988.BEKIÁLTÁS: Vasfüggöny az orosz határnál
Nem csak az ukrajnai oldalon vannak veszteségek, nem csak az orosz és a belarusz hadsereg demonstrál.
Válasz egy Bekiáltás-olvasónak az orosz-amerikai konfliktus hátteréről:
1.) Szerintem, az egész történet mögött az áll, hogy az USA szeretné újra kialakítani a Nyugat-, illetve Kelet-Európát egymástól negyvenöt éven át elválasztott vasfüggönyt. Csak most még keletebbre, Oroszország határai mentén a Baltikumtól Lengyelországon, Ukrajnán át Törökországig vagy még tovább. Washington nyilvánvaló célja, hogy teljesen saját érdekeinek rendelhesse alá az Európai Unió országait. Ha ugyanis nincs érdemi kapcsolat Nyugat-Európa és Oroszország között, akkor az amerikai tőke szolgálatában álló amerikai kormány tetszése szerint alakítja az általa katonailag is ellenőrzött térségben a szabályokat.
2.) Ezzel az USA nagy lépést tenne Eurázsia megosztására, beleértve Kínát is.
3.) Ma, azaz február 14-én tárgyal első olvasatban az orosz parlament arról, hogy elismerje-e Oroszország az Ukrajnából kiszakadt Donyecki, illetve a Luganszki Népköztársaságot önálló államként.
Első megjegyzés: Monroe és Roosevelt nyomdokain
„Amerika az amerikaiaké” – hangzik velős megfogalmazásban a James Monroe elnök által 1823-ban meghirdetett külpolitikai alapelv. Akkor ez a gyarmatosító európai hatalmak törekvéseivel való szembeszegülést szolgálta. Később azonban, egészen napjainkig, az Egyesült Államok a Monroe-elv szellemében, saját biztonságára hivatkozva avatkozott be kíméletlenül az országok életébe nemcsak Latin- és Dél-Amerikában, hanem a világ szinte bármely pontján.
Ezt a felfogást leplezetlenül felvállalta a címképen látható Theodore Roosevelt, aki 1903-ban a szociáldarwinizmusra építve, az amerikaiakat a túlélő, erős népek közé sorolva, azzal egészítette ki a Monroe-doktrínát, hogy ha érdekei úgy kívánják, az USA nem lehet tekintettel a „véletlen szeszélye” nyomán kialakult országhatárokra. Ennek szellemében például az amerikai flotta feladatát így határozta meg: felügyelje a nemzetközi (fizetési) kötelezettségek teljesítését a nyugati féltekén. Ennek puccsok, fegyveres lázadások szervezése, egy sor állam megzsarolása lett a következménye.
Az Oroszországra (akkor még a Szovjetunióra) való amerikai nyomásgyakorlás mai doktrínáját az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó Zbigniew Brzezinski dolgozta ki. Ennek lényege a szovjet / orosz gazdasági élet minél nagyobb része fölötti ellenőrzés átvétele, az ország katonai potenciáljának leépítése akár a Szovjetunió / Oroszország részekre tagolásával. A cél elérése érdekében egyes amerikai egyetemeken már az 1960-as években titkos kutatásokat folytattak arról, miként lehetne a nacionalizmusra építve fellázítani Moszkva ellen az ukránokat, amiként arra már a hitleri III. Birodalom is épített.
Közbevetés: Beszélgetés a ma reggeli orosz állami rádióban
Műsorvezető: Akármelyik nyugati lapot kinyitom, de még az amerikai vidékieket is az interneten, egytől egyig azt hozzák címlapon, hogy Putyin rátör Ukrajnára. Hogy van ez?
Szakértő: Az amerikai rekordinflációval mégsem foglalkozhatnak...
Második megjegyzés: Mennyi is a katona?
„Egyébiránt kb. 30 katona jut egy kilométer orosz-ukrán határra...” – írta a Facebook-oldalamra egy újságíró ismerősöm a vasfüggöny keletre helyeződését megpendítő posztomra reagálva.
Válaszom:
Nem számoltam utána. Egyáltalán, milyen feltételekre vonatkozik ez az adat? Azt azonban tudom, hogy mindkét oldalon körülbelül ugyanannyi – hírek szerint 100–150 ezer – a katonák létszáma, csak az ukránoldaliról nem beszél a nyugati média. Egyébként a mai viszonyok között önmagában nem sokat mond a harcoló katonák száma. Szakértők szerint, érdemi hadművelet akkor hajtható végre, ha egy harcolóra hét kisegítő-támogató személy jut.
Ahogy a híreket hallgatom, az a benyomásom, hogy a propagandában az oroszországi erőkhöz számítják a Belaruszban és Oroszországban az ukrán határ 100-200 kilométeres körzetében hadgyakorlaton résztvevőket is. Természetesen, az ember él a gyanúperrel, hogy nem véletlenül épp ezekben a térségekben és éppen most zajlanak műveletek, ám az orosz hadvezetés azt állítja, hogy ez így szerepelt az eredeti tervekben. Az azonban kifejezetten a hamisítás kategóriája, amit egy amerikai tévéadásban felírva láttam: Ukrajna közelébe összpontosították az orosz hadsereg 70 százalékát. Oroszországnak ugyanis 3 és félmillió katonája van.
És miért nem szerepelnek ugyanígy a fő helyen azok a hírek, hogy az ősz óta, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig elhelyezkedő országokban szüntelenül gyakorlatoznak a NATO-erők is? Hogy amerikai, brit, francia, román, ukrán hadihajók, illetve amerikai és brit felderítő repülőgépek hajtottak és hajtanak végre műveleteket az orosz partok közelében. Hogy az amerikai, brit, francia, lengyel kiképzők által irányított ukrajnai hivatásos és a hirtelen besorozott állomány, köztük a nők kiképzésdömpingjéről említést se tegyek. Vagy a főleg az USA-ból légihídon Kijevbe ömlő fegyverek, lőszerek tömegéről. Ezek egy része azonnal a határövezetbe kerül, ahova
a minszki megállapodásokat megsértve, ágyúk és sorozatvetők sokaságát vezényelte az amerikai irányítás alatt álló ukrán hadvezetés.
A határövezetben folyamatosak az incidensek. Ám amíg az első időszak közelharcait követően inkább csak távolról folyt kisebb-nagyobb tűzpárbaj, ma már egy-egy kommandó is behatol a szakadár területre. Ott elfoglal egy-egy elnéptelenedett falut, vagy egy magaslatot, ahonnan aztán kivonul, vagy kiverik. Nemrégiben ukrajnai pilóta nélküli repülőről dobtak le bombákat lakott területre. Egyet lelőttek az ellenállók. Bármelyiket tekinthetné ürügyként a háborúhoz Moszkva, ha engedne az ottani szélsőségesek nyomásának, akik felróják a putyini vezetésnek, hogy nem tesz meg mindent az ukrajnai oroszok védelmében. Olykor azonban nagyobb incidensek is vannak, s nem csak ebben a körzetben. Például Február 12-én reggel, a Távol-Keleten, a Kuril-szigeteknél – ahol az orosz haditengerészet szinte minden flottáját érintő mostani gyakorlatok egyike zajlik – az USA Virginia-típusú tengeralattjárója behatolt az orosz felségvizekre. Az Usakov marsall nevű fregatt űzte el.
Harmadik megjegyzés: A többség a szakadár területeken hal meg és szenved sérülést
Miután amerikai szervezésben, banderista-fasiszta fegyveresek és külföldi mesterlövészek bevetésével 2014 februárjában államcsínyt hajtottak végre Kijevben, s megkezdődött az erőszakos ukranizálás, az oroszok által lakott Donyec-medence lakossága, az akkor még érvényben volt alkotmány alapján, autonómiát követelt magának. Erre szabadcsapatokat, a hivatalos megnevezésben is büntetőnek nevezett zászlóaljakat küldött rájuk a puccsista kormány, amelynek három amerikai állampolgár tagja is volt. Egyébként az autonómiához való jogot a minszki megállapodások is elismerik. A nyolcéves patthelyzet oka, hogy bár az ukrán fél aláírta őket, immár hallani sem akar erről a kijevi vezetés.
Azóta polgárháború dúl a donyecki és a luganszki területen, amelyek népköztársasággá alakultak, s Moszkva közvetett támogatását élvezik. A létbizonytalanság miatt főleg Oroszországba menekült innen 800 ezer ember, Ukrajna más részébe települtek másfél milliónyian. Üzemek sokasága zárt be, felére csökkent a termelés. Az itt maradt nyugdíjasoknak Kijev nem utalja a nyugdíjat. Lakóházak, közművek sokasága pusztult el, nagy területen telepítettek aknákat. A harcok 14 ezres áldozatát a nyugati médiumok úgy említik, mintha ez csak az ukrajnai oldalt érintené. Valójában többségüket – köztük sok gyereket – a szakadárok oldalán temetik el, illetve gyógykezelik, amputálják, hiszen
az ottani falvak, városok kerülnek rendszeresen ukrán tűz alá. Ezt ENSZ-adatok is alátámasztják.
A Washington által finanszírozott Szabadság Rádió ukrán nyelvű portálján találtam minderről pontosabb, egy évvel ezelőtti ENSZ-adatokat. Ezek szerint 2014 áprilisa és 2021 februárja között 13 100–13 300 személy halt meg a harcok által érintett térségben. Közülük 3 375 polgári személy, 4 150 az ukrán hadsereg tagja, s kb. 5 700 az ellenoldali harcos. Ezen kívül ebben az időszakban 29,5–33,5 ezer ember sebesült meg. Közülük 7 és 9 ezer közötti a polgári személy, 9 700–10 700 az ukrajnai katona és 12 700–13 700 a szakadár erők oldalán harcoló. A mához közeledve a 2014 utáni évekhez képest csökkenő trendet mutatnak az értékek. A civil áldozatok többsége értelemszerűen a szakadár területekre esik, hiszen ott vannak a demarkációs vonal közelében a nagyobb települések.
Az ENSZ-statisztika az ukrajnai katonák esetében a harcokkal nem közvetlenül összefüggő adatokat is tartalmazza: a fegyver óvatlan használata miatti eseteket, a közlekedési balesetek áldozatait, a konfliktus térségében a katonák betegsége, öngyilkossága, illetve a gyilkosságok miatti áldozatokat. Ezek összességében a veszteség átlagosan 30 százalékát tették ki, de 2019-ben és 2020-ban már 40 százalékát. Számomra ez utóbbiak legalább annyira megdöbbentőek, mint a szakadárokat érintőek. Aligha tévedek nagyon, ha azt gondolom: az ukrajnai hadsereg morálja egyáltalán nincs a csúcson. De mitől is lenne? Egy velejéig korrupt, a fasiszták jelszavait, a róluk való megemlékezést államilag előíró, nyíltan amerikai irányítás alatt álló, oligarcha-rendszer küldi a frontra őket a velük egy vérből valók ellen.#
CÍMKÉP: Theodore Roosevelt, az USA 26. elnöke (1858–1919) – 1903-ban a szociáldarwinizmusra építve, az amerikaiakat a túlélő, erős népek közé sorolva, azzal egészítette ki a Monroe-doktrínát, hogy ha érdekei úgy kívánják, az USA nem lehet tekintettel a „véletlen szeszélye” nyomán kialakult országhatárokra (Forrás: Andor László: Amerika évszázada, Aula, 2002, 54.)