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Keir Starmer Kijevbe érkezett és „százéves” – nem tévedés: 100 éves – partnerségi szerződést írt alá az idestova egy éve megerősítés nélkül az államfői székben ülő, tehát illegitim Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel. Ebben London, az eddigi támogatás mellett, új kötelezettségeket vállalt úgymond Ukrajna biztonságának növelése érdekében, különös tekintettel „a Balti, a Fekete-, az Azovi-tengeren az orosz agresszió megakadályozására”, drónok, űreszközök fejlesztésére. Nem utolsó sorban az európai agrárpiacot (is) nyilvánvalóan összeziláló ukrajnai-amerikai gabona piacra juttatásához nyújtana segítséget.

A Donald Trump beiktatása előtti, többé-kevésbé Washingtonnal szóló üzeneteket hordozó, a teljesség igénye nélküli összeállításomban nem hallgathatok arról, hogy Peking is tett egy szerény gesztust. A kínai kulturális és idegenforgalmi minisztérium bejelentette, hogy

a déli Sanghaj és Fucsien tartomány lakosai részére újraindítja a 2019 óta szüneteltetett, csoportos utazásokat Tajvanra.

Peking szerint ez a kínai–tajvani feszült kapcsolatok stabilizálásának egyik eszköze lehet. A tajvani kormány üdvözölte a kínai turisták újbóli érkezését, és jelezte, hogy készen áll a részletek egyeztetésére. Ám Laj Csing-tö tajvani elnök nemrégiben kijelentette, hogy bár Tajpej nyitott a kapcsolatok javítására, kérdéses, hogy Pekinget valóban a jó szándék vezérli-e. Vegyük olybá, hogy ez ugyanolyan, csak sokkal visszafogottabb tesztelése az új amerikai adminisztrációnak, amilyenekkel Grönland, Kanada, Mexikó, Panama ügyének bedobásával piszkálta fel szövetségeseit Donald Trump!

Akárhogy is, sokan izgalomba jöttek, mozgásba lendültek a washingtoni váltás hírére. Az évek óta havonta egyszer, a világ dolgait megbeszélő társaságunkban azt tapasztaltam, hogy a többség azt reméli: a béke, s ennek nyomán a nagyobb biztonság, a gazdasági fellendülés időszaka köszönt ránk. Talán az összeállítás is jelzi, hogy inkább csak helyezkedésekről, a vélt vagy valós érdekek mentén történő átrendeződésekről, átrendeződési kísérletekről van szó, de a „béke” szónak nyomát sem láttam abban a másfél tucatnyi híradásban, amit ehhez a cikkhez felhasználtam, vagy meghallgattam.

Ezért is volt feltűnő az a hangvétel, ami Orbán Viktor január 17-én reggel, a Kossuth Rádióban elhangzott, egyébként több elemében mérlegelésre érdemes interjújának Trumppal kapcsolatos mondandóját jellemezte. Íme:

Ám legyen! Nem azért, mert nem látok a jövőbe, ezért mindent kétszer is megfontolok, mielőtt az előttünk álló időszakokra bármilyen témával összefüggésben véleményt nyilvánítok. De egyrészt az előző, az 1324. Bekiáltásban, a Trump mesterterve az USA erőgyűjtésére címmel közzétett cikkemben – amiként nem egyszer már korábban – hangot adtam annak, hogy ha csak a nyugati tőke oldalán állók Moszkva ellen indított, hibridháborús – tehát a fegyveres támadásokat, a diverzáns akciókat, a gazdasági szankciókat, az ellenzéki erőket, a médiumokat, az uszításnak az oktatáson keresztül törtönő felhasználását stb. is magába foglaló – műveletei nyomán az Oroszország által a szuverenitásának megtartásáért vívott háborút nézem, az ottani lakosság aligha tűrne el békésen egy olyan helyzetet, mint amibe 1917-ben a cári rendszer, 1941-ben a bolsevikok, majd 1990-ben az árulóvá vált kommunista párti vezetők sodorták a népet.

Aki annak ellenére nem akarja megérteni, hogy a Kreml mai feltételei a lakosságnak ebből a nyomásából fakadnak, az nem lesz képes békét teremteni. Hogy Trump érti-e ezt? Az említett Grönlanddal, Kanadával, Mexikóval, Panamával kapcsolatban, feltehetően tesztelésre bedobott szándékait hallva, vannak kétségeim. De ennél nyomósabb érvem is vannak. Mindenekelőtt az, hogy a Kondratyev-ciklusok alapján a világgazdaság teljesítménye továbbra is lefelé tart.

Ebből következik, hogy az újabb természeti és szellemi erőforrásokért folyó, a tőkés érdekeltségek profitéhsége által mozgatott küzdelem még nem jutott nyugvópontra. Amíg nem rögzülnek az új – immár vélhetően nem egyetlen hegemón uralmára épülő – az erőforrásokhoz való hozzáférést újrarendező viszonyok, addig az összecsapások a harctereken is folytatódnak. Az Ukrajna területén, és másutt kirobbantott háborúk tehát nem okai, hanem következményei a helyzetnek. Márpedig aki csak a következményeket akarja orvosolni, nem pedig az ezeket kiváltó okokat megszüntetni, hívják bár Donald Trumpnak, az olyan, mintha valaki vödörrel édesvizet hordana a tengerbe, hogy elvegye annak sós ízét. Ám, ne legyen igazam!#

Kabai Domokos Lajos