Győzelminek volt szánva Orbán Viktor június 27-ei értékelése, félelembeszéd lett belőle.

Időnként úgy érzem, be vagyok kerítve, de aki fél, ne menjen erdőbe – mondta nem is oly rég Orbán Viktor rajongóinak győri tábora előtt. Csakhogy nekem az a benyomásom, hogy a kormányzó párt vezetője mintha épp az előttem ismeretlen eredetű félelmeit leplezné azzal, hogy úton útfélen emlegeti a ránk leselkedő veszélyeket. Nem mintha nem vetne fel valóságos problémákat, de ezt anélkül teszi, hogy érdemi vitát nyitna róluk. S talán ennek következménye, hogy rendre elmaradnak a hosszú távra is érvényes, az ország gondjait komplexen kezelő, a nyilvánosság elé tárt megoldási javaslatai. Ezzel szemben, a magányos erdőjáróhoz hasonlóan, mintha hangos kiabálásokkal, füttyögésekkel szeretné elűzni saját nyomasztó érzéseit, amelyekkel aztán a környezetét is megterheli.

Az ellenzék meg sem pisszen, amikor a közpénzek egyre nagyobb hányadát vonják el az állami iskoláktól, hogy az egyháziakhoz csoportosítsák át.

Háromszor többet ér egy gyerek a Fidesz-kormány, azaz Orbán Viktor és parlamentje számára, ha egyházi iskolába jár. Sőt, még valamivel többet is, amint az a Ténytár blogon közölt adatokból kiderül. A következő tanévben az állami iskolába járó gyerekek támogatása 58 ezer 300 forintra csökken, míg az egyházi iskolákba járóké 200 ezerre nő.

Minden látszat ellenére, a milliárdosok nem ellenszolgáltatás nélkül tesznek  szívességeket.

Demján Sándor magyar milliárdos „üzleti és kártyás okokból évek óta sűrűn repked Makaóra és Hongkongba. Ilyenkor pedig, ha összefut egy-egy magyarral, szívesen felveszi”. Az idézet történetesen a 444.hu-ról származik, de ugyanezt a mondatot már a hétvégén hallottam az egyik rádióban, ma pedig a Magyar Nemzet is közreadta. Az említetteken kívül bizonyára más magyar médiumokban szintén szép karriert futott be a közlés. Csak hogy van vele egy kis bibi.

A posztszovjet országok felzárkózásának gondolatától hideg verejték lepi el a nyugat-európai vezetők homlokát.

Azért mennek el X évre külföldre, mert szeretnének jobban élni – kommentálta Facebook idővonalamon az egyik nagyra becsült ismerősöm azt a grafikont, amit a Vasárnapi Hírek nyomán többen is megosztottunk a világhálón. Ez nem politikai kérdés az EU-n belül – írta, s megjegyezte: nem is tudja mire vélni ezt az ellenzéki hisztériát. Például Svájcban találkozott egy német ápolónővel, aki azért dolgozott ott, mert kétszer annyit keresett, mint otthon, azaz Németországban. Akkor mi itt a probléma? – tette fel a költői kérdést, majd hozzátette: amikor beléptünk az EU-ba, tudtuk, hogy ez ezzel jár.

Valójában arról van szó, hogy a Kreml (a magyar kormány) megtanulta és alkalmazza az amerikai módszereket, ami eléggé felháborító lehet odaátról nézve. Bár, akiket hol az egyik, hol a másik oldalról vernek át, azoknak ez aligha vigasz.

Az orosz, avagy a putyini propagandáról értekezik a 444.hu. Ehhez a RAND amerikai kutatóintézet megállapításait használja fel. Az összefoglalót készítő szerző szerint: „Egyértelmű a hasonlóság az orosz kormányzati propaganda és a magyar között”.

Hasonlóság biztosan van, de a sommás megállapítással azért van egy kis gond. Mindenekelőtt kétlem, hogy orosz típusú propaganda, mint olyan, létezne. Ha van különbség, akkor – Orosz Jenőnek a Facebookon közzétett vázlata alapján – legfeljebb az, hogy a Kreml hazai fogyasztásra szánt propagandája határozottan hazafias és vallásos húrokat pengetve ideológiai töltetű, a nyugati világ politikai kommunikációjából viszont mostanra mintha száműzték volna – bár feltehetően, csupán elrejtették – az ideológiát.

A Kádár-rendszer utolsó időszakától mindmáig azt vallják az uralkodó rendbeliek: saját gyerekeiket inkább járatják a közösség pénzén jobban felszerelt, jobb pedagógusokat vonzó iskolákba. És ehhez jön az egyházi iskolák egyre növekvő mértékű, többlet támogatása. Ez ágyaz meg a kontraszelekciónak, s a végén mindenki vesztes lesz.

Csaknem tizenhat millióan látták már a finn iskolákról szóló, május 7-én, a Remarkable nevű internetes oldalon közzétett videó-részletet Michael Moore, a kíméletlen amerikai dokumentarista filmjéből. A rendező, szokásához híven, Amerikát sokkolja. Ebben az alkotásban azzal, hogy milyen szakadék tátong az Egyesült Államokbeli, illetve a finnországi iskolások teljesítménye között. A filmben látható grafikon szerint a hatvanas években, meglehetősen alacsony színvonalon, még nagyjából azonosan teljesítettek a két ország diákjai. A nyolcvanasokban a finnek előbb csak lassú ütemben kezdtek elhúzni az amerikaiaktól, majd a kétezres évekre hirtelen kiugrottak, s a világ ranglistájának élére kerültek. Eközben az amerikaiak mutatói folyamatosan csökkentek…

A magyar értelmiség befolyásos csoportjai nem foglalkoznak azzal, hogy az orbáni rendszer a kapitalizmus mai formájának televényéből nőtt ki, s azt az illúziót keltik, hogy a vezér eltávolítása-eltűnése minden bajunkat orvosolni fogja.

Főleg liberális ismerőseim megnyilatkozásaiban gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy Magyarországon egészen jól mennének a dolgok, ha Orbán Viktor és köre ezt nem akadályozná. Ugyanis – vallják még mindig ennek a felfogásnak a hirdetői – csupán lehetővé kellene tenni az úgymond szabad versenyes kapitalizmus korlátlan érvényesülését, ezen belül még nagyobb teret nyitni a multinacionális vállalatok előtt, s az így létrejövő árubőség lényegében mindenki számára meghozná a belőle való részesedés lehetőségét. Mindehhez társulhatna az egyéneknek és a kisközösségeknek legföljebb a méltányos és igazságos törvények által korlátozott szabadsága, s már elő is állna a Kánaán – sugalmazzák e próféták.

Csakhogy – mint állítják – Orbán (és persze Putyin, de rá most nem vesztegetnék szót) mindent keresztbe ver.

A társadalom széles köreit megmozgató, tisztázó történelmi vitákra nálunk szintén nagy szükség lenne.

Az állami dácsa parkjában, amely a grúz származású Lavrentyij Berija, a szovjet titkosszolgálat 1938 és 1953 közötti vezetőjének kedvenc találkahelye is volt, a moszkvai amerikai nagykövetség és a szovjet külügyminisztérium információs-elemző csoportjának jobbára fiatal munkatársai sütik a saslikot, iddogálnak és gitároznak egymás kedvére. 1960-at írunk. A külföldi sajtóra és újságírókra fókuszáló, egyébként ebben a formában nem létezett csoport vezetője, Grigorij Birjukov kezdeményezte az informális összejövetelt. Ha arra gondolunk, hogy Birjukov négy évvel ezelőtt még Budapesten volt, amikor a szovjet csapatok leverték a felkelést, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a hadseregek létszámának csökkentésével, a szovjet atomrobbantások egyoldalú beszüntetésével az enyhülés felé araszolnak az új idők, miközben persze a két nagyhatalom közötti bizalmatlanság az egekig ér.

A képek az orosz állami tévében az elmúlt héten vetített Optimisták című filmsorozat tizedik epizódjában peregnek. Az amerikaiak között egy csinos, fekete hajú lány alkalmat talál arra, hogy félrevonja a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nemzetközi osztályából a külügyminisztériumba „száműzött” Birjukovot, aki a lány nevének hallatán – Marika Csoóri – felkapja a fejét:

Az OMW-t befektetőként is szívesen látják Oroszországban.

Miközben idehaza orosz ellenes tüntetéseken hergelik az embereket, április 28-án Vlagyimir Putyin orosz államfőnél  tett látogatást Rainer Seele, az osztrák OMW gáz- és kőolajipari cég elnök-vezérigazgatója. Putyin méltatta a két fél közötti csaknem fél évszázados energetikai együttműködést, s azt a szerepet, amit az OMW játszik évi 30 milliárd köbméter oroszországi gáz tranzitálásában. Erre 2028-ig van szerződésük a Gazprommal, de – mint az orosz elnök fogalmazott – az együttműködést készek a kölcsönös előnyök jegyében fejleszteni.

Az Oroszországgal kapcsolatos itthoni hangulatkeltést figyelembe véve ennél is sokat mondóbbak voltak az osztrák cégvezető szavai: