Bill Clinton eddig nem cáfolta, hogy 2000-ben elhárították Putyin felvetését Oroszország NATO-csatlakozásáról.

Ismét vesztébe rohan Európa. A Napóleon mögött állt tőkéscsoportok – miután a korzikai által vezetett hódítások révén egyesítették a kontinens egy részének erőforrásait – végül, 1812-ben Oroszországra vetettek szemet. Csakhogy, elszámították magukat: a győztes cári birodalom megkerülhetetlen tényezőjévé vált a háború utáni osztozkodásnak, a nagyhatalmi csendőrködésnek. 1919 és 1922 között immár Szovjet-Oroszország verte vissza a nyugati hatalmak fegyveres támadását, s ugyanez történt

az eredetileg az amerikai és az európai nagytőke egyes csoportjai által támogatott hitleri Németország elleni, 1941–1945 közötti honvédő háborúban.

Hitler Mein Kampfjára és későbbi, már kancellárként tett megnyilatkozásaira nagyon is vevők voltak a német, s részben a külföldi nagytőke letéteményesei. A jelentős pénzügyi támogatásból nyilvánvaló volt, hogy a versailles-i békediktátum, s a gazdasági világválság nyomán Németországban (is) felhalmozódott társadalmi feszültségek miatt áldásukat adták az „élettér” kelet felé kiterjesztésére. Ez a gondolat kapott nemzetközi megerősítést a London által tető alá hozott 1938-as müncheni szerződéssel: nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat szemet huny a náci Németország keleti hódításai, végső soron Szovjet-Oroszország gyarmatosítása fölött.

A nyugat-európai elit abban reménykedett – mint hamarosan kiderült: tévesen –, hogy ezzel megúszhat egy országaik ellen indított német támadást. Ránki György történész már az 1970-es évek elején összegezte, hogy a szovjet kormány e hozzáállás miatt kényszerült korábbi politikájának módosítására. „Míg korábban az antifasiszta harc gondolatától vezetve kizárólag a nyugati hatalmakkal való szövetség építésén munkálkodott (Moszkva), 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba. Miután a nyugati hatalmak 1939 nyarán tárgyaláson sem mutattak hajlandóságot érdemleges katonai szerződésre, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére.”*

Ez tehát az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum előzménye.

Moszkva részéről azért volt kényszer a megállapodás, mert a Nyugat tudatosan szigetelte el a Szovjetuniót. Berlin oldaláról pedig az a mindenki mást váratlanul ért elgondolás indokolta, hogy előbb a nyugati országokat akarták trédre kényszeríteni,  nehogy hátba támadják Németországot, amikor kelet felé vonulnak a Wehrmacht katonái. A paktum létrejöttében néhány további körülmény is szerepet játszott:

Viszont ezt követően megismétlődött a napóleoni támadás utáni forgatókönyv. 1939 őszén, Lengyelország német elfoglalásával, a keleti területekre a harcoló szovjet hadsereg bevonulásával kitört a világháború. Ezt követően a Szovjetunió lényegében megszállta a balti államokat, majd háborút indított az úgynevezett kölcsönös segítségnyújtási szerződésre vonatkozó ajánlatot elutasító Finnország ellen. Bár a finn haderő nagy ellenállást tanúsított, maga is nagy veszteségeket szenvedve, idővel kénytelen volt beszüntetni az ellenállást. 1940. március 2-án, Moszkvában aláírták a finn–szovjet békeszerződést.

A hitleri Németország ezt követően, 1941. június 22-én megindította a Szovjetunió elleni Barbarossa-hadműveletet. A Szovjetunió megsemmisítésébe, annak úgymond „judeo-bolsevik” kommunista kormánya és a lakosság elleni háborúba bevonta Finnországot, Magyarországot, Szlovákiát, Romániát, Olaszországot. Vereségük négy év múltán következett be. A cél a zsidók kiirtása, az orosz, a belorusz lakosság egy részének elpusztítása az ukránokkal szembeni kijátszása.

Szóba jött, hogy idővel a másodrendűnek tekintett szlávoktól a tartalmas étkezést, az egészségügyi ellátást, az oktatást, a vallásgyakorlást, a települési önigazgatás lehetőségét megvonják, hogy ezzel megtörjék ellenállásukat, s a Krímet is beleértve, a betelepítendő német parasztoknak engedelmes munkaerőt biztosítsanak. Más kérdés, hogy a megszállás évei alatt eleve 13–14 millió polgári személy pusztult el, részben a krónikus éhezés, a kényszerrel kiszállítottak, illetve a munkaerőnek toborzottak esetében a kegyetlen németországi munkakörülmények miatt. A Vörös Hadseregbe mozgósított katonák közül csaknem ugyanennyien a frontokon vesztették életüket.

A világ más részeit is érintő háborút követően két szuperhatalom – az Amerikai Egyesült Államok, amelynek embervesztesége az összes fronton nem érte el a 400 ezret, és a háborúban egyedüliként tovább gazdagodott, illetve a 27 milliós népességvesztést, európai részének pusztulását elszenvedett, az USA felé eladósodott, mégis hatalmas katonai és a hárországban jelentékeny termelési potenciált felhalmozott Szovjetunió – emelkedett mindenki más fölé.

Egyrészt az USA érdekkörei átvették a nyugati világ és csatolt részei fölötti vezető szerepet. Másrészt a Szovjetunió sem esett szét. A szovjet név alatt tovább élő Oroszország ugyanúgy nem vált a Nyugat martalékává, ahogyan ez a napóleoni időszakban sem következett be. Ellenkezőleg, a korábbiaknál is nagyobb befolyást szerzett a világban.

Ám a két szuperhatalom között kibékíthetetlen ellentétek feszültek. A Glóbusz lényegében két nagy befolyási övezetében, illetve a köztes térségekben 1991-ig vívták egymással a proxy és hibrid háborút a hegemón szerep megszerzéséért. Anélkül, hogy közvetlenül összecsaptak volna – a szovjet gazdaság és irányítási rendszer problémái, a nómenklatúra Nyugatnak való behódolása és több más tényező miatt – a Washington által összefogott érdekcsoportok győzelmével zárult a hidegháború. Azazhogy...

Azazhogy, talán nem is ért véget 1991-gyel, amikor a Szovjetunió felbomlott. Utódállama, ismét Oroszország néven, az USA által támogatott, 1993-as jelcini puccs után, a nyugati tőke kilenc éven át tartó befolyásának, rablásának, a társadalom fellazításának, a posztszovjet térségben, illetve a Washington által kihasznált, s részben szított polgárháborúknak, a külföldről felfegyverzett iszlamista erők dúlásának, az országon belül az oligarchákat és az alvilágot szolgáló bandák közötti harcoknak a terepévé vált. Az orosz történelmet végigkísérő szmúta,

a zavaros időszak felszámolásának kezdetét a 2000-es év, Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése fémjelezte, s ezt követően megismétlődni látszik mindaz, amiről fentebb írtam.

Az orosz államfő, a Tucker Carlson amerikai újságíró által február 8-án készített, 9-én nyilvánosságra hozott interjúban minden eddiginél részletesebben szólt arról, hogy 2000-ben Bill Clinton amerikai elnöknek felvetette:

Tíz nap telt el azóta, hogy ez elhangzott. Gondolom, ha nem mondott igazat Putyin, akkor Clinton már tiltakozott volna. Egy biztos, az addigi két birodalom – az amerikai és a szovjet-orosz – közötti kapcsolatok szövetségesi szintre emelése elől elhárult a legfőbbnek mondott akadály. Immár nem lehetett azzal előállni, hogy összeegyezhetetlen a magántőkés rendszer az államszocializmussal, illetve kibékíthetetlen ellentét feszül a bolseviki és a polgári ideológiák között. Ezért a propagandában az orosz rendszer, mint fentebb jeleztem: korábban Washington által is elősegített, központosított, vagyis nem igazán demokratikus voltával, sőt később, önkényuralmi jellegével indokolták a távolságtartást, majd az ellenséges magatartást. Csakhogy az amerikai kormányok messze nem csak demokratikus államokkal ápoltak és ápolnak kitüntetetten szoros kapcsolatokat. Ezért a washingtoni „nem” valódi okának és következményeinek firtatását nem úszhatjuk meg.

Természetesen, nem kell hozzá sokat kutakodni, hogy rájöjjünk: a kapitalista országok közötti összecsapások a tőke örökös terjeszkedési-gyarapodási természetéből fakadnak. Nyoma sem volt még a Szovjetuniónak és a szocialista világrendszernek, amikor 1823-ban, az USA ötödik elnöke, James Monroe meghirdette: az „Amerika az amerikaiaké” doktrínát. Lényege: az amerikai kontinensen, beleértve a délit is, csak az Egyesült Államok érdekei érvényesülhetnek. Ezt aztán a déli szomszédtól elszakított, olajban gazdag területekkel, az amerikai cég- és katonai érdekek miatt a Kolumbiából kikanyarított Panama létrehozásával, államcsínyek szervezésével nyomatékosították. Később ez az elv lett az USA-tól egyre távolabbi területekre kiterjedő, fegyverrel támogatott expanziós politika alapja.

Theodore Roosevelt, aki 1903-ban a szociáldarwinizmusra építve, az amerikaiakat a túlélő, erős népek közé sorolva, azzal egészítette ki a Monroe-doktrínát, hogy ha érdekei úgy kívánják, az USA nem lehet tekintettel a „véletlen szeszélye” nyomán kialakult országhatárokra. Ennek szellemében például az amerikai flotta feladatát így határozta meg: felügyelje a nemzetközi (fizetési) kötelezettségek teljesítését a nyugati féltekén. Ennek puccsok, fegyveres lázadások szervezése, egy sor állam megzsarolása lett a következménye.

A II. világégést követő hidegháború alatt az Oroszországra (akkor még a Szovjetunióra) való amerikai nyomásgyakorlás újabb elveit az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó Zbigniew Brzezinski dolgozta ki. Ennek lényege a szovjet/orosz gazdasági élet minél nagyobb része fölötti ellenőrzés átvétele, az ország katonai potenciáljának leépítése akár a Szovjetunió/Oroszország részekre szakításával. A cél elérése érdekében egyes amerikai egyetemeken már az 1960-as években titkos kutatásokat folytattak arról,

hogyan lehetne a nacionalizmusra építve fellázítani Moszkva ellen az ukránokat, amiként arra már a hitleri III. Birodalom is törekedett.

Miként nemrégen leírtam: nehéz ezt elfogadnia annak, aki 2024-ben csak annak hajtogatására képes, hogy „2022. február 24-én Oroszország támadott meg egy szomszédos országot”, eközben nem hajlandó meg- és elismerni, hogy ebben a 2014 februárjában Washington által szervezett kijevi államcsíny következményeinek meghatározó szerepük volt. Ugyanis egy pronáci, ruszofób bábállamot hoztak létre Oroszország háborúba vonásának eszközeként. Ezt követően, a lenini, sztálini, hruscsovi, akkor meg belső határátrajzolások következtében is Ukrajnában élő több mint 7 millió orosz elleni, vad kulturrasszista uszítás kezdődött, a donyeci oroszok nyolc éven át zajlott módszeres gyilkolása, az ukrán hadseregnek gyakorlatilag a NATO-ba való betagolása, három, a német és a francia kormány által is szavatolt, az ukrajnai polgárháborús viszonyokat felszámolni hivatott megállapodás tudatos semmibe vétele. Nem beszélve a korábban a Moszkva szövetségi rendszeréhez tartozott államok, sőt az eddig semleges, Oroszországgal határos országok NATO-ba beléptetése, területükön amerikai fegyverek, csapatok elhelyezése, mozgatása hadgyakorlatokon.

Nemde bár az elmúlt évtizedekben, sőt ezekben a hetekben ennek a töredékéért is úgymond megelőző csapásokat indított az USA a csatlósaival a világ különböző pontjain anélkül, hogy a magát civilizáltnak, demokratikusnak tekintő nyugati ember- és jogvédők megmukkantak volna. A kettős mércével mérők nem követelték a százezrek halálát okozó, a milliókat földönfutóvá tett bombázások elrendelőinek felelősségre vonását. Ez persze nem menti Moszkva agresszióját, de a kép így teljes. Amihez egyébként hozzátartozik, hogy

az invázió előtt rosszul mérték fel a mozgásterüket a Kreml vezetői, mint ahogy Washington szintén elszámolta magát az orosz állam és társadalom állóképességével kapcsolatban.

De erről meditáltam már eleget itt, a Bekiáltás blogtérben. Végre a következményeket kellene felmérni! E tekintetben egyelőre ott tart a Nyugat, hogy Jens Stolternberg, a NATO főtitkára január 31-én, az amerikai fővárosban elmondott beszédében azt mondta: a NATO jó üzlet az Egyesült Államoknak. Előmozdítja annak érdekeit. És megsokszorozza Amerika erejét. Ehhez többek között a NATO-szövetségeseknek, hangsúlyozottan az Európai Unió országainak, dollár százmilliárdokért kell fegyvereket vásárolniuk főleg az amerikai gyártóktól.

Vagyis, ha egyelőre halasztani kell az évszázados célt, Oroszország megtörését, legalább a Washingtonhoz bekötött tőkéskörök nyerjenek valamicskét. Az ukrajnaiak és az oroszországiak egymás ellen fordításával, az ottaniak élete árán addig kell elhúzni az Ukrajna területén zajló háborút, amíg fel nem őrlődik az oroszság és Oroszország ellenálló képessége. Dacára annak, hogy hovatovább 1200 év alatt ez még senkinek nem sikerült.

Ellenkezőleg, a Kijevi Rusz létrejötte óta indított számos külső támadás, illetve megannyi belső viszály, lázadás és polgárháború után – szinte ugrásszerű változásokat követően – időről időre erősödött a lassan birodalommá terebélyesedő orosz állam. Ezzel párhuzamosan Moszkva, Szentpétervár, majd ismét Moszkva növelte a környezetére, sőt a világ egészére való befolyását. De ha valaki úgy látja, éppen most lesz ez a pillanat, amikor megszakad ez a sok száz éves folyamat, ám legyen! A nagy kérdés: mi történik, ha mégsem?

Akárhogy is, ennek hátrányos következményei, feltehetően, elsősorban Európát fogják érinteni, illetve az EU-intézményekbe és tagállami kormányokba zsilipelt, az USA-hoz köthető tőkés körök érdekeit képviselők döntései miatt már ma is érintik. Okos ember, okos nép, okos ország azzal kalkulál, hogy Oroszország még mindig visszavágott, ha támadás érte. Ráadásul, megerősödve jött ki a háborúkból, sok tekintetben ledolgozva a korábbi hátrányokat. Ezért is, nekünk alul lévőknek a béke az érdekünk. Merthogy egy rossz béke is jobb, mint a tőkések profitját növelő háború. Utólag pedig lehet aztán kígyót-békát szórni az oroszokra, mint az mindig történik, figyelmen kívül hagyva, hogy előzőleg milyen hibákat, sőt milyen szörnyűségeket követtünk el magunk. Lebecsülve őket, az oroszoknak állított csapdákba a végén mi estünk bele. Aki pedig ezek után sem érti, hogy nem az oroszokért kongatom a harangot, hanem magunkért, annak már nincs több érvem. Mindenesetre, bőven lenne itt helye a mindkét oldaltól távolságot tartó mérlegelésnek a háborús izgalomtól fűtött megnyilvánulások helyett!#

CÍMKÉP: Bill Clinton és Vlagyimir Putyin 2000-ben – Immár nem lehetett azzal előállni, hogy összeegyezhetetlen a magántőkés rendszer az államszocializmussal, illetve kibékíthetetlen ellentét feszül a bolseviki és a polgári ideológiák között. Ezért a washingtoni „nem” okának és következményeinek firtatását nem úszhatjuk meg (Fotó: AFP/Stephen Jaffe)