A társadalom széles köreit megmozgató, tisztázó történelmi vitákra nálunk szintén nagy szükség lenne.

Az állami dácsa parkjában, amely a grúz származású Lavrentyij Berija, a szovjet titkosszolgálat 1938 és 1953 közötti vezetőjének kedvenc találkahelye is volt, a moszkvai amerikai nagykövetség és a szovjet külügyminisztérium információs-elemző csoportjának jobbára fiatal munkatársai sütik a saslikot, iddogálnak és gitároznak egymás kedvére. 1960-at írunk. A külföldi sajtóra és újságírókra fókuszáló, egyébként ebben a formában nem létezett csoport vezetője, Grigorij Birjukov kezdeményezte az informális összejövetelt. Ha arra gondolunk, hogy Birjukov négy évvel ezelőtt még Budapesten volt, amikor a szovjet csapatok leverték a felkelést, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a hadseregek létszámának csökkentésével, a szovjet atomrobbantások egyoldalú beszüntetésével az enyhülés felé araszolnak az új idők, miközben persze a két nagyhatalom közötti bizalmatlanság az egekig ér.

A képek az orosz állami tévében az elmúlt héten vetített Optimisták című filmsorozat tizedik epizódjában peregnek. Az amerikaiak között egy csinos, fekete hajú lány alkalmat talál arra, hogy félrevonja a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nemzetközi osztályából a külügyminisztériumba „száműzött” Birjukovot, aki a lány nevének hallatán – Marika Csoóri – felkapja a fejét:

– Honnan a magyar családnév?

– Budapesten éltem. Ön is járt Budapesten?

– Igen.

– Negyvenötben?

– Ötvenhatban.

A levegő megfagy köröttük. Később négyszemközt maradnak, s kiderül, hogy a magyar lány családja a Tanácsköztársaság után Moszkvában élt.

– Apám kommunista volt – mondja. – Aztán önök agyonlőtték ötvenhatban, amikor orosz tankok jöttek be Budapestre. Azért ölték meg, mert saját elképzelése volt a népe boldogulásáról. Négy éve ön még lőtt a családomra, a barátaimra. Most pedig én az amerikai külügyminisztérium tolmácsa vagyok.

– Marika, figyeljen rám! – válaszol a pillanatnyi zavarán úrrá levő Birjukov. – Semmi nem olyan egyszerű, ahogyan gondolja. Ötvenhatban olyan helyzet alakult ki, hogy el kellett kerülnünk a még több áldozatot.

– Én csupán azt szeretném, ha átgondolná, mit érezne az ön kislánya, ha összetörnék az életét – feleli a lány.

Magyarországon talán csak néhányan tudnak erről, hogy mostanság így szembesíti önmagát az orosz társadalom a saját történelmével. A filmben a magyar ’56, a viharos párizsi békekonferencia, az amerikai U2-es kémrepülőgép lelövése, a Belka és Sztrelka nevű kutyák űrbe juttatása, a Csendes-óceánon bajba került fiatal szovjet tengerészek amerikai megmentése, és a két titkosszolgálat velük kapcsolatos manőverei, az NDK Nyugat-Berlinnel érintkező államhatárának lezárása miatti tüntetés, s annak fegyveres feloszlatása, sőt a sztálinisták Hruscsov szovjet pártvezető és miniszterelnök elleni első puccskísérlete is csak egy epizód. De sok más mellett olyan események, amelyeket új megvilágításban, s persze szerelmi és tragikus családi történetekkel, kémhistóriákkal, politikai intrikákkal fűszerezve mutatnak fel a készítők.

Az évek óta tartó folyamatban a putyini rendszer elitje a több mint ezer év minden fontos eseményét napirendre tűzi és újraértékelését kezdeményezi. A nyugatosok, a liberálisok, illetve a nacionalisták, a szlavofilek közötti kemény médiavitákban, illetve filmek egész sorának segítségével. Nem állítom, hogy minden mozzanatában az én ízlésem szerint, de teszik. Csak ami hirtelen eszemben jut: feldolgozták a Moszkva-központú államot megteremtő III. Iván történetét, a Nagy Péter örökségét folytató Nagy Katalin életét. Olyan regényeket filmesítettek meg, amelyek bemutatják az orosz kereskedő-polgárság XIX. századi életét, amelynek létezéséről alig hallhatott a Szovjetunióban szocializálódott tömeg. Új hangsúlyokkal forgatták újra a Csendes Dont, az Anna Kareninát, Dosztojevszkij és Bulgakov több regényét. Immár nem tabu az I. világháború témaköre. A maga brutális valóságában mutatják be a sztálini tisztogatásokban résztvevő államvédelem módszereit, a Szmers, a katonai titkosszolgálatok ernyőszervezetének II. világháború alatti tevékenységét, a fontokon az ellenségnek és a saját vezéreknek egyaránt kiszolgáltatott katonák és parancsnokok vergődéseit, s persze eközben a hátországi alvilág tobzódását, a börtönök, a Gulag-táborok világát, a családok szétesését.

A médiaviták, a kemény kérdéseket megfogalmazó, a lelkiismeret vizsgálatra irányuló filmek is jelzik, hogy a Kreml mai vezetői nem egyszerűen a régi beidegződések szerint próbálják értelmezni az ország múltját és jövőjét. S tegyük hozzá ehhez, amiről idehaza gyakorlatilag nem esik szó: az Oroszország elleni szankciók elmúlt három évében töretlenül zajlanak az üzleti (világ)találkozók. Moszkva ajánlatok egész sorát teszi a nyugati a kínai, az indiai, a dél-amerikai cégeknek az energiahordozók kitermelésében való részvételre, a hatalmas északi és távol-keleti kikötők építésére, a kontinenseket átszelő vezetékek lefektetésére, az űrkutatási programokban való közreműködésre. Pénteken például Putyin elnök fogadta az osztrák OMW gáz- és kőolajipari cég elnök-vezérigazgatóját, akinek befektetési ajánlatot tettek, s aki egyúttal Ausztria államelnökének meghívását tolmácsolta az orosz vezetőnek.

Ehhez képest a Magyarországon zajló tüntetések szervezői, a közélet szereplői egyelőre ott tartanak, hogy a mai Oroszországot még mindig a Szovjetunióval, esetleg a cári Oroszországgal kapcsolatos tapasztalatok, de leginkább téveszmék alapján mutatják be, ítélik meg, ítélik el. Hadd ne firtassam most, hogy mennyi írható ebből a tudatlanságra, s mennyi a más érdekeket tudatosan szolgálók rovására. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a tisztázó vitákra akár Oroszország megítélésével, akár saját történelmünkkel kapcsolatban – amelyben Moszkva egészen a 19. század közepéig alig játszott szerepet – nálunk is igen nagy szükség lenne.

Persze nem csak Oroszországgal kapcsolatosak az egyoldalúságaink. A romantikus történelemszemlélet, amelyben heroikusnak mutatkozik meg minden, ami magyar, illetve a sérelmi gondolkodás, amely miatt minden baj forrását évszázadokra visszamenően kizárólag az idegenekben látjuk, állandósítja azt az állapotot, amelyben hol Kelet és Nyugat, hol Nyugat és Kelet között kínlódunk. Amit aztán tovább terhel, hogy míg korábban a Szovjetunió iránt, most ugyanilyen hévvel az USA-ért rajong kritikátlanul az elitünk nagy része. Önös érdekből figyelmen kívül hagyja, hogy csak az az ország lehet önálló, amely nem kívülről várja a megváltást, hanem maga is tesz érte. Ehhez első lépés lenne a tényekkel való könyörtelen szembenézésre. Viszont, ha a Budapesten egymás ellen ágáló politikai táborok transzparenseit nézem és jelmondatait hallgatom, az a benyomásom támad, hogy rég voltunk ettől távolabb, mint manapság. Ideje lenne hát az önmagunk valóságos helyzetével, nem mások szemüvegén keresztül szembenéző fordulatnak!#

CÍMKÉP: Az orosz állami televízió filmsorozatának plakátja