Segítségemre sietett Orbán Viktor a március 15-ei beszédével. (Az innen elérhetó linkkel: 31:40-től) Amikor minapi, „Önáltatások, elhallgatások fogságában vergődünk” cikkemben egy Szép Ernő szöveget idéztem annak jelzésére, miként válhat a megalkuvás, a „majd csak lesz valahogy” mentalitás akár egyéni, akár társadalmi végzetek forrásává, az járt a fejemben, hol használhatnék fel az írótól egy másik, rám nagy hatást gyakorolt részletet. A kormányfő teremtett alkalmat ehhez.

A Nemzeti Múzeum lépcsőjén felolvasott szónoklatában – amiben az elmúlt másfél, sőt három évtized kudarcairól elterelendő a figyelmet, a Brüsszel elleni harcra tüzelte rajongóit – így írta le dicsérve és állította szembe az európaival a magyar lelkületet és magatartást 1848. március 15-ike, enyhén szólva, sajátos felidézésével:

A kormányfő ezzel a jópofizással – mi több, egy Petőfit érintő ízetlen sugalmazással – megfosztotta az akkor nagyon is sok kockázatot vállalt ifjakat forradalmár mivoltuktól. Csúsztatásaival odáig ment, hogy kiiktatta a történelemből az ezt követő szabadságharc véres eseményeit. Átlépett a mártírok, a halálra, a várfogságra, a lefokozására ítéltek, sokaknak az osztrák hadseregbe való kényszersorozása miatti áldozata felett. És a tömeg ujjongott mindehhez.

Csak arra gondolhatok, hogy azért, mert fogalma sem volt arról, mit művel vele rajongott politikusa, akinek kormányzása alatt a gazdasággal, az életszínvonallal, a jövőt meghatározó oktatással és egészségüggyel kapcsolatos minden lényeges mutatóban utolsó helyre került Magyarország a környezetéhez képest. Miért, miért nem, ez a tömeg, nyilvánvalóan nem látja át, vagy nem akarja tudni, mi történik, még inkább, mi történhet a rovására a jövőben.

Ahogyan nem látta át az általam a Bekiáltásban többször idézett Bibó István 1945-ös, „A magyar demokrácia válsága” című nagyesszéje szerint a II. világháború alatti megszállás előtt és alatt, mert erre az akkori kormányzó elit nem készítette fel. Ezért volt képtelen a helyzethez alkalmazkodni, amivel az óhatatlanhoz képest is több tragédiával, nagyobb áldozattal kellett fizetnie. És nem látták át az I. világháború utolsó évének magyar frontkatonái sem, mi vár rájuk s az országra, ellentétben a Monarchia többi népével.

A fent említett Szép Ernő személyes élményének leírása a harctér elhagyásáról a Klubrádió március 11-ei adásában (a megadott linken 18:00-tól) hangzott el. Tanulságként a haszonleső politikusi handabandázás esetleges hatására, figyelmeztetésként az uszítás lélek- és tudatromboló lehetséges következményeire és a nemzeti önismeret – már ha ilyen van – elmélyítésére, az alábbiakban adom közre a Spiró György felolvasásában hallható idézetet, a nyomtatott változat hiányában saját központozásommal:

Spiró hozzáteszi: „Ez akkor történik, amikor már összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia. És nincsen magyar zászló. Csak nem írja. De nincsen!”

Nekünk most van – mint a címkép is mutatja, bár nem királyság vagyunk – sőt, szemben a március 15-ei ifjak legtöbbjének követelésével, különösképpen Petőfiével, tudathasadásosan viszonyulva a 175 évvel ezelőtti trónfosztáshoz – koronás címerrel. Agyunk, lelkünk mélyére űztük a korona nélküli Kossuth-i jelképet. Történetesen azt, amit ’56 felkelői is magukénak vallottak, miközben úgy teszünk, mintha a ’48–49-esek, az 1945-ösök, meg az 1956-osok örökösei is lennénk. Azok ugyanis a köztársasági címerre cserélték a korábbiakat. A mi nemzedékünk azonban szó nélkül beletörődött abba is, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánya helyébe 2012. január 1-jén Magyarország Alaptörvényét léptesse a kormányzó Fidesz. Azóta már az „alkotmány” kifejezés sem hat egyfajta lelki fékként a tetszés szerinti módosítások ellen. A köztársaság szó mellőzése pedig még ennyi magyarázatot sem igényel. Csoda-e, hogy nem találunk önmagunkra, s űzött vadként kóborlunk a világban, de még saját országunkban is, hol ilyen, hol olyan zászlók alatt, vagy éppen zászló nélkül?#

Kabai Domokos Lajos