Az amerikai film az illúziókat táplálta, és követhetetlen mintát adott a világ nagy részének.

A Méltányosság Politikaelemző Központ december 7-ei rendezvényének témáját ízlelgetve ellenérzés támadt bennem. Mert

ugyan tehet-e a filmipar a demokrácia érdekében? Egyáltalán, dolga-e ez? Kérdés az is, hogy kerül egymás mellé a kapitalista üzleti vállalkozás részeként működő filmipar, illetve a demokrácia ügye?

Amikor benyitottam a Petőfi Irodalmi Múzeum, az egykori Károlyi-palota dísztermébe, azt reméltem, hogy a tévés műsorvezető, az ezúttal is széles körű tájékozottságát bizonyító Rónai Egon irányításával zajló beszélgetéssorozat után csillapodnak a kételyeim. Ám, nem ez történt, miként erről a beszélgetések videó-felvétele alapján is meggyőződhet az érdeklődő.

Nem mintha tájékozatlanok lettek volna a megszólaltatott társadalomkutatók – Csizmadia Ervin, Rajnai Gergely, Novák Zoltán, Paár Ádám. Sőt! A fenntartásait visszafogottan jelző filmrendezőről, Gothár Péterről nem is beszélve. A gondom az volt, s maradt a rendezvény után is, hogy feladatuk lehet-e a filmkészítőknek, hogy az állampolgárok elé olyan mintákat tárjanak, amelyek révén (állítólag) demokratákká válhatnak?

A Méltányosság munkatársai szerint az amerikai film betöltött, s talán ma is betölt ilyen szerepet: az amerikai modellben a demokráciát a filmek is közvetítik.

A rendezvényen kis példányszámban hozzáférhetővé tett füzetben, egy helyen azt olvastam: „a(z amerikai) film amolyan rejtett szövetségese a politikának”. Szkepszisemet, vagy inkább nézőpontomat jelzi, hogy a „politikának” kifejezést nyomban áthúztam, s fölé írtam, hogy „a tőkének”.

Egy másik hasábban az áll: „A nyugati ember ezekből a részben jelenkori, részben történelmi filmekből tanulja meg, hogy nagy feladatok előtt áll, s hogy célja nem csupán a Nyugaton egyértelmű értékek fenntartása, hanem terjesztése is”. Szerintem viszont a legtöbb kommersz film – legyen az nagy költségvetésű A-, avagy a kevés pénzből forgatott, igénytelenebb kiállítású B-kategóriás – azt szolgálja, hogy az amerikaiak elfogadják az impériumépítést, s hogy ne követeljék a nevükben, valójában az amerikai tőkés körök megbízásából, a világ távoli pontjain szőnyegbombázásokra, civilek ezreinek, akár millióinak válogatás nélküli legyilkolására parancsot adó vezetőik börtönbe juttatását.

Más kérdés, hogy ezt a szándékot egy idealizált világkép megteremtésével juttatják érvényre. Sikerül elérniük, hogy a tömegek azért üljenek be a mozikba, illetve kapcsolták és kapcsolják be a tévét – a filmipar és a szolgáltatók nyereségét gyarapítva –, mert a filmvásznon, a képernyőn megszépített önmagukra ismernek. A Méltányosság kutatói az amerikai filmipar legnagyobb találmányaként a kisember–nagyember (az elit–nép) közötti törésvonal úgymond átmetszését méltatják, vagyis azt, hogy a rendszert e két csoport együttesen tartja fenn. Mikor ezt olvastam az említett füzetben, Herbert I. Schillernek az USA-ban, 1973-ban megjelent könyve jutott eszembe:

The Mind Managers, amit magyarul Tudatipar made in USA fordításban 1977-ben adott ki a Kossuth Könyvkiadó.

A kötetben lépten-nyomon felbukkannak az ilyen és ehhez hasonló mondatok: „az amerikai politikai elit mindenkor bámulatosan értett hozzá, miként kell rávenni a népet, hogy saját jól felfogott érdekei ellen szavazzon.” (8.o.) „Ahol a társadalmi uralom legfőbb eszköze a manipuláció – mint például az Egyesült Államokban – ott a manipulációs technika minden más szellemi tevékenységnél kialakultabb és kifinomultabb.” (10.o.) Schiller a manipuláció során kialakított öt mítoszról részletesen értekezik (15–33.o):

A további példák idézése túlságosan szétfeszítené ennek az esszének a kereteit, de talán ennyi is elég annak érzékeltetéséhez, hogy milyen az a rendszer, amit nyugatosaink a legfőbb jóként állítanak elénk immár négy évtizede. Mindazonáltal érteni vélem a Méltányosság munkatársainak szándékát: szeretnék előmozdítani a magyarországi közállapotok javulását. Szerintük ennek egyik fontos eszköze lehetne a filmgyártás, ám a rendszerváltozás utáni filmjeink nem adnak az emberi változóképességre építő életmintákat, amelyek révén erősödhetne a magyar lakosság demokratikus értékrendje, s elsajátíthatná a demokrácia gyakorlatát.

Minimum naivnak tartom a felvetést. Valójában veszélyesnek a „jóra manipulálást”, aminek gyökerei a machiavellizmusig vezetnek. Mert jó szándék ide, jó szándék oda, ha a hatalom gyakorlói megfogadnák tanácsukat, a propaganda újabb eszköze épülhetne be a magyar kormányzási rendszerbe. Bár, mint jeleztem, a nézőpontom nyilvánvalóan eltér a rendezvényt szervezőkétől, nem elsősorban ez, hanem a tények mondatják velem: az USA-ban (is) a propaganda eszközei a Méltányosság szóhasználata szerinti „jelen-filmek”, „a demokráciára szocializáló”, „az amerikai összetartozás-tudatot erősítő történelmi alkotások”, esetleg „az alternatív univerzumokba”, „a harmadik típusú találkozások világába repítő” mozik.

Olykor persze előfordult, hogy a politikai-kormányzati célok jegyében készülő munkák a megrendelők igényei fölé nőttek. Kertész Mihálynak az USA-ban forgatott Casablancája, Eisensteinnek a szovjet Sztálin, illetve Tarkovszkijnak a Hruscsov és Brezsnyev időszakában készült munkái például, különféle okokból, ilyenek. De óvnám magunkat attól, hogy azt gondoljuk: nyerhet vele a demokrácia – értsünk ez alatt bármit! –, ha az állam, vagy a hozzá szorosan kötődő tőkés filmipar a tömegek nevelésének szándékával készíttetne filmeket. Ráadásul, miként a fent említett kötet szerzője, s az általa idézett amerikai társadalomkutatók sora igazolja, megteszik ezt felhatalmazás nélkül is. Egyébként pedig úgy vélem:

ha nem a társadalom mélyéből kiinduló szerves folyamatok révén alakulnak ki az önszerveződési készségek, abból csak torzó lehet, ahogyan ezt a rendszerváltozás utáni Magyarország, s gyakorlatilag egész térségünk közéleti viszonyai mutatják.

Ebből a szempontból érdemes visszagondolni arra, hogy a kádári Magyarországon, a hetvenes évektől kezdtek kialakulni, a nyolcvanasokban pedig kifejezetten megerősödni az öntevékenység kis körei a gazdaságban, a társadalomban, sőt a politikai közegben is. Csakhogy a nyugati behatolás időszakában a nagyhatalmi geopolitikai érdekek nyomán bekövetkezett változások törékeny állapotukban találták ezeket a kezdeményeket.

Ezen túlmenően egyrészt a kádári nómenklatúra szerzésvágytól megittasult, befolyásos szereplői, illetve a politikai háttérnyilvánosságnak a nyugati álomvilágban élő liberálisai, nemkülönben az 1948, vagy akár az 1945 előtti viszonyok feltámasztásában reménykedő konzervatív-keresztények nem látták át (?), hogy a nemzetinek nevezett kerekasztal-tárgyalásokon is megnyilvánult diktátumaikkal a demokráciát belülről és alulról megalapozó polgárosodás alól húzzák ki a szőnyeget.

A megszilárdult Kádár-rendszerben, a művészeti életben – az irodalomban, a filmművészetben különösen, de a társadalomtudományokban, az egyetemi oktatásban is – kialakult az a gyakorlat, hogy a sorok között, a filmjelenetek, a történelmi, a szociológiai munkák, sőt a médiatartalmak egy része mögött a rendszerkritika is megjelent. Ez alatt nem egyszerűen a kormányzási mód most elterjedt, hangoskodva bírálatát értem, hanem a javak birtoklásával, elosztásával kapcsolatos alternatívák felvetését. Ehhez képest ma

a társadalmi-gazdasági rendszerkritika szinte kiveszett, legalábbis oly mértékben marginalizálódott, hogy képtelen utat törni magának nem csupán a szélesebb közönséghez, de akár az értelmiség nagyobb csoportjaihoz is.

Azok az elitek, amelyek a kapitalizmus, mint minden rendszerek legjobbika mellett kötelezték el magukat – nagyrészt azért is, mert annak haszonélvezői lettek –, abban érdekeltek, hogy a tőkésrendszer súlyos ellentmondásairól, immár a világ egészét fenyegető, az embert és a természetet kizsákmányoló veszélyeiről ne folyjék érdemi, cselekvésre ösztönző vita, s ehhez kapcsolódva ne készüljenek nagyhatású filmek. Ahogy Gothár Péter fogalmazott ezen az estén: „A hatalom és a film nem barátok.”

Mármint az a film, amit ő művészi alkotásnak, vagyis olyannak tekint, ami valóságos társadalmi kérdéseket boncolgat, azokra reflektál. Miközben a megszólalók egyetértettek abban, hogy a Kádár-rendszerben nem egészen így volt, a miért?-et nem vetették fel. Nos, a fentebb elmondottakon túl, az Aczél György nevéhez kötődő a „tilt–tűr–támogat”, egymástól éles határokkal nem elválasztott kategóriái a mainál nagyobb mozgásteret biztosítottak az alkotóknak. Mert amíg az a társadalom – a nemzetközi folyamatok hatására is – egyre nyitottabbá vált, fokozatosan lazítva a központi hatalom pórázán, ma mintha ellenkező irányú mozgás menne végbe, szintén tükrözve a (nyugati) világ egészének jelenségeit.

Ami ennél fontosabb: a Kádár-kori művek végül is megszülettek, továbbá, olykor a politika taktikázásai miatti késéssel, de döntő részük nagy tömegekhez juthatott el. A filmvilágban meghonosított stúdiók, illetve a könyvkiadók vezetőinek bizonyos mértékben eltérő felfogása, értékrendje lehetővé tette, hogy előbb-utóbb finanszírozót, forgalmazót találjon művéhez, forgatókönyvének megvalósításához az az elszánt és tehetséges alkotó, aki tudomásul vette, hogy van néhány alapkérdés, amit direktben nem feszegethet. Amiként – minden hiedelemmel ellentétben – léteznek politikai kötöttségek az USA-ban is, főleg, ha nagyszámú közönséghez akar eljutni művével az alkotó. 

Ha valakinek kételye támadna e tekintetben, sok más szerző mellett hadd ajánljam figyelmébe Noam Chomsky műveit. A „Rekviem az amerikai álomért” című, magyarul a Napvilág kiadásában, 2018-ban megjelent könyvében a vagyon és a hatalom koncentrációjának tíz alapelvét fejti ki. Közülük emelem ide azokat, amelyek nem igényelnek külön magyarázatot, tehát önmagukért beszélnek:

Ami pedig a mai Magyarországot illeti, ellentétben az eszmecsere során elhangzottal, bizonyos értelemben nem a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját jellemezte az úgymond egyablakos finanszírozási döntéshozatal, hanem a mostanit. Gothár szerint:

a rendszerváltozás utáni hatalmi eliteknek az első dolguk annak megakadályozása volt, hogy ne készülhessenek el a társadalmi problémákat feldolgozó filmek.

Hiányzik a problémák iránti érzékenység – mondta a rendező. Nem arról van szó, hogy az alkotók ne gondolkodnának olyan filmekről, amelyek azt mutatnák be, hogy valójában miként élnek, küzdenek az emberek, hanem arról, hogy ezeket senki nem finanszírozza, főleg az állam nem. Márpedig, „ha rosszul lőjük be a nyugatosodással kapcsolatos felfogásunkat, nem tudunk válaszolni arra, hogy érdemes-e élni”.

Én magam, e gondolat mögött véltem rálelni arra az érzésre, ami a vita során többször feltolult bennem, s végül így rögzítettem: manapság az alkotókat és a társadalmat egyaránt a fásultság jellemzi nálunk. Ha jól értelmezem a rendezvény szervezőinek álláspontját, Amerikában, az amerikai filmmel – leginkább a profittermelést a szórakoztatáson keresztül szolgáló hollywoodi és Walt Disney-termékekkel – ez nem, vagy nem egészen így van. Szerintük – figyelmen kívül hagyva a művekben az amerikai kutatók által már az 1970-es évek elején kimutatott, túltengő agressziót, kapzsiságot, gőgöt, macsóságot és rasszizmust – a tömegesen gyártott szórakoztató filmek azt az érzést erősítik, hogy a nehézségeket le lehet gyűrni, és a küzdelmet feltétlenül siker koronázza. Amerikainak lenni a világ legnagyszerűbb dolga és így tovább.

Megjegyzem, az USA 240 éve a szüntelen, nem egyszer a brutalitást sem nélkülöző terjeszkedés, a gyarapodás időszakát élte mindeddig. Küzdelmekkel ugyan, de az 1865-ben lezárult fegyveres polgárháború óta töretlen felemelkedésben volt része, a bevándorlók milliói számára egy jobb élet reményét, s a korabeli amerikai munkásújságok szerinti, lényegében rabszolgaállapot után (!), idővel a többségük, még inkább az utódaik számára annak valóságát kínálva. A II. világháborúból, a résztvevő államok közül egyetlenként, meggazdagodva került ki, minimális emberáldozattal. Ennek következményeként előbb a kétpólusú, majd átmenetileg a kizárólag általa uralt világrend összes előnyét élvezték az Egyesült Államokban élők. Cserében elfogadták a demokráciának nevezett játszmában való részvételt, vagyis

a színfalak mögötti döntésekkel kijelölt politikusok közötti választás lehetőségét, akiket a győzelemhez szükséges horribilis összegekhez való juttatáson keresztül menedzselnek a háttérből.

Igen, menedzselnek! Az idézett Chomsky írja, hogy az úgynevezett Háromoldalú Bizottság tagjait 1975-ben »megdöbbentették a hatvanas évek demokratizálási törekvései, és úgy gondolták, „reagálniuk kell”. Aggasztotta őket a „túlzott demokrácia” térnyerése. (...) A Háromoldalú Bizottság liberális tagjai olyan intézkedéseket javasoltak, amelyek helyreállítják az indoktrinációt, ellenőrzik a sajtót, passzivitásba és apátiába terelik vissza az embereket – és hagyják, hogy a „megfelelő” társadalom fejlődjön ki.« (28.o)

Malíciával jegyzem meg: a tömegeket manipuláló, úgymond demokráciára nevelő közönségfilmek bizonyosan hatással voltak arra, hogy ehhez a képmutatáshoz asszisztáljanak az amerikai tömegek. Mindenesetre, a fentiek alapján azt gondolom: nem az amerikai módszereket kellene követnünk! Ráadásul, egyelőre nyitott kérdés, hogy az új felállásban, vagyis abban a helyzetben is érvényesek lesznek-e az Amerikában eddig sikeres eljárások,  amelyben az USA részesedése a világ össztermeléséből lassan, de biztosan csökken? Amikor az Egyesült Államokon belüli etnikai feszültségek egyre kezelhetetlenebbek. Amikor egyre kevésbé képes kezelni a világ számára példaként állított, washingtoni és New York-i intézményrendszer az ott is szemérmetlenné vált korrupció és nepotizmus következményeit, vajon meddig lesz az amerikaiak igazodási mércéje az amerikai kommersz film?

Szintén egyre kevésbé kerülhető meg az a felvetés: milyen hatása lesz a ma még a kelet-európaiak elé példaként állított nyugati gondolkodásmódra, hogy a globális Délnek nevezett országok csoportja szabadulni szeretne az amerikai tőkediktátumtól? Mikor döbbennek rá a félperifériákon, a perifériákon élők, hogy geopolitikai–történelmi–gazdasági okok miatt lényegében eddig is követhetetlen mintával szolgált számukra a Pax Americana, benne az amerikai filmmel. Hiszen

az amerikai középosztálybeliek életmódja, amit bemutatott, s amire ennek az osztálynak az újabb nemzedéke már ott sem feltétlenül számíthat, másutt csak a felsőközép és a politikai-gazdasági elitnek lehetett a sajátja a múltban is.

A demokráciaexport gondolata mögött valójában a nemzetközi kizsákmányolás fokozásának szándéka húzódott meg. Az ezt szolgáló helyi és regionális háborúk milliók halálával, tízmilliók nyomorékká, földönfutóvá válásával járt. Kérdés, hogy ráébrednek-e a tömegek, hogy illúziókat tápláltak bennük többek között az amerikai filmekkel is, amelyeknek, a nyugati életminták bemutatásán keresztül, a Dél-Amerikából Északra, illetve az Afrikából, Ázsiából Nyugat-Európába történő népvándorlás tömegessé válásában is lehetett szerepük?

Valójában a centrumországokon kívül, a katonai erővel nyomatékosított pénzügyi-gazdasági alávetés miatt, továbbá a civilizációs–kulturális–történelmi okok következtében sehol nem valósulhatott meg (!) a többé-kevésbé  általánosnak tekinthető nyugati jólét és a fent jelzett megszorításokkal működőképesnek tekintett demokrácia. Ráadásul épp manapság egyre inkább kiütközik a jóléti kapitalizmusra épülő liberális demokrácia sebezhetősége. Éppen ezért, bár ez a próbálkozás már többször elvetélt Magyarországon, valamiképpen a nemzetközi folyamatokat is figyelembe vevő, saját, a társadalmi igazságosságot előtérbe helyező modell kidolgozását és megvalósítását kellene inkább szorgalmazni. Ez lehetne az ellenzék igazi feladata, mert aminek ma vagyunk részesei és elszenvedői a társadalom szövetét romboló, ellenálló képességét gyengítő kormányzati intézkedések rendszerével, az nem igazán ebbe az irányba mutat.#

CÍMKÉP: Csizmadia Ervin, Rónai Egon, Gothár Péter a Méltányosság Politikai Elemező Központnak a film és demokrácia kérdéseit megvitató rendezvényén – Gothár szerint a hatalom és a film nem barátok (Kép forrása az eszmecseréről készült videó)