A TISZA-kongresszus örvén messziről kezdem, de messzire is juttatom az olvasót. Közben, szándékom szerint, néhány meglepetéssel is szolgálok. Mindenekelőtt arról szólok, hogy sokszoros tapasztalatom: a közemberek, akiket manapság átlagembereknek mondanak, döntő többségét lehetetlen meggyőzni arról, ami pedig Madách: Az ember tragédiájának hetedik színében is feketén-fehéren áll:

(…) Mert egyént sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Uszója, nem vezére, az egyén. – / Kiket nagyoknak mond a krónika, / Mindaz, ki hat, megérté századát, / De nem szülé az új fogalmakat.”

E közkeletű tanítás ellenére, a közember eleve leegyszerűsített magyarázatokat keres a valóság szinte átláthatatlan szövevényében való eligazodáshoz, s ezért – ha a Földön túli erőkre épülő mítoszteremtést nem számítjuk – szinte kizárólag az úgynevezett történelmi személyiségeknek, az uralkodóknak, a hadvezéreknek, a vezető politikusoknak tudja be, miért olyan a világ folyása, amilyen. Csakhogy az eseményekhez, a jelenségekhez úgymond elemzési igénnyel közelítő kvázi szakértő, úgynevezett értelmiségiek nagy része – itt terjedelmi okokból nem részletezett okok miatt – mostanság szintén a sokaságból kiemelkedők tetteiben leli meg és mutatja fel a történések mozgatórugóit. Ehhez elég belenézni egy-két televíziós vitaműsorba…

A köznép és – Julien Benda fogalmával – az áruló írástudók így találnak egymásra abban, hogy egy-egy közéleti aktort a gonosz megtestesítőjeként látnak–láttatnak, másokat pedig reményt hozó messiásként. A mai Magyarországon – az eddigi „megváltók” után – Magyar Péter jelentkezett be és jelöltetett ki az utóbbi szerepre. Nevét – ha a Bekiáltás-kereső segítségével jól azonosítottam a dátumot – először a 2019. július 20-ai, a Kádár hamis utódai uralkodnak rajtunk című jegyzetemben írtam le. Akkor az igazságügyminiszterré avanzsált Varga Judit férjeként említettem meg a mára a politikai hatalom várományosává előlépett Tisztelet és Szabadság Párt (TISZA) elnökét. Talán elég, ha annyit jegyzek meg, hogy

„A mai elitet a kapzsiság hajtja” alcím alatt értekeztem róluk.

Akkori érveimet ott találja az érdeklődő, jóllehet nem zárom ki, hogy immár nem csak az anyagiak vezérlik az európai parlamenti képviselővé lett pártvezért. Mint ilyen, akár komolyan is gondolhatja, hogy elsősorban az ország helyzetének stabilizálása a célja. Miként a 2025. július 12-én, az általa a valamikori ország közepének mondott – ami nekem sehogy nem jön össze – Nagykanizsán meghirdette: „Európai, emberséges országot hozunk létre veletek közösen lépésről lépésre”. Saját Facebook-oldalán, a felvétel előtt, így foglalta össze az Út a működő Magyarországhoz program, „a magyar New Deal” az „új irányvonal”, az „új alku” lényegét:

♦ grandiózus szociális és piaci bérlakásépítési program;
♦ közlekedés-fejlesztés;
♦ széleskörű lakossági és vállalati energetikai korszerűsítési program;
♦ valódi digitalizáció és oktatási reform.
♦ Felállítjuk a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi hivatalt, amelynek egy szuperhivatalként a legfőbb feladata az Orbán-kormány visszaéléseinek a kivizsgálása és az ellopott nemzeti vagyon visszaszerzése lesz.
♦ Rendezzük a devizahitelesek problémáit.
♦ Gondoskodó munkahelyeket hozunk létre.
♦ Elindítjuk az elmaradt vízgazdálkodási és infrastrukturális beruházásokat a klímaváltozás okozta visszatérő aszály kezelésére.

Szónoklata elején nyomatékosította: Orbán Viktorral ellentétben, aki 2018-ban, a helyi televízióban azt ígérte, hogy „megépíti a négysávos utat Nagykanizsa és Zalaegerszeg között”, ám ma még az út nincs sehol – ő nem ígérgetni jött, hanem jövőt és egy közös utat ajánlani.

Előtte már sokan fogalmaztak hasonlóan, ám amikor a parlamentbe kerültek, sőt kormányalakítási lehetőséghez jutottak, és szembe kerültek a valósággal, enyhén szólva is visszakozni kezdtek. Mert ezt a valóságot a rendszerváltás óta ránk szakadt, a tőlünk nagyrészt független tényezők által meghatározott kapitalizmus viszonyai határozzák meg. Köztük az Európai Unióban a munkaerő, az áruk és a tőke eredetileg dicsőített szabad áramlásának következményeként bekövetkezett hazai szellemi és anyagi erőforrások hiánya. És akkor nem említettem a NATO érdekeit, amelyek – hogy a Magyar által szóba hozott nagykanizsai, négysávos út ügyére is utaljak – kihatással vannak az autópályák nyomvonalának kijelölésére, a fejlesztendő vasútvonalak meghatározására is. Bizony, bizony…

De ma még TISZA elnöke fölött is derűs az ég, és semmi nem árnyékolja be álmait. A felvételen 30:23-tól például azt hallani tőle: „a TISZA az uniós és hazai források segítségével elindítja a magyar közlekedés régóta várt újjáépítését, nem látványberuházásokkal, hanem a mindennapok rendbetételével”. Ezen belül többször is szóba hozta a vasútügyet. Egy helyen például Baross Gábor tevékenységét Lázár Jánoséval vetette össze. Ám ezt olyan szakmaiatlanul, történelmietlenül és demagóg módon tette, hogy csak az derült ki belőle:

neki és szakértőinek fogalmuk sincs e közlekedési ágazat múltba nyúló gondjairól, komplex voltáról, nemzetközi viszonyok általi gúzsba kötöttségéről, amiről, nem kevés szakmai tapasztalat birtokában, épp a minap írtam a „Nem csak az utasoknak, a vasutasoknak is elegük van” cím alatt.

A beszéd hallgatása közben az volt a benyomásom: egy esetleges TISZA-kormány a magyar társadalom minden meghatározó gazdasági-pénzügyi, egészségügyi, oktatási és szociális problémáját szinte egycsapásra orvosolni akarja. Vagyishogy nem egészen. Hiszen, az elnök ígérete szerint, már 2026. júniusától pályázható lesz a lakóházak energiatakarékos felújítása, ám céljuk mégiscsak annyi, hogy „tíz év múlva a magyar háztartások negyedében a rezsiköltségek a nullát közelítsék, hogy energiafüggetlen háztartások jöjjenek létre”. (A felvételen 33:05-től.)

Kérdezem: vajon kik lesznek a kedvezményezettek? És mi lesz a fennmaradó háromnegyed résszel? Akárhonnan nézem: ebbe eleve bele van kódolva a társadalmi igazságtalanság, az eddig is előnyöket élvező rétegek ismételt helyzetbe hozásának szándéka. Annál inkább élek e gyanúperrel, mert Magyar Péter szóba sem hozta a jelenlegi, a tehetőseket az alacsony jövedelműekkel szemben előnyben részesítő, egykulcsos jövedelem-adórendszer többkulcsossá tételét, a főleg a szegényebbek, a kisnyugdíjasok tömegét sújtó ÁFA-sarcolás megváltoztatását, vagy a nyugdíjplafon újbóli bevezetését, aminek hiányában a magas nyugdíjjal visszavonulók, az inflációhoz igazított indexálás miatt, úgy növelik aránytalan mértékben a javadalmazásukat, hogy már nem járulnak hozzá a kvázi nyugdíjkassza feltöltéséhez. Tehát, Magyar bevezető szavaival ellentétben,

mégiscsak jól azonosítható választói célcsoportoknak szánt ígérethalmaz lett a szónoklat.

Nem törekszem teljességre, csupán jelzem, hogy a fentieken túl az arányok érzékeltetése nélkül megemlítette: nekiállnak az egészségügy átalakításának; évente minimum 500 milliárd forinttal többet fordítanak az állami egészségügy úgymond megmentésére. A „magyar New Deal”-nek az itteni első kiemelésben szereplő céljait többek között ilyen kijelentésekkel egészítette ki: „hazahozzuk a legokosabb magyarokat a nagyvilágból”; „új, digitális és tudásalapú országot építünk; „visszaszerezzük az egyetemeinket, és az Erasmus-ösztöndíjat is”.

A devizahitelesek helyzetének rendezésével hosszabban is foglalkozott. Biztos szavazatokat remélve tőlük, azt mondta: „a TISZA-kormány első napján felfüggesztjük az összes kilakoltatást, elindítjuk a végrehajtómaffia felszámolását, államosítjuk a teljes végrehajtási szektort, továbbá kompenzációs programot indít el”. Persze, ebben szó sincs arról, hogy hány család helyzetét lehet még ily módon helyrehozni. Vizsgálnák a Fidesz egyik országhatárokon túlmutató, szellemi bázisának, a Mathias Corvinus Collegiumnak (MCC) juttatott, illetve az úgynevezett közalapítványokba kiszervezett állami vagyont, a Covid-időszak alatti beszerzéseket, a kommunikációs- és kampánymegrendeléseket, Paks II-t vagy a TAO-pénzeket.

Nem sorolom tovább. Egyrészt azért nem, mert a rendszerváltás óta sok ilyen vágylistát hallottunk már. Közöttük, számomra, kétségtelenül a legemlékezetesebbek Gyurcsány Ferencnek az eredetileg Száz lépéssel indult, később a DK elnökeként 800 pontra bővített kormányprogramjai voltak. Másrészt azért nem részletezem tovább a jól hangzó ígérvényeket, mert Magyar Péter bejelentései épp eléggé érzékeltetik azt, ami nekem ebből a politikusi beszédből is hiányzott. Elődeihez hasonlóan

ő sem tett kísérletet a hazai társadalmi-gazdasági helyzet, illetve a globális folyamatok átfogó elemzésére, s a feladatok ezekből történő levezetésére.

Megjegyzem: a rendszerváltozás után, a vezető parlamenti politikusok közül egyedül Orbán Viktor próbálkozott ilyesmivel. Ő is csak a nemzetközi viszonyok értelmezésével, de mert nem volt bátorsága ahhoz, hogy a kapitalizmus mai ellentmondásainak tükrében taglalja a teendőket, akár az is kiderülhet, hogy ezekkel (szintén?) melléfogott. Magyar Péter szövegének összeállítói is is csupán belpolitikai ügynek tekintették, mi történik, mi történhet Magyarországon. Főleg azt tartották szem előtt, hogy minden lehetséges választói csoportnak ígérjenek valamit. Az egyes ígéretek taglalásának hosszát ahhoz igazították, hogy hány voksra számítanak az adott célcsoportból.

Általában is, elsősorban azokat szólítják meg, akik – az álbaloldali parlamenti pártoktól átsodródott választókkal együtt – a NER által a pártszimpátiától függetlenül élvezett előnyöket, javakat most veszélyben érzik. Ezért várják Magyartól ugyanazt, mint amit az orbáni NER a lecsúszott milliók rovására biztosított nekik. Bónuszként pedig arra számítanak, hogy

megszabadulhatnak az orbáni pártállami gyámkodástól, ezért elvárják, hogy az esetleges TISZA-kormány ne korlátozza autonómiájukat, sőt, szélesítse a társadalmi értelemben vett mozgásszabadságuk kereteit.

Nem új ez sem itthon, sem a nyugati világban. S még csak nem is mai keletűek az ilyen meggondolások. Felhozhatnék ókori példákat, de hadd utaljak csupán egyik friss olvasmányélményemre. Spiró György: Padmaly című regényében dokumentált módon helyezi sok tekintetben új megvilágításba az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeit, személyiségeit. Ebben szerepel, hogy bizonyos Dobrossy hírgyűjtő irodát vezetett, „és nem írásban számol be Kossuthnak a néphangulatról, hanem szóban. Amit a nép gondol, vélekedtek a gunyorosak, azt hirdeti Kossuth a szózataiban, hogy népszerű maradjon…”

Az egykori hírgyűjtők szerepét mára átvették a közvélemény-kutatók, akiknek eredményeit a spindoktorok, kampánymenedzserek értelmezik a politikusok számára. A politikusok pedig a korábban közvetítői, sőt kapuőri- őrkutyai szerepet játszó, többé-kevésbé független médiumok, szerkesztők, újságírók megkerülésével, maguk, illetve kampánytanácsadóik, szervezeti péereseik segítségével, főleg internetes platformokon kommunikálnak a választói csoportokkal.

A közönségnek e csoportjai a glóbusz legnagyobb profitjait elkönyvelő tőkés vállalkozásként működtetett techcégek internetes algoritmusainak hatására is véleménybuborékokba terelődnek, tehát többé-kevésbé zombivá lesznek. A nyereségtermelésnek alárendelt környezet általában vett meghatározó elemei az egyén munkahelyi és magánéleti elmagányosítása, magányossá válása, a hatalmi centrumoktól független közösségektől, a közügyeknek észérvek alapján történő kritikus tárgyalásától való elfordítása. Mindennek pedig az a következménye, hogy

a választók elfordulnak attól a politikustól, vagy bárki mástól, aki mélyebb összefüggésekkel traktálja őket.

Madách szavaira is gondolva, mindenekelőtt a rendszer, itt és most a kapitalizmus rendszerének mechanizmusai alakítják azokat a viszonyokat, amelyeknek a politikusok és a választóik is alárendelődnek. Ennek következménye, hogy a nyugati jóléti államokban manapság miért szűnik meg a tényleges jobb- és baloldaliság, vagyis miért sodródnak hol az egyik, hol a másik választási célokra szervezett, egyaránt a kapitalizmushoz kötődő párthoz az ideológiai kérdések feszegetésétől ódzkodó tömegek. Miként ezt Magyarországon is tapasztaljuk.

Csaknem mindenki a kapitalizmus rendszerének, struktúráinak, mechanizmusainak függésében él. Ki pazar módon, ki tehetősként, ki épp csak elvan, más pedig a peremen vegetál, de az a perem is a tőkés társadalom széle, ami élete tengetésének viszonyítási pontja. Aki igazán változtatni akar, annak a tőkén túlra kell tekintenie, miközben életét a kapitalizmus viszonyai között kell élnie!

Amikor fentebb azt írtam, hogy „Magyar Péter kísérletet sem tett a hazai társadalmi-gazdasági, illetve nemzetközi helyzet elemzésére, s a feladatok ebből történő levezetésére”, ezt csupán tényként rögzítettem. Fel sem tételeztem, hogy ez a NER-ből, magas státuszú budai környezetből jött fiatalember a tudatosságnak a fent vázolt szintjére eljuthatna, s a társadalom peremére kerültek, a leszakadtak érdeke, az esélyegyenlőség tömeges feltételeinek megteremtése lebegne a szeme előtt. Miként a benne reménykedőktől is dőreség lenne azt várni, hogy saját érdekeik ellen cselekedjenek, hiszen – korábbi pártelköteleződésüktől függetlenül – azért sodródtak a TISZA-táborhoz, mert érzékelik a világ válságokon keresztül zajló átrendeződését, s arra kell gondolniuk:

az Orbán Viktor nevéhez fűződő NER a jövőben nem lesz képes biztosítani azokat a körülményeket, amelyek révén tehetőssé lettek, viszonylagos kényelemben, többé-kevésbé anyagi gondoktól mentesen élhettek – az érdekérvényesítésre képtelenek, az érdekképviselet nélkül maradtak rovására.

Akkor hát, adjunk egy esélyt magunknak, még ha ezt Magyar Péter is teremtheti meg számunkra! – képviselik anélkül, hogy ezt akárcsak maguknak bevallanák. A vérmesebbek akár odáig is eljuthatnak, hogy akiknek eddig nem jutott a javakból, azok annyit is érnek. Ezzel persze kimondva-kimondatlanul egyetértenek a Magyar által a kongresszusi beszédben hangsúlyosan megidézett, esetleges vetélytársával, Lázár Jánossal, aki ezt – botor módon vagy sem, ki-ki döntse el maga – ki is mondta korábban…

Ami pedig ezen túl van, a tényleges értelmiségi okoskodás, abból nem kérnek ezek a választók, amit mára megértett minden kelet-európai politikus is. Ezért apellálnak a szavazók zsigeri ösztöneire. A politikusokhoz hasonlóan a (magyarországi) megmondó emberek szintén szimpátiájuk, illetve unszimpátiájuk, politikai-ideológiai elköteleződésük szerint, továbbá csaknem kizárólag az egyes személyekhez kötődő jelenségekként, a világ sokrétegű összefüggéseibe beágyazás nélkül tárgyalják a társadalmi-gazdasági feszültségeket a folyamatok megvilágítása helyett.

Ezért Magyar Péter sem veti fel mélyrehatóan, hogy a rendszerváltáskori ígéretekkel és várakozásokkal ellentétben milyen okok következtében jut egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe Magyarország? Nem teszi fel azt a kérdést sem, következésképpen a választ is elhallgatja, részt kell-e vennünk, s ha igen miért igen, ha pedig nem, miért nem a kollektív Nyugatnak a globális Kelet és Dél elleni háborújában, amelynek számunkra legaggasztóbb fegyveres ütközeteit a szomszédos Ukrajna területén vívják? Márpedig, ha valami, akkor ez a felvetés minden másnál inkább érinti a jövőnket!

Nyilvánvaló, hogy a háború Nyugat részéről (is) a régi lőszerek és fegyverek legolcsóbb – sőt, az ukrajnai palagáz- és ritkaföldfém-kitermelési koncessziókkal, a termőföld nagyobb részének megszerzésével, nyereséges – megsemmisítésének, illetve a nagy létszámban jelenlévő instruktorok irányításával, a (műholdas) felderítési és rakétavezérlési adatok biztosításával az újabb katonai eszközök és módszerek kipróbálásának terepe. Hogy a TISZA elnöke tudatában van ennek, azt jól érzékelteti, hogy a párt mennyire előtérbe tolja, a támadások ellen mennyire védelmezi Ruszin-Szendi Romuluszt, a Magyar Honvédség 2021–2023 közötti parancsnokát. Ehhez képest semmit nem árul el arról, hogy

miként viszonyul a magyar katonák háborús övezetekbe küldéséhez, vagy a katonai kiadásoknak a GDP 5 százalékára való emeléséhez?

Utóbbit az USA kormányzata követeli, elsősorban attól vezérelve, hogy a megrendeléseket amerikai vállalatok kapják. Eközben az európai NATO-országokban legalább egytucatnyi hadiüzem létesítése van napirenden a meglévők korszerűsítése, termelésének felfuttatása mellett. Ez önmagában is háborús spirált indíthat be, hiszen a fegyvereket, a lőszereket a jövőben fel kell használni, hogy a hadiipar termelése, az ott dolgozók foglalkoztatása folyamatos legyen.

Hozzáteszem: Magyar Péter – más politikusokhoz és a szakértőkhöz hasonlóan – eddig azt a kérdést sem vetette fel, hogy az állami költségvetésnek – ne adj’ isten a rendszerváltozás óta nyilvánosan sosem taglalt nemzeti jövedelemnek, a megtermelt többletérték itthon maradt részének – mekkora hányada a GDP 5 százaléka? Márpedig e jelentős tétel ismerete nélkül luftballontömeg mindaz, amit a hazai állapotok javításáról ígért a beszédében.

Általában véve is, a bevételek és a kiadások nagyságrendjének érzékeltetése nélkül a leggyönyörűbb elképzelés csak légvár lehet. Számszerűsítés hiányában nem lehet komolyan venni azt a kijelentését sem, miszerint a TISZA programjának megvalósítására – az EU-források visszaszerzése mellett – onnan lesz fedezet, hogy

visszaszerzik az ellopott közvagyon jelentős részét, felszámolják a propaganda állami támogatását, kifehérítik a közbeszerzéseket, kiszámítható és hiteles gazdaságpolitikát csinálnak, megadóztatják az 5 milliárd forintnál nagyobb vagyonokat.

Természetesen, nem véletlenül tartózkodott attól, hogy ilyen messze vezető utakra lépjen. Ha ugyanis megtenné, szükségszerűen beleütközne abba a problémába, amit előbb angolul majd magyarul is megjelent köteteiben, tanulmányaiban ismertetett kutatásaira építve társadalomtudós ismerősöm, Böröcz József jegyzett meg a minap, az egyik Facebook-kommentjében: „a kapitalizmusnak nemcsak centruma van, hanem félperifériája és perifériája is, s hogy kelet-közép-Európa (és persze a volt-államszocialista térség óriási többsége) soha, soha nem volt centrumrégió. . . ÉS NEM IS LEHET. A centrum létének feltétele a (fél)periféria léte.”

Hogy egyértelmű legyen: a centrum–félperiféria–periféria a kapitalizmusban egészen biztosan törvényszerű viszonyából az következik, hogy régiónk, s benne Magyarország összességében hátrányos helyzete – amibe nagyon is belefér egyesek fényűzése, illetve a lakosság ötödének viszonylagos jóléte – beláthatatlan ideig fennmarad, bármit is sugalmaznak erről a választóknak a politikusaink, köztük Magyar Péter. Mi több, a mostanság a tengerentúli kötődésű globális tőkeérdekeket a nyugat-európaiakkal szemben inkább képviselő brüsszeli vezetők közreműködésével – ennek tartósítása a centrumbeliek függvénye, bármi legyen is az adott témával kapcsolatos helyi szereplők szándéka.

Szeretném persze hinni, hogy egyes esetekben némileg szűkíthető a fejlettektől a fejletlenebbeket elválasztó árok, ám az ezt esetleg elősegíthető egyedi intézkedések feltétele a helyzettel való könyörtelen szembenézés, aminek Magyarországon nincs semmilyen látható jele. Pedig  még az sem kizárt, hogy

Kína, India, továbbá a dél-kelet-ázsiai, netán az afrikai országok felemelkedésével Nyugat-Európából félperiféria lesz, mert elzárják az oroszországi és a közép-ázsiai, a volt szovjet térségbeli erőforrásoktól, illetve kelet-közép-Európa után lassan a nyugatiak szellemi erőforrásai is a régi-új centrumokat fogják gazdagítani. 

Böröcz József professzor kutatásai azt mutatják, hogy nem a fátum munkálkodása miatt alakulhat ki ez a helyzet, hanem az a gazdaságtörténetet által leírt állapot térhet vissza, ami az úgynevezett nagy felfedezések, vagyis a világ más részeinek kirablása előtt jellemezte Európát. Ebben az esetben mi magunk a félperiféria perifériája leszünk. Akár pufferzóna, sőt a hibridháború hadszíntere a posztszovjet térség utódállamaihoz hasonlóan.

Végre szembe kellene nézni ezzel, s hatásának tompítására, s következményeinek elhárítására, hatásának tompítására, már amennyire ez lehetséges, már most készülni a ma általános népámítás, a politikusi és a hírmagyarázói szemfényvesztés helyett. Ezeknek ugyanis fő célja: a tömegek csalfa reményeinek táplálása, méghozzá egy szűk rétegnek a gazdasági-politikai hatalomban való megtartása érdekében, aminek járulékos eleme a közepes egzisztenciák, köztük a közvélemény-formálók viszonylagos jólétének fenntartása.

A TISZA kongresszusa azonban ugyanúgy adós maradt az ilyen, a létünket meghatározó kérdések felvetésével, miként adósok maradtak ezzel az utóbbi harmincöt év hasonló összejövetelei és disputái. Aztán persze ki-ki vérmérséklete szerint csodálkozik, vagy éppen dühöng afölött, esetleg kétségbe esik amiatt, mert nemhogy nem jutunk ötről a hatra, de még csak nem is értjük, mi és miért történik velünk. #

Kabai Domokos Lajos