Nem volt csípős a magyar gulyáskommunizmus

De akkor miért váltunk a rendszerváltozás-kori éltanulóból sereghajtóvá mára saját országcsoportunkban?

1989-10-23szurosmatyaskikialtjaakoztarsasagot.jpg

A kelet-európai térségben millióknak lett elegük azokból a politikusokból, akik saját céljaik érdekében táplálják a korrupciót és hajlítják el az igazságosságot. Közülük százezrek felkeltek mindezek ellen – hallom a Klubrádió augusztus 14-i reggeli, nemzetközi lapszemléjében a Financial Times cikkének ismertetését. Kárpáti János összegzése szerint „a legjobb példa Románia, Szlovákia és a Cseh Köztársaság. E három országban a jogállamiság erodálódni kezdett olyan politikusok nyomására, akik populista módszereiket Orbán Viktor magyar, illetve Jaroslaw Kaczynski lengyel vezetőtől vették kölcsön”.

Akárhogy is forgatom, mindennek az az üzenete, hogy a rendszerváltozások két éllovasának tartott ország lakossága – a lengyelek és a magyarok – elvesztették korábbi érzékenységüket, elkötelezettségüket egy igazságosabb társadalom megteremtése iránt. Azért hozzáteszem, nem egyenlő mértékben. Lengyelországban többé-kevésbé kiegyensúlyozottak az erőviszonyok – avítt módon fogalmazva – a haladás és a reakció erői között. Mutatják ezt a gyakori tömegmegmozdulások, s hogy a különféle választásokon az ellenzék valódi kihívója a sok tekintetben a magyarországihoz hasonló felfogást képviselő kormányzó erőnek, még ha általában felülkerekednie nem is sikerül.

Nem Magyarország a változások közepe

Valójában persze arról van szó, hogy a térségben egyedül a lengyel munkásmozgalom volt képes olyan erőt felmutatni, amely valódi (polgári?) forradalmi megmozdulásokba torkollva, igazán erjesztője lett a pártállami kapitalizmus felszámolásának. Ám ők is legyőzettek azzal, hogy – Tamás Gáspár Miklós gondolatával – elfogadták a privatizálást és a piaci kapitalizmust (és a katolikus nacionalizmust, ami ugyan oximoron, de létezik). Viszont a Financial Times által kiemelt Romániában, Szlovákiában, Csehországban a lengyelországihoz képest is erőteljesebbnek tűnik fel a társadalom elszántsága. Ez derül ki a hozzánk eljutó hírekből. A nagy tömegeket utcára vonzó tüntetésekből, a politikai intézmények ellenőrzéséért az ellenzék által – a magyarországival ellentétben – sikeresen folytatott pártküzdelmekről, korrupt vezető politikusok bukásáról, sőt börtönbe kerüléséről.

Petőfi Sándor 1849-ben arról írt, hogy „Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai…”, azzal összefüggésben, hogy már csak a Magyar kezében cseng a kard”. Akárhogy is, 2019-re eltolódott a térségbeli társadalmi mozgások origója. Pedig 1956-ban nálunk zajlott le az utolsó szocialista forradalom, amely munkástanácsokat hozott létre, amely az üzemeket munkás-önigazgatás alá vette, amely társadalmi egyenlőséget és átlátható politikai viszonyok megteremtését követelt. És az ország függetlenségét. Mert a mai interpretációval ellentétben ezek voltak ’56 fő követelései, nem a kapitalizmus, főleg nem a feudalizmus visszaállítása, az egyházak hatalmának, vagyonának helyreállítása, és az ezt igenlő pártok hatalomba segítése.

Ebben az értelemben – a Kádár-kormány névhasználatával ellentétben – ellenforradalmi volt a Kádár-rendszer, amely aztán kiegyezett a társadalom nagy részével. A nyugati és a Szovjetunióbeli jóléti programokkal egy időben – a nyugatihoz képest történelmi-gazdasági okokból alacsonyabb, a Szovjetunióbelihez képest ugyanilyen okból magasabb szinten – jelentősen javította a munkásság és a parasztság életkörülményeit. Ennek érdekében az ország hozzáértő, pragmatikus vezetése jól használta ki többek között a KGST-piac előnyeit. Eközben helyzetbe hozta az egykor kulákként megbélyegzetteket, illetve utódaikat a termelőszövetkezetekben, a korábbi földbirtokosok intézőit az állami gazdaságokban, az egykori úri keresztény középosztály utódait az egyetemeken, a kutatóintézetekben, a jogi, az orvosi stb. pályákon, a hetvenes évek második felétől egyre nagyobb teret engedett az egyéni vállalkozásoknak, a különféle szövetkezeteknek, a háztáji gazdaságoknak, a géemkáknak és így tovább. Nem véletlen, hogy mindez igen kedvező fogadtatásra talált Nyugaton, ahol a magyar példát megértően és biztatóan gulyáskommunizmusnak nevezték el, rejtve hagyva azt, hogy ebben a gulyásban nem volt benne a csípős paprika.

Polgári társadalmat épített Kádár

Magyarán, a folyamatosan erejét vesztő Kádár-rendszerre úgy tekintettek, amely zökkenőmentes átállást tesz lehetővé az államkapitalizmusból a magánkapitalizmusba. És nem tévedtek. Lényegében zavaroktól mentesen váltottunk szövetségi rendszert, minthogy az egykori nómenklatúra – a Szovjetunióban zajló folyamatoktól, az ottani kommunistának nevezett párt főtitkára, Mihail Gorbacsov ügyefogyottságától egyáltalán nem függetlenül – egyik napról másikra megnyitotta a nyugati rablótőke előtt az utat az egész térségben, s a Szovjetunió utódállamaiban. Magyarországon – a legtöbb állammal ellentétben – ez igen könnyen ment. Itt nem voltak számottevő zavargások, fegyveres összecsapások, halottak, továbbá a változásokra sok helyen azonnal ráépült alvilág nem tartotta rettegésben a társadalom nagy részét úgy, mint sok más helyen. Mindez aligha ment volna ilyen könnyen, ha nem a Kádár-éra jóléti és polgári jellege alapozta volna meg az átállást. Amiként Tamás Gáspár Miklós (TGM) mondja Révai Gábor: Beszélgetések a baloldaliságról című interjúkötetében:

„Az igazi polgári időszaka a magyar történelemnek egyébként a Kádár-korszak volt, amelynek a kultúrája teljes egészében polgári volt, és amelyben a (marxista) baloldal természetesen megint csak ellenzékben volt. Ki vette itt komolyan a marxizmust? Néhány éhenkórász, akit kidobtak az állásából. (…) Ki szállt szembe a leghatározottabban a sztálinizmussal és a Gulag-rezsimmel, ha nem a legradikálisabb kommunista forradalmár íróink, Lengyel József (Visegrádi utca) és Sinkó Ervin (Optimisták), 1919 – ellentétes történetfilozófiájú – krónikásai? Miközben a Kádár-rezsimmel – és mint Németh László a legrosszabb pillanatban a Szovjetunióval – megbékélt és kiegyezett polgári értelmiség egy árva mukkor sem szólt? Miközben a szkeptikus polgárrá változott Déry Tibor a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című művében ’68-at rágalmazta?  (…) Az egyetlen modern, polgári, nem kapitalista, hanem polgári berendezkedés, ami volt Magyarországon, az a Kádár-rendszer volt. Abban voltak valamennyire szokások, volt rend, megbízhatóság, lehetett számítani dolgokra és így tovább. (…) Mélységesen gyűlöltem, de elismerem, hogy nyújtott valamicskét a delikvenseknek. Ki volt a Kádár-korszak emblematikus írója? Szabó Magda. Igazi, mélyen polgári író. (Libri, 2019, 64., 117., 126., oldal)

Ezt a – minden ellenkező állítással ellentétben – nem marxista és kommunista gyökerű, hanem polgári baloldalisággal jellemezhető folyamatot néhány röpke évre kiteljesíteni látszott a rendszerváltozás. Ám ennek társadalmi-gazdasági ígérete az ország egészének további felemeléséről szinte rögtön elenyészett, bár általános érzékeléséig eltelt vagy másfél-két évtized. Mielőtt ennek szubjektív és kifejezetten helyi sajátosságokra visszavezethető tényezőit felvázolnánk, szögezzük le: a fő okok a kapitalizmus törvényszerűségeiben keresendők. A szüntelen növekedésre kárhoztatott tőkefolyamatokból a térség munkaerő-, áru- és pénzpiaci bekebelezésének kellett következnie, még ha ezt Marx életművének dogmatikus, egyfajta mesterséges marxizmus-ködön keresztüli interpretálása miatt csak nagyon kevesen ismerték fel akkor. Akik felismerték, azok egyszerűen nem kaptak teret ennek kifejtéséhez. Így aztán mindenekelőtt annak áldozatai vagyunk – amint erre TGM felhívja a figyelmünket –, amit Karl Marx „A tőke” árufetisizmusról szóló fejezetében fejtett ki, hogy kapitalista viszonyok között nem lehet a társadalmi dolgokban világosan látni.

Erőtlenné vált a magyar társadalom

Kérdés, hogy miért csak Magyarországra érvényes a tétel? Természetesen nem csak ránk. A Szűcs Jenő történész által Európa második történelmi régiójának sajátosságairól, fejlődésbeli lépéshátrányából eredő viszonyokon – amire többször hivatkoztam már a Bekiáltás blogban – a környezetünkben lévők sem léphetnek át könnyedén. Hiba lenne tehát, ha például a Financial Times nyomán eltúloznánk az említett román, cseh és szlovák példát! Ugyanakkor mégiscsak azt látjuk, hogy Magyarország népének lelki ereje, elszántsága, tisztátalan megalkuvásokra hajlandósága, jövőtudatának beszűkülése mintha erőteljesebb lenne. Az effajta megérzésre épülő megállapítást még csak-csak szőnyeg alá lehetne söpörni. Ám az országunk teljesítményére, jövőbeni lehetőségeit körvonalazó nemzetközi adatok sokasága azt mutatja, a rendszerváltozás kori éltanulóból mára sereghajtóvá váltunk saját országcsoportunkban. És itt jöhetnek, a fentebb hivatkozott szubjektív tényezők!

Társadalmunk mai erőtlensége bizonyára nem független azoktól régmúltba nyúló történelmi tévedésektől, sőt bűnöktől, amelyek – minden mai heroizálási törekvéssel ellentétben – kivétel nélkül mindegyik magyar vezető réteget terhelték és terhelik. Ha csak a reformkortól nézzük, benne van ebben a helyzetben az arisztokráciánknak a Habsburg-házhoz, a függetlenséghez való felemás viszonya, a pórnépet, vagyis a lakosság több mint kilencven százalékát a nemzet tagjaként elismerni nem hajlandó felfogása, ami 1945-ig meghatározta a törvényhozást, a nemesi adómentességhez, az egyházi és világ nagybirtokok feloszthatatlanságához való ragaszkodás, a nemzetiségek követeléseinek semmibe vétele, a zsidó vagyonok megszerzésének vágyától űzve az emberiség egyik legnagyobb népirtásában való magyar állami és népi részvétel tudat alatti traumájának hatása, meg a többi.

Tegyük hozzá, hogy a magyarországi rendszerváltozás-kori pártok egyike sem kísérelte meg sem az utóbb említettekkel való szembenézést, sem a Kádár-rendszer valódi jellegének feltárását, s arról társadalmi párbeszéd kezdeményezését. Ennek következménye is, hogy Magyarország népének nagy többsége, az értelmiségtől, és általában a társadalom vezető rétegeitől magára hagyva szinte zokszó nélkül tűrte, hogy kisemmizzék a rendszerváltozás időszakában. Igazán nagy ellenállások nem voltak, amikor utcára került több mint egymillió ember. A sokaság megadóan vette tudomásul, hogy jogi trükkökkel kiforgatják abból a termőföldtulajdonból, amit még a Rákosi- és a Kádár-rendszerben is a felmenői nevén tartottak nyilván a tulajdoni lapokon. Hogy a közvagyon rablóprivatizációját ne is említsük! Szemünk előtt szinte zavartalanul folyik az oligarchák magántulajdonába került közös javak – földek, bányák, vizek, vízpartok, állami építési telkek, egészségügyi, oktatási és más közintézmények – felélése, illetve olyan használata, amely a természeti környezet soha nem látott pusztításával, a települések élhetetlenebbé tételével, sőt az emberi élet veszélyeztetésével, a jövő nemzedék jövőjének kilátástalanná tételével jár.

A lelki erőt is fogyasztja az Orbán-rezsim

Hogy mindez legföljebb morgolódásra indítja, de komolyabb ellenállásra nem készteti a magyar társadalmat, abban a fentiek mellett az Orbán-rezsim letéteményeseinek különösen nagy szerepük van. Ők kifejezetten tudatosan alakítják úgy a propagandájukat, hogy gyűlöletkeltésre alkalmas célpontokat kijelölve – az emberi gyengeségeket kihasználva, aljas gondolatokkal mérgezve a lelkeket – megakadályozzák a tömegeket saját valóságos helyzetük felismerésében. Kissé tudományosabban: elidegenítik őket saját érdekeiktől, azok felismerésétől, és eltántorítják őket az ebből következő sztrájkokban, tüntetésekben való részvételtől, sőt a választások negligálását eredményezik. A hatalom birtokosai ezen felbátorodva hajtják végre társadalmi-gazdasági programjukat, amelynek fő célja a Horthy-rendszer feudális-kasztos társadalmának visszaépítése, a kiváltságos rétegek még kiváltságosabb helyzetbe hozásának elősegítése. Ennek érdekében olyan, immár évtizedes, korrupt kormányzási gyakorlatot honosítottak meg, amelynek főbb elemei a következők:

– A jogalkotás írott és íratlan szabályainak önkényes semmibe vétele, a törvénykezésnek az udvari oligarchák érdekeinek alárendelése, a választási rendszerben a polgárok közötti egyenlő esélyek elvének felrúgása.
– A demokrácia intézményrendszerének kiüresítése, illetve megszállása, a települési önkormányzati rendszer meggyengítése.
– Az állami feladatok feltételeinek olyan jellegű meggyengítése, ami egyre több területen okoz működési zavart, teszi kiszámíthatatlanná az állampolgárok számára az állami szolgáltatások megnyugtató és gyors igénybe vételét.
– A termelésben dolgozók minden eddiginél kiszolgáltatottabb helyzetbe hozása, a szakszervezetek működési feltételeinek megnehezítése, a közigazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben, és számos állami intézményben, hatóságnál, fegyveres testületnél dolgozók stb. önkényes döntések alá rendelése.
– Az alsóbb, sőt egyre inkább a középrétegeknek az egészségügyi, az oktatási intézményekben egyre kilátástalanabb küzdelemre kényszerítése, ezek velejárójaként a társadalom kasztosítása, a társadalmi rétegek közötti átjárás objektív feltételeinek felszámolása.
– A Budapesttől távoli térségeknek az ország testéből már-már kivetése.
– A hatalomnak nem parírozó fővárost és városokat, településeket pénzügyi juttatások megvonásával sújtása.
– A hazai kis- és középvállalkozásoknak a multinacionális cégekkel szemben hátrányos helyzetbe hozása, illetve jó részüknek a hazai oligarcháktól függővé tétele, s ezen keresztül létük szüntelen veszélyeztetése, a tőkefelhalmozásuk, innovációra építő előre lépésük ellehetetlenítése.

Mindez már ma is milliókat tesz bizonytalanná, sőt kiégetté, reményvesztetté. Egy lehetséges gazdasági világválság, illetve a közvélemény előtt ezerszer elátkozott Brüsszelből érkező euró milliárdok jelentékeny csökkentésének hatása a társadalom döntő részét sodorhatja teljes apátiába, vagy lázadásba. Akárhogy is törekszenek erre, mindennek hatását tartósan nem képes ellensúlyozni a turulozás, a Nagy-Magyarország ábránd napirenden tartása, a trianonozás, a migránsozás, a burkolt zsidózás, újabban a nem is burkolt melegezés, sőt immár a nyomorékozás, a kiváltságos helyzetbe hozott, a politikai hatalomtól anyagilag függő nagyobb egyházak papjainak prédikálása, a médiarendszer nagy része fölötti uralom megszerzése.

Bizonyos mértékben ezek a jelenségek a térségbeli, most bezzeg országoknak látszó államokban is léteznek. Mégis azt látjuk, hogy az ott élőkre korántsem hatnak annyira bénítóan, mint azt Magyarországon tapasztaljuk. A miért?-re az a válaszom, hogy az új nemzetállamokat nem terhelik azok a történelmi katasztrófák és bűnök, amelyek Magyarországot igen. Kétségtelen, hogy előbb-utóbb fölhalmozzák majd ők is a maguk sarát, minthogy már begyűjtöttek ilyeneket, ám messze még az idő, amikor ez a néplélekben is gátlásokat, bűntudatot okoz. Már ha egyáltalán. Ezzel szemben az a benyomásom, hogy a Monarchia más utódállamai, illetve az annak egykori részterületeinek megszerezésével évszázada vagy csupán néhány évtizede létrejött államalakulatok népei hozzánk képest nagyobb vitalitásának fő oka: az ezekben a viszonylag új, kelet-európai államokban élők nagyra értékelik, hogy történelmi lehetőséghez jutottak saját nemzetállamuk létrehozásához, s ez lelkesíti őket.

Nekünk viszont nem adatott meg az ebből eredő lelki erőforrás. Hogy aztán miből merítjük majd ezt a muníciót, ha egyáltalán meg akarunk maradni az egyre zordabb környezetben, arra nekem bizonyosan nincs válaszom. De hogy keresni kell, az nyilvánvaló! Mint ahogy számomra az is egyértelmű, a néplélek-gondozást a múlt, a teljes ezeréves múlttal való kritikai szembenézéssel, egyfajta gyónással kell kezdeni. Ebben persze nem lesz érdekelt egyetlen kérészéletű, csupán négyéves programokban, és egyre inkább a választók manipulálásában gondolkodó politikai erő sem. Csak az alulról jövő nyomás kényszerítheti a hatalom bástyái mögött trónolókat arra, hogy ne csak szónokoljanak a nemzet jövőjéről – amelyben még csak véletlenül sem a népet említik a kirekesztő nemzetfogalom helyett –, hanem tegyenek is érte. Mi tagadás, e tekintetben sem állunk rózsásan. Ami a népi interneten keresztül hozzám eljut, abból azt szűröm le, még a magukat értelmiséginek tekintők többségének is jobban tetszenek a hagymázas álmodozások, mint a beidegződött téveszmékkel való kíméletlen szembenézés. Mindenesetre én szóltam… #

CÍMKÉP: 1989. október 23-án kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot az átmenetileg köztársasági elnöki teendőket is ellátó Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, aki korábban az állampárt, az MSZMP Központi Bizottságának titkára is volt – Nyugaton úgy tekintettek a folyamatosan erejét vesztő Kádár-rendszerre, amely zökkenőmentes átállást tesz lehetővé az államkapitalizmusból a magánkapitalizmusba. És nem tévedtek. Lényegében zavaroktól mentesen váltottunk szövetségi rendszert, aminek lelki árát most fizetjük meg. (Fotó forrása: Múlt-Kor)