A nép feje fölött osztották fel a politikai küzdőteret és kaparintották meg az állami vagyont.

A „rendszerváltás” vagy „rendszerváltoztatás” kifejezés körüli, három évtizede folyó polémiával foglalkozik Zöldi László a november 28-ai Médianapló-bejegyzésében. Teszi mindezt a Blokád című film ürügyén a korabeli érintettekkel zajlott egyik beszélgetéshez kapcsolódva. Újdonság volt számomra az a közlés, hogy Antall József miniszterelnök kezdettől fogva berzenkedett a kifejezés ellen, mondván:

„A váltás szót én inkább ruhaneműkkel kapcsolatban szoktam használni.”

Cikkeim írásakor magam is kínlódom azzal, milyen kifejezéssel illessem a szűkebb értelemben 1989–1990 közötti időszak társadalmi-gazdasági változásait, de az öltözködésre nem asszociáltam. A gondot az jelenti számomra, melyik szó fedi le a valóban történteket. A képzetemben a „rendszerváltás” csak némileg tudatos cselekedetként jelenik meg. A „rendszerváltoztatás” ennél határozottabban fejezi ki, hogy állhattak is valakik az események mögött.

A tűzhöz akkor közelállók visszaemlékezéseiből egyre inkább kiderül, hogy léteztek nyugati – főleg amerikai – forgatókönyvek. Mi több, már 1966-ban részletes javaslat született a washingtoni központú Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (IBRD ) való kapcsolatfelvételre. Az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága 1967. február 27-i ülésén támogatta a pénzügyminiszter csatlakozást felvető és sürgető javaslatát. Ám 1969 tavaszán a tárgyalások megszakadtak, amiben a Szovjetunió Kommunista Pártja álláspontjának döntő szerepe volt:

„egyes KGST-országok belépése a Nemzetközi Monetáris Alapba és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankba az országok önállóságát korlátozhatja valutáris–pénzügyi kérdések eldöntésében, s a KGST-országok közötti együttműködés gyengülésére vezető tendenciák megnyilvánulását segíti elő” – hangzott a szovjet álláspont.

Magyarország végül 1982-ben lett tagja a kapitalista világ egyik oszlopos szervezetének, az IMF-nek. Ám az ezt megelőző és követő időszakban folyamatosan erősödött a kapitalista világnak a gazdasági kapcsolatokat, a szellemi életet, a közvéleményt befolyásoló hatása. Megnyilvánult ez a médiában, a filmforgalmazásban, a könyvkiadásban, az ellenzéki csoportok támogatásában, sőt az ország jövendő vezetőinek a nagykövetségeken, a Soros-alapítványon keresztül történő kiválasztásában és felkészítésében, egyes vezető újságírók és társadalomtudósok nyugati, gyakran amerikai „tapasztalatszerzésének” elősegítésében.

Mindezek alapján nem állítható, hogy teljesen spontán társadalmi-gazdasági folyamatok következményeként került volna sor a változásokra. Ráadásul ezekre 1985-től hatással volt az enyhén szólva naiv szovjet pártfőtitkár, a Gorbacsov nevéhez kötődött, végeredményben az ottani pártállami-állampárti–nemzetiségi nómenklatúra személyes hatalmi-vagyonosodási céljait szolgált reformsorozat, a peresztrojka.

A fentiekhez képest rendszerint egy harmadik kifejezést, a „rendszerváltozás”-t részesítek előnyben. Ugyanis a magyarországi tömegek döntő hányada – ugyanúgy mint a kelet-európaiak, nem beszélve a Szovjetunió népeiről, amelyeknek, a baltikumiak kivételével, több mint 70 százaléka a szovjet állam egyben tartására voksolt 1991 márciusában – nem gondolkodott rendszerváltásban. Ha egyáltalán eljutott a többséghez ez a felvetés,

leginkább a szocializmus javított változta lebegett a szemük, a szemünk előtt.

A Szovjetunióban egyszerűen félretolta a népakaratot a puccsista orosz Jelcin, az ukrán Kravcsuk és a belarusz Suskevics. Mi erről akkor szinte semmit nem tudtunk. Magunkkal elfoglalva úgy képzeltük, hogy lényegében továbbra is mindenkinek lesz munkája, de ha úgy tetszik valakinek, akkor akár nagyvállalkozóként alapíthat vállalkozást. (Merthogy a tőke, a tőkés szó már akkor is tabu volt, mint ahogy most is a befektetés, a befektető, a nagyvállalkozó kifejezésekkel helyettesítik őket a közvélemény-formálók.) Meggyőződésünk volt, hogy magasabb lesz az életszínvonal. Sokan elhitték, hogy néhány év alatt utolérjük Ausztriát. Viszonylag keveseket foglalkoztatott, hogy az új viszonyok között nyíltabban bírálhatják a politikai vezetőket, tüntethetnek, sztrájkolhatnak és ilyen-olyan pártokat alapíthatnak.

E hitekben meg is hagyta a politikai-szellemi elit a lakosságot. Nem tette egyértelművé, hogy ha mindez megvalósul, az maga lesz a kapitalizmus az összes olyan jellegzetességével, amiről az emberek többsége addig csak az irodalmi művekben olvasott, ám azokat Zola-, Dickens-, vagy Móricz-meseként kezelte. Esetleg a történelemórákon a marxista-leninista kurzusokon, a felsőfokú tanulmányok kötelező, ezért is komolytalanul fogadott részeként, illetve olykor Kádár János beszédeiből hallott a tőke valóságos természetéről, a kizsákmányolásról... Jut eszembe, a kapitalizmus kifejezés szinte még ma is csak az elméleti fejtegetésekben használatos, a médiában jórészt a Nyugat, a Brüsszel, a Washington, s az efféle pótlékszókkal finomkodva kerülik meg.

Mindent egybe vetve, a legtöbbünknek nem volt személyes élménye a kapitalizmusról, ezért sem gondolkodtunk róla, s főleg nem az árnyoldalairól. Ez volt a titka a rendszerváltás-rendszerváltoztatás nálunk békés – viszont sok helyen véres, s miként az ukrajnai háború is mutatja, helyenként máig be nem fejezett – voltának. Magyarországon a lakosság nagy részének naivitása, tájékozatlansága tette lehetővé néhány szűk csoport számára, hogy a társadalom feje fölött osszák fel a politikai küzdőteret és az állami vagyont, hozzák meg az ezekkel kapcsolatos döntéseket, elsősorban saját érdekeiket szolgálva. Ebben inkább volt szerepük a Budapesten nyüzsgő nyugati tanácsadóknak, ügynököknek, kormányzati és gazdasági érdekcsoportok lobbistáinak, mint a magyarországi lakosságnak. Az persze igaz, hogy

az ő szemszögükből tudatosan alakított rendszerváltó-rendszerváltoztató folyamatról volt szó.

Én azonban, aki alulnézetből próbálom megérteni, mi is történt és történik velünk, azt gondolom, hogy az emberek nagy része a szocializmusról kapitalizmusra váltást öntudatlanul élte meg. Annak valódi természetét először a munkahely rövid időn belüli elvesztésén keresztül tapasztalták meg egymilliónyian.

A folyamat mostanság tetőzik az ugyancsak milliós létszámú roncstársadalom létrejöttével, a két–hárommilliónyi napi megélhetési gonddal küszködő tömeggel, a több százezer leginkább életerős, sok tekintetben az itteni társadalom és családok költségére, gondoskodásával felnevelt és kiképzett munkavállaló Nyugatra vándorlásával, a minőségi közoktatás meggyengítésével, s ily módon a fiatalabb korosztályok szegregálásával, az álllami egészségügyi szolgáltatások leépítésével, vagyis egyrészt a gyerekek, másrészt az idősebbek életesélyeinek rontásával, a szabadságjogok érvényesítsének állampárti akadályozásával. Ezért használom a társadalom nagy részének tudatos közreműködése nélkül végbement folyamatra a személytelen „rendszerváltozás” kifejezést. Eközben keserűen gondolok a néhai kormányfő, Antall József mondására, ami ebben a cinikus formában rögzült a köztudatban: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”#

CÍMKÉP: A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások a nép felhatalmazása nélkül folytak. A képen az ellenzékiek: Antall József, Szabad György, Pető Iván, Orbán Viktor, Torgyán József