Nem csak ott nem tűntek el az az idegenek elleni etnikai és kulturraszista ellenérzések, sőt az uszítás.

Csak remélem, hogy nem neheztel rám az olvasó e szöveg terjedelme miatt! Mint amiként abban is csak bízni tudok, hogy Ferber Katalin sem, akinek „Az elrontott japán” – igen, kisbetűvel! – című, a Kalligramnál megjelent, szeptember 12-én bemutatott kötetére úgy gondolok mint a megalázások könyvére. Enyhítendő a megrökönyödést, sietve teszem hozzá:

a könyv a legőszintébbek egyike azok között, amelyeket a mai világ valóságáról olvastam.

Az életképek, a karcolatok, az önvallomások füzére lebilincselő olvasmány. Külön ajánlom azoknak, akik azt gondolják, hogy az eltérő civilizációkban szocializálódott egyének és csoportok könnyen átveszik egy másik kultúra szokás- és értékrendjét. És azoknak is, akiknek meggyőződésük, hogy mindenki örömmel mond le a hagyományairól, a Nyugaton uralkodó, ott racionálisnak tekintett gondolkodás-és magatartásmód javára.

Ferber Katalin közgazdász és gazdaságtörténész 1993 és 2010 között különböző egyetemeken tanított Japánban. Sőt, az ottaniak kimondott, ki nem mondott vádja szerint egy úgymond általa elrontott japánhoz (229. oldal) ment férjhez. Innen a könyv címe. Benne páratlan őszinteséggel mutatja be sziszifuszi kísérleteit annak érdekében, hogy egyetemi munkahelyein, lakókörnyezetében és újdonsült családjában ne maguk közül kizárandó idegenként tekintsenek rá, hanem fogadják el az övékétől eltérő értékeit.

Ebben a sorsban azonban nincs egyedül. Saját Canossa-járásának aprólékos leírása mellett tucatnyi külföldi – kínai, koreai, amerikai, magyar stb. – diák és egyetemi tanár, hasonló, olykor öngyilkossággal végződő megpróbáltatásaival is megismertet. Sorsukon keresztül azt igazolja, hogy a japán társadalomba kívülről jöttek nagy többsége képtelen megbirkózni egyrészt „a tömeg teremtette magánnyal”, másrészt azzal az elvárással, hogy az őszinte beszédnek nincs helye a közösségben. Ahogy Ferber írja:

„A magány, az elszigeteltség, az önbizalomhiány, pontosabban a nem elég erős önbizalom jelentéktelen ponttá tud bárkit változtatni Japánban.” (59)

Úgy látja: akik nem ott nőttek fel, azok többsége számára már-már elviselhetetlen a kimondott elismerés, a dicséret, a teljesítmény pozitív visszhangjának hiánya. A japán nyelviskolákban diákként is megtapasztalta, hogy ha valaki hibátlanul teljesít, akkor valami mást talál a tanár, amiben gyengébb a diák. (59) Egyik barátjuk kivette az iskolából a kislányát, magán úton taníttatta, mert „a japán iskolarendszer, szerinte, az átlagosnál jóval érzékenyebb gyerekeket megpróbálja betörni, és ha ez sikertelen, akkor megtörni”. (98)

De érvényes ez a tapasztalat az egyetemi tanszéki kapcsolatokra is. A mindenható főnökök és a tanulmányi osztályok elgáncsolnak, ha eredeti ötlettel, ellenvéleménnyel állsz elő. (133) A tanárok nem férhetnek hozzá a róluk a diákok és mások által írt jellemzésekhez. A témavezető szava szent. Ha a jelölt eltér az általa megszabottaktól, semmi esélye sincs a doktori fokozat megszerzésére. (59) Az egyetemi kapcsolattartást olyannyira a hierarchikus viszonyok szabályozzák, hogy „ebédelni csak azonos beosztású emberek mehettek együtt”, a tanárok csak tanárokkal, a vezetők csak vezetőtársakkal cserélhettek eszmét. Ha egy külföldi, mit sem sejtve e rendről, kávéra invitált egy titkárnőt, azt a titkárnőn torolták meg. (103)

A szerző tévedésnek minősíti azt a feltételezést, hogy »a japán felsőoktatási rendszerben mindenkinek nagyon magas a fizetése. Ez a teljes állásban dolgozókra érvényes ugyan, de ők mindössze egynegyedét teszik ki az egyetemi foglalkoztatottaknak. Ez hasonló az amerikai egyetemi foglalkoztatási szerkezethez. (...) Japánban elhalványulóban van az interaktív tanítás, egyrészt, mert nincs már a „nagyok generációja”, másrészt, mert a felsőoktatásnak nem célja (kivéve az oktatáspolitikai propagandát) a kreatív és önállóan gondolkodó fiatal generációk támogatása a felsőoktatásban.« (60–61) Mindezt tetézi, hogy

az egyetemek, illetve a minisztérium és a cégek a lehető legszorosabb függőségi viszonyban állnak egymással, s a kölcsönös, személyes lekötelezettségek hálója határozza meg a kapcsolatokat. (123–124, 133)

Természetesen, az emberben felvetődik: ha mindez így van, akkor hogyan jutott Japán arra a technikai színvonalra, amit az egész világ csodált és csodál? Ferber Katalin is felidézi egyik professzortársa megjegyzését: „Én nem tudom, mire olyan büszkék maguk ott Európában. A mi egyetemi rendszerünk remek. Ennek bizonyítéka, hogy Európa vágyik a japán autókra, maguk meg ott görgetik az elitképzéseiket, amivel nem sokra mennek”. ( 116) A kötet különböző fejezeteiben találja meg az olvasó az ellentmondás feloldását. Ferber szerint

Aki a japán oktatás ellentmondásairól többet szeretne megtudni, annak ott az olvasmányos kötet főleg a 116., illetve 130. oldalán kezdődő fejezete és más lapjai. Nekem azonban itt és most még szólnom kell arról, hogy Ferber a japán világ más bugyraiba is éles fénycsóvát vet. Saját élményei hitelesítik a fiúi elsőszülötti státuszról (80), a nőknek az idős szülőkről való gondoskodás olykor rettenetesen nehéz terheiről, a mindenható anyósok zsarnokságáról, az ügynöki közvetítéssel zajló házasságkötésekről, az apáknak a gyerekek – főleg a fiúk – tanulásával kapcsolatos, megfellebbezhetetlen döntéseiről (81), a tősgyökeres japánoknak a külföldről, akár hadifogságból, akár a második–harmadik generáció tagjaként külföldről visszakerültek elleni bizalmatlanságáról, a megalázásukról írottakat.

De szó van a kötetben a kórházi ápolás személytelen voltáról, az orvossal való érdemi konzultáció lehetetlenségéről (90), az áruházi dolgozók közös reggeli tornája utáni céginduló-éneklésről (97), az azonos munkakört betöltő férfiak és nők közötti bérszakadékról (103), az álláshelyeknek az informális kapcsolatok alapján történő betöltéséről, a hagyományos japán színház kizárólag férfi színészeinek a gyerekkortól, illetve a világ minden részéből származó prostituáltak mellett a megfogyatkozott számú gésák kamaszkortól való kegyetlen idomításáról (158–159), a vendégmunkások gyakorlatilag teljes kiszolgáltatottságáról (74), az évtizedek óta gyógyult leprások börtönszerű körülmények között tartásáról (114) – én írom ezt, nem Ferber: e szerencsétlenek ember voltának, jogaiknak csak a náci Németországban tapasztalt semmibe vételéről.

Eközben a szerző nem feledkezik meg a japán kultúra néhány csodálatraméltó teljesítményéről, s főként azokról a kevesekről sem, akik az őket is gúzsba kötő rendszerrel szembeszállva segítették őt. Nem egyszer abban a reményben, hogy ha elhagyja Japánt, a tapasztalatait őszintén megosztja a külvilággal. Így kapott támogatást és biztatást attól a szinte apátiába süllyedt szaktekintélytől is, aki feltárta előtte, hogy a kínaiak ellen elkövetett szörnyűségekkel megszállt »Mandzsúria volt a nagy japán „kísérlet” terepe«, ahol először alkalmazta a japán kormány „a szovjet típusú tervgazdaság módosított változatát, majd ezt előbb Japánban, a háború után pedig néhány módosítással az ötvenes években ismét használta”.

Mentora arra is figyelmeztette a gazdaságtörténész Ferbert, hogy amikor ezzel kapcsolatos kutatásokat végez és összegez, kerülje el a politikailag veszélyes kifejezéseket, vagyis mindazt, ami a baloldali, marxista terminológiára utalna. Ezeket az amerikai megszállók miatt az ötvenes években sem lehetett leírni, holott „a marxista közgazdászok voltak a legfontosabb tanácsadói a kormánynak egészen a hatvanas évek végéig”. (144) Következésképp, a szerző úgy találta, hogy

az ottani gazdaság működésének egyik legfontosabb eleme, „a tervgazdaság és a piacgazdaság sajátos japán kombinációja”. (146)

Ám Ferber Katalin kötetének ezek „csupán” az érdekességei. A könyvet olvasva egyre erősödött bennem az az érzés, hogy egy velejéig fasisztoid társadalom képe rajzolódik elém. Egy olyan társadalomé, amelyben csupán látszólag tűnt el a történelem sötét mélyében az idegenek elleni tömeges, válogatott kegyetlenségekkel kísért gyarmatosítás és háborúzás. A felsőbbrendűségtől átitatott „fajtiszta japánság”, a rasszizmus eszméje, a főleg lelki erőszak ma is a mindennapok része abban a világban.

De nem csak ott. A Japánnal foglalkozó írásokat, a kötet elején és végén, sajátos keretben tálalja a szerző. E keretek teszik a mai emberi civilizáció egészére kiterjeszthetővé a mű üzeneteit. A világ más részein tapasztalt, az olvasóra zúduló példák akarva-akaratlanul szembesítenek azzal az illúzióval, amit a tömegfogyasztásra átállt tömegemberhez kapcsol a gondolkodásunk. Mert önhitten azt képzeljük: az eredeti tőkefelhalmozáson, a már berendezkedett kapitalizmuson túl, a főleg a Szovjetunió áldozatával leküzdött fasizmusokon, a nácizmuson túllépett jóléti társadalomban a nyugati ember mára kialakította a belülről és kívülről irányítottság egyensúlyát.

David Riesman és társai már az 1940-es évek végén, az ’50-esek elején azt vizionálták: a fehér-európai, a fehér-amerikai kultúrából fakadó, a foglalkozásokhoz kötött csoportkarakterek felül fogják írni a nemzeti karakter fontosságát. S ennek alapján arra a következtetésre jutottak: „lehetséges, hogy az emberi történelem végéhez közeledünk”. Bizony, már Francis Fukuyama előtt négy évtizeddel! Riesman szerint Amerikában főként „a szervezeti és a jogi formák” akadályozzák meg, hogy az ott is jelenlévő fasiszta-szadisták, a tekintélyelvet követők politikai mozgalommá egyesíthessék erőiket. (v.ö.: David Riesman: A magányos tömeg, Közgazdasági, 1983., 26., 29., 31. o.) Ferber könyvét olvasva, nemkülönben az USA-ból, illetve a fehérnek tekintett civilizáció más országaiból érkező napi híreket ismerve,

nem vagyok biztos abban, hogy ez örökké így marad, hiszen a fasizmus a kapitalizmus terméke.

Miként Bertolt Brecht írja: „a fasizmust csakis mint kapitalizmust lehet leküzdeni, mint a legleplezetlenebb, legarcátlanabb, legelnyomóbb és legcsalóbb kapitalizmust. Hogy akarja hát valaki megmondani az igazságot a fasizmusról, amelyet ellenez, ha nem akar semmit sem mondani a kapitalizmus ellen, amely a fasizmust előidézi?” Lehet tehát álmodozni, de az adott társadalmi-gazdasági viszonyok között lehetetlen „az ember embernek farkasa” állapotot egészen megszüntetni, ami már az ókori rómaiak tapasztalata volt, s megjelenik Plautustól kezdve Erasmus, Hobbes, Freud és mások művein át egészen az orosz cionista Ze’ev Jabotyinszkijnek az 1910-ben az USA-ban kirobbant, rasszista megmozdulásokat elemző munkájáig.

Lett légyen a glóbusz bármely pontján, Ferber Katalin a fasiszta jelenségek mezsgyéjén egyensúlyozó „magányos tömeg” jelenségébe botlik. A kötet néhány első története a szerző félig zsidó családjának Magyarországról, előbb a Horthy-, majd a Rákosi–Kádár-rendszerből Amerikába menekülésének körülményeivel, az idegenben önmaguk előtt is titkolt lelki sérülések árán beilleszkedő rokonok sorsával foglalkozik. A saját mostoha, a hatalommal már iskolásként ütköző gyerekkora utáni megkapaszkodás után jött a rendszerváltozás, annak embereken átgázoló fordulatával, ami a szerző Japánba településének közvetlen kiváltó oka lett.

Csakhogy idővel azt kellett tapasztalnia, hogy a szigetországba külföldről érkezett és ott végzett diákjai is eltűntek az életéből. Vélhetően a kormányok, a cégek utasításaihoz, sugalmazásaihoz, elvárásaihoz igazodva, félteni kezdték egzisztenciájukat. Egyik tanítványa, az amerikai hadsereg korábbi katonája, addig sem várt. Már az egyetemen kikérte magának, hogy

„marxista förmedvényt” ajánljon neki diplomamunkájának elkészítéséhez, amelyben egyébként a legkitűnőbb professzorok tanulmányai voltak olvashatók az USA újgyarmatosítási módszereiről. (127)

Aztán bekövetkezett a fukusimai atomerőmű-baleset, ami már Japánban is a sokadik volt a sorban, mert az „akár az emberek élete árán is elért vállalati nyereség” (189) mindent felülírt. Ferber esetében ez, korábbi betegsége miatt, egészségügyi kockázatot is jelentett. Mindez egybeesett azzal, hogy betelt a pohár a Japánban megtapasztalt, minden idegent érő megaláztatástól. Ahogy írja: „kiköltözött a szívemből Japán”. (228) Reményei azonban Európában is szertefoszlottak. Budapesten és az akkorra már „megroppant” Berlinben, minden szóba jöhető felsőoktatási intézményben felajánlotta a Japánnal, a japán gazdasággal kapcsolatos, nyilvánvalóan ritkaságszámba menő, egyetemi tanári tapasztalatainak hasznosítását, de itt ugyanazzal a mentalitással találta magát szemben, mint a szigetországban.

Mint írja: „Berlinben az emberi kapcsolatok egy újonnan érkezett számára szinte elérhetetlenek”. (193) Megannyi próbálkozás után Budapesten is rá kellett jönnie, hogy „a teljesítményem soha nem elég meggyőző a kapcsolati háló nélkül”. (192) Ráadásul, történt mindez abban a világban, amelyben a Ferber által idézett Anne Applebaum szerint (220) a nyugati vezetők a sajátjukhoz hasonló szemléletet várnak el a kelet-európaiaktól és az oroszoktól, és ez a lehetetlenség odavezetett, ahol most tartunk. Ahhoz a helyzethez, amelyben a kötet szerzője szerint is az Amerika által vezetett Nyugat meg akarta (és akarja) semmisíteni Oroszországot gazdaságilag, pénzügyileg, társadalmilag és nem utolsó sorban katonailag. (218)

Ahhoz a helyzethez, amelyben – de ezt már én írom ide –, a felsőbbrendűnek tekintett amerikai civilizáció értékeit a félperifériás posztszovjet térségre akarják kényszeríteni, aminek persze az adott társadalmak felső, a döntéseket és a közbeszédet meghatározó rétege mindenütt nyertese a nyugati tőkebehatolás érdekében nyújtott támogatás fejében. Ahhoz a helyzethez, amelyben a Soros-alapítvány által pénzelt Ukrainszka Pravda már 2013-tól az úgymond felsőbbrendű ukránság nevében uszítani kezdett az alsóbbrendűnek beállított oroszok ellen.

Tehát, Európa keleti felében, a 21. század elején, washingtoni–New York-i ösztönzésre, megismétlődött, amiről Ferber Katalin ír könyvében a 20. század első felének a Koreát és Kína egy részét gyarmatosított japánok magatartását jellemezve: »a csaknem fél évszázadig tartó (s hatékony) társadalompolitikának fontos eleme volt a japánság különlegességének megteremtése, egyszerűbben fogalmazva, az elhatárolódás más ázsiai etnikumoktól, méghozzá úgy, hogy „azok” alacsonyabb rendű emberekként lettek definiálva a japánokhoz képest. (...) Japán volt a világ egyetlen országa, mely sajátjával azonos eredetű etnikumokat gyarmatosított”. (175–176) Így aztán a védtelen humanistának, sodorja sorsa a mai világ bármely szegletébe, az egyrészt kultúrája miatt szegregált, másrészt a helyi és globális hatalom letéteményesei által manipulált sokaság elleni küzdelemben kell hűnek maradnia önmagához. Miként, könyvének tanúsága szerint, erre Ferber is törekedett...#

CÍMKÉP: Ferber Katalin könyvéből többek között azt olvastam ki, hogy a „fajtiszta japánság” eszméje, a főleg lelki erőszak, ma is a mindennapok része a szigetországban – A japán Gyáriparosok Szövetsége még az alapoktatás céljait is évtizedekig megszabta, mégpedig a vállalatvezetők igényeinek megfelelően (118) (Fotó: Roggs Fényképészet)