Mintha a saját tetteivel kapcsolatos kétségeinek adott volna hangot a Fiumei úti temetőben.

Napok óta nem tudom kiverni a fejemből a Kerényi Imre augusztus 31-én, pénteken felállított ravatalánál síró Orbán Viktor képét. Persze a kormány befolyása alatt működő tévék szintén tehetnek erről, mert a csatornák közötti váltogatás közben többször is belefutottam a miniszterelnök beszédének ismétlésébe. A propagandisták abból indulhattak ki: megmutatják a népnek a vezér emberi arcát. Az interneten kommentelő hívek így is álltak hozzá. De sokakban váltott ki tanácstalanságot, sőt megütközést a kormányfő magatartása. Bevallom, én is meghökkentem. És akkor ebben az állapotban ért szombaton délután Szabó Magda egyik mondata.

A Duna World dokumentumfilmjében hangzott el az író sok-sok évvel ezelőtti kijelentése azzal kapcsolatban, hogy egyszer a regényeiről, talán épp az Ajtó főszereplőjéről, Emerencről vele beszélgető francia férfiak sírták el magukat a jelenlétében. Szabó Magda erre a helyzetre vonatkozó mondata így hangzott: „Magyar férfit egyáltalán nem láttam sírni”. Mondanom sem kell az Orbán Viktor érzelemkitörésével kapcsolatban keletkezett, ellentmondásos érzések ettől csak erősödtek bennem…

A Kádár-rendszer megbecsülte

Természetesen szót sem érdemelne mindez, ha nem az ország gyakorlatilag teljhatalmú vezetőjét eluraló elérzékenyülésről lenne szó. Arról az emberről, aki immár minden tapasztalt, józan embert kiiktatott közvetlen környezetéből, aki szétverte-szétverette, kiüresítette-kiüresíttette azokat az intézményeket, amelyek hatalmának korlátozására, netán hibás döntéseinek korrigálására lennének hivatottak. Ma már a parlamenttől a médiarendszeren át az eredetileg független ellenőrző intézményekig minden, az ország működését befolyásoló szervezetben olyanok vannak, akik kizárólag az ő rezdüléseitől teszik függővé álláspontjukat, intézkedéseiket. Nem lebecsülendő hát, hogy most hirtelen azzal szembesültünk: ez az ember sem mindenkor képes uralkodni önmagán.

Hívei azt vethetik ez ellen: már nehogy ne legyen joga a kormányfőnek az elérzékenyüléshez. És igaz. De mentségemre, személyiségének ezzel az oldalával sokan most szembesültünk először. S mindjárt úgy, hogy megzabolázhatatlannak látszott az érzelemkitörés. Ráadásul történt mindez egy olyan személyhez kötődve, aki benyomásom szerint – Isten látja lelkem! – koránt sem játszott akkora szerepet az ország ügyeiben, s főleg nem előrelendítésükben, mint az a koporsójánál felidéztetett. Megengedem persze, hogy ez csupán az én benyomásom, s hogy ettől még Orbán Viktor, vagy a pártjának életében sokkal meghatározóbb volt az elhunyt szerepe, mint azt eddig gondoltuk. De annál inkább meg kell tennünk az ismert tényekre hagyatkozó, s nem az érzelmek által befolyásolt számvetést!

Kétség nem fér hozzá, hogy Kerényi a Kádár-rendszer egyik megbecsült színházi személyisége volt. A kultúrpolitikát meghatározó Aczél György kitüntetett figyelmét élvezve kapott lehetőségeket az érvényesüléshez, sőt kivételes lakáskörülmények közötti életvitelhez. A győri bencés gimnáziumban érettségizett, de ez nem volt akadálya annak, hogy 1961-ben felvegyék a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakos hallgatójának. Mindjárt végzés után az egyik legrangosabb fővárosi színházban, a Madáchban lett rendező, ami tehetségét jelzi. 1968–2010 között – 1988-tól egyetemi tanárként – tanított a főiskolán. 1978–1980 között a Szolnoki Szigligeti Színház igazgató-főrendezője volt. 1980–1983 között a Népszínház, 1983–1989 között pedig a Nemzeti Színház rendezője. 1977-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1981-ben lett érdemes művész. 1988-ban elnyerte a Magyar Művészeti Alapítvány nagydíját. Ám 1989-ben, a rendszerváltozás időszakának helyezkedései közepette már visszautasította a kiváló művész címet – amint az az 1990-ben megjelent, a benne szereplők által megadott adatokra épülő Magyar ki kicsodában olvasható.

Az MSZMP és az MDF után a Fidesz-ben

Kerényi a vele foglalkozó szócikkben nem jelölte meg, hogy korábban, mint annyian, az MSZMP tagja volt, de ez ettől még tény. Mint amiként az is, hogy addigi állampárti tagsága, sokaktól eltérően, nem gátolta abban, hogy képviselőjelöltként kötelezze el magát a kormányzást átvett, a Kádár-rendszerrel szemben állt Magyar Demokrata Fórum mellett. Igaz, a Wikipédia szerint, Csurka István ellenében óvott a „szélsőjobboldali veszélytől”, és részt vett az MSZP és az SZDSZ által is támogatott Demokratikus Charta rendezvényein. Ezeken fel is szólalt. 2002 után viszont a Fidesz rendezvényeinek szervezésébe kapcsolódott be, majd a párt mellett ágálva, az adott médium és műfaj összeegyezhetetlen voltát figyelmen kívül hagyva monologizált hosszasan a lassan állampártivá alakuló köztelevízióban, nem mellesleg néhány becsületsértési pert is begyűjtve magának.

2011 májusától „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott” lett. A 2011-ben elfogadott, 2012-ben hatályba lépett alaptörvény népszerűsítését kapta feladatként. Az ő ötlete volt, hogy a közigazgatási intézményekben, az Alaptörvény asztalán tegyék elérhetővé a lakosság számára a jogszabály megismerését, amit sok vitát kiváltott, állami pénzzel kifizetett festmények megrendelésével is igyekezett elérni. Mára úgy feledkeztünk meg erről, ahogyan az újabb és újabb módosítások után, az akkor gránitszilárdságúnak mondott törvény porladt szét, hogy ezzel együtt egyre inkább megágyazzanak vele akár egy diktatúrának.

Nevéhez fűződik a 2012-ben elindított Nemzeti Könyvtár sorozat, amely arra hivatott, hogy a múltbeli magyar írott kultúra úgymond legjavát tegye elérhetővé – persze állami pénzen. Csakhogy már a sorozat első kötete is olyan kétes értékű szerzőhöz kötődött, mint Tormay Cécile, de például a sok értékálló, illetve vitatható mű mellett Bayer Zsolt egyik esszékötete szintén belekerült a válogatásba. Összességében legalábbis eklektikusnak tekinthető a sorozat, amely leginkább a múltba fordítja olvasójának tekintetét. Annak is megvan persze a haszna, ha valaki jórészt már korábban megjelent köteteket igyekszik ismét napvilágra hozni, de talán célszerűbb lett volna ezzel legalábbis egyenértékű módon a jelenre és a jövő kérdéseire irányítani a nagyérdemű figyelmét, ha még egyáltalán olvas valaki e hazában…

De hol vannak már a polgári körök?

Kerényi ezeken kívül aktív részese volt a kormány közeli folyóirat, a közvéleményre hatást aligha gyakorolt Magyar Krónika létrehozásának. Orbán Viktor – a gyászbeszéd szerint – azt értékelte benne, hogy 2002-ben, a parlamenti választás elvesztése után, vagyis nehéz időkben csatlakozott hozzá. Emiatt nevezte bajtársának Kerényi Imrét, aki úgymond „a polgári körök mozgalmának szellemi vezére” volt. Az ám, de hol vannak már a polgári körök? Kívülállóként az embernek az a benyomása, hogy csak akkor húzzák elő őket, akkor mozgósítják a mára nyilvánvalóan megfogyatkozott tábor tagjait, ha politikatechnikai okokból ennek szükségét érzik a kampányguruk. Hogy ma olyan társadalmi mozgalmat alkotnának, amelynek befolyásával, hatásával számolniuk kellene a hatalom tényleges birtokosainak, ilyet aligha merne állítani bárki is.

Akárhogy is nézem, Kerényi Imre igazán jelentőset a művészeti életben, a rendszerváltozás előtt alkotott. Annál inkább indokolt a kérdés: a temetésen a nyakánál fehéren hagyott, az arcán viszont napbarnítottra sminkelt kormányfő miért tartotta fontosnak, hogy búcsúztatót mondjon. Mi az az ok, ami miatt a miniszterelnök oly mértékű gyengeséget mutatott, amilyet nyilvánosan még sohasem? Mert tetszik, nem tetszik, Orbán Viktor megtépázott idegrendszerű emberként állt a koporsónál, amit az eddigiek alapján a legkevésbé sem várt tőle az ember. Amikor most is elmondta, amit már korábban is megtett, hogy „a magyar az emberi faj ritka egyede", vagy amikor a temetési beszédében alig leplezve dicsőítette a macsóságot, az legfeljebb arra volt jó, hogy a világban egyébként szalonképtelen hamisságokkal tartsa a lelket önmagában és táborának tagjaiban. A józan többség azonban végre nézzen önmagába! Ugyan hova jutunk az ilyen szemlélettel?

Ha valaki kegyeletsértéssel, embertelenséggel, nemzetietlenséggel vádolna már a kérdésfeltevés miatt is, annak kénytelen vagyok azt válaszolni: nem én alakítottam olyanná a magyarországi viszonyokat, amelyek közepette a közéleti eseménnyé tett egyéni politikusi megrendülés akár képmutatásnak is tűnhet. Ha pedig nem ilyen volt a kormányfő magatartása, mint ahogy szerintem sem ilyen volt, akkor csak arra gondolhat az ember, hogy mostanság, amikor kirajzolódnak az ország mély társadalmi-gazdasági válságának körvonalai, amikor a keleti és a nyugati politikusok között pávatáncolva egyre szorul a mozgástér Orbán Viktor, s vele együtt az ország körül, mintha a saját tetteivel, a pályájával kapcsolatos kétségeinek adott volna hangot a kormányfő a budapesti Fiumei úti temetőben, 2018. augusztus 31-én. Ebből kiindulva érdemes meghallgatni még egyszer a beszédét. Már ha egyáltalán érdekel még itt valakit Magyarország sorsa, amely rég nem látott mértékben kötődik mostani miniszterelnökéhez. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor gyászbeszédét mondja Kerényi Imre koporsója mellett (Az Echo TV felvételéről készült képernyőkép)

Sajnálom, nincs hozzászólási lehetőség, mert belefáradtam a fantom provokátorokkal való küzdelembe. De szavazni lehet! # #