Ha tudom, hogy ez kerekedik ki belőle, talán még kérdőjeles címmel sem adom közre február 12-én a Magyar Péter lenne az új messiás? című cikkemet. Mentségemre, akkor még csak az borított ki, hogy a tutit mindenről megmondó nemzeti agrárközgazdász, azaz Raskó úr bármiféle előzetes politikusi teljesítmény, továbbá az országgal kapcsolatos vízió és cselekvési program meghirdetése nélkül, egyetlen interjú alapján népvezérré kiáltotta ki M. P-t. Merthogy ő

„egy olyan elkötelezett konzervatív keresztény ember, akinél most csordult ki a pohár, (s aki) (...) akaratlanul is Orbán kihívója lett. (...) A változás kulcsa Magyar Péter és társai kezében van, nem az ellenzék táborában” – olvastam nevezett úr Facebook-oldalán.  

A jegyzetemben azzal foglalkoztam, miért lázálom ez. Természetesen, nem tudhattam, hogy másfél hónappal később úgy kell visszagondolnom a történtekre, hogy egy családi drámával kombinált politikai valóságshow nyitánya volt a Partizánban közzétett interjú, ami Raskó Györgyöt elkábította, engem pedig a „Hogy mi van?” kitörésre késztetett. Ha előre látom, micsoda tömegőrületet indul be, dehogy ártom bele magam olyasmibe, ami így vagy úgy – egy hét, egy hónap, vagy egy év múlva – katasztrófába, az átvert tízezrek megszégyenülésébe, s ennek beláthatatlan következményeibe torkollhat.

Pedig akár láthattam is volna! Ám csak most jutott eszembe, hogy megnézzem, írtam-e a Magyar–Varga házaspárról bármit is a Bekiáltásban. Varga Juditról nem is egyszer. Ám nem azért, mert miniszter volt, hiszen a legtöbb tárcavezetőről egy sor nem sok, annyit sem írok le. Őt azonban hajtotta a szereplési vágy, miközben a megnyilvánulásai sem szakmai mélységről nem győztek meg, sem természetességet nem érzékeltem bennünk. Ezért éreztem késztetést arra, hogy olykor lecsapkodjam a magas labdáit. Nem azt, amit a várból a stadionig rúgott a pr-filmben, hanem azokat, amik a Bekiáltás hasábjára zúgtak be:

Bár szívesen pózolt a hangszerrel is, később már csak másodhegedűsként szerepelt a cikkeimben. Igaz, mindig negatív összefüggésben. Nem viseltettem előítélettel a személyével szemben, de rendre bírálni való megnyilvánulásokkal keltette fel az érdeklődésemet.

Ám e cikkek miatt még nem írhattam volna le, amivel fentebb álltam elő: akár évekkel ezelőtt is megjósolhattam volna a mai történéseket. 2019. július 20-án, Kádár hamis utódai uralkodnak rajtunk címmel tettem közzé egy hosszabb eszmefuttatást. Egy sorozat harmadik részeként az ország vezetőinek és lakosságának morális állapotát vettem górcső alá, s hasonlítottam össze bizonyos Kádár-kori jelenségekkel.

Az elemzésben viszonylag bőven foglalkoztam a Magyar–Varga házaspárral, amire Zöldi László: a Kik voltak Varga Judit elődei? című írása ösztönzött. Kollégám arról polemizált, hogy az újdonsült, komolyabb szakmai múlt nélküli igazságügyi miniszternek lehetnek gondjai. De nem akarta őt elásni egészen, ezért ezzel a kétélű mondattal zárta a jegyzetét: „vannak korszakok, amikor nem fontos végigjárni a szamárlétrát, hogy valaki igazságügyi miniszterként koronázhassa meg a szakmai pályafutását”.

Én azonban ennyire sem voltam kegyes. Az ország jövőbeni sorsáért általában is aggódó cikkemben nyugtalanítóan tipikusnak éreztem a házaspár némely ügyei mögül előtüremkedő szemléletmódot. De döntse el az olvasó, hogy a csaknem öt évvel ezelőtti kép, amit róluk rajzoltam, már akkor magában hordozta-e azt a drámát, aminek ma tanúi vagyunk, s ami a rászedett tömegek indulatai és/vagy teljes apátiába süllyedése miatt, akár végzetes helyzetbe sodorhatja az országot is. Íme a 2019-es cikkem részlete.

Most viszont az olvasón a sor a véleményformálásban, s az ebből következő tanulság érvényesítésében! Hogy aztán mire jut vele...#

Kabai Domokos Lajos