A választók jelentékeny része szerint nincs jobb helyette, ráadásul az ellenállás bármilyen formájától is ódzkodnak.

Berzenkedtek néhányan az „Orbáni játék a tanárokkal és az EU-val” című cikkem miatt, amelyben a pedagógusok béremelésével kapcsolatos önkényes és átláthatatlan kormányzati döntésekkel foglalkoztam. Néhány rendszeres olvasóm, akik bár ezúttal is kulturáltan fejezték ki ellenérzésüket, ahelyett, hogy a konkrét ügyről nyilvánítottak volna véleményt, egy másik dimenzióba emelték a döntéshozók botrányos eljárását. Egyikük például ily módon:

„Nem emlékszem, hogy OV. bármely bejelentését NE teljesítette volna...”

Ez persze magas labda volt, hiszen kapásból sorolhattam:

A betarthatatlan ígéretek okára magam is tudok magyarázatokat – próbáltam megelőzni a kormányfő várható mentegetését. Azzal azért kiegészítettem, hogy mégiscsak elgondoltató, miért annyira elnéző a társadalom kárvallottjainak nagy része? Miért törődik bele abba, hogy ennyi nem teljesítésnek semmilyen politikai következménye nincs? Mint ahogy nem kell felelniük a törvény előtt a politikai osztály azon tagjainak, akik az ország javait saját maguknak és családtagjaiknak, a környezetükben lévőknek fosztogatás-szerűen játszották és játsszák át.

Ehhez képest a pedagógusokkal kapcsolatos megalázó packázás csupán egy a társadalommal szembeni sokféle arcátlan megnyilvánulás közül. Ezt csupán az emeli – a valóságban, a közrendűek különféle okokra visszavezethető passzivitása miatt, egyáltalán nem emeli – a többi fölé, mert a tanárokkal való pimaszkodásnak közvetlen hatása van a gyerekeink, az unokáink, s rajtuk keresztül Magyarország jövőjére. Hogy ennek ellenére miért a pedagógusok vannak a célkeresztben, azt azzal magyarázom, hogy elég sokan vannak, ezért minden település szinte minden családjához kapcsolódnak valamilyen módon, ugyanakkor

a jövedelmükről, a munkájuk nehézségéről, elfoglaltságuk mértékéről terjesztett lekicsinylő híresztelések miatt a többség meglehetősen részvétlen irányukban, vagyis igen alkalmasak arra, hogy a hatalom őket felhasználva fitogtassa az erejét a társadalom egésze előtt.

A csúcson lévők azt demonstrálják a pedagógusok rövid pórázon tartásával a társadalom más osztályai előtt, hogy törődjenek bele a sorsukba, mert a kormányzó kiváltságosok gyakorlatilag mindent megtehetnek. A különféle rétegek autonómiatörekvéseinek mára a csíráit is elpusztították. A rendszerváltozáskor, s az azt követően folyamatosan kimutatható hatalom-felosztási, –szűkítési és –gyakorlási módozatoktól jutottunk el odáig, hogy az orbánisták lényegében megszüntették a jogbiztonságot azzal, hogy

Minthogy egyelőre csupán keveseknek van személyes élményük a rezsim eme sajátosságairól, a választók nagy része annak alapján minősíti a helyzetet, hogy szimpatikusak-e neki egy adott politikusnak a célcsoporthoz tudatosan igazított, érzelmekre ható üzenetei. Így alakult ki – Magyarországon is – a lakosság két egymással szemben álló törzse, amelynek tagjai a vallásos hithez hasonló módon foglalnak állást szinte minden kérdésben. Mindkét törzs szőnyeg alá söpri az elemi erkölcsi követelményeket, ha úgy érzi, hogy az saját főnökét, vezérét, bálványát, annak nemzetközi hátterét sértené.

A tárgyszerű bírálatokra gyakran az a válasz, amit az említett internetes vitában is megkaptam: „Remek! És kit javasol, kire szavazzunk akkor? Mert, hogy én pl. erre az elmebeteg, egyre jobban elkorcsosuló Nyugatot hazánkban képviselő ellenzékre nem fogok, az biztos!” Mostanában saját példámat szoktam előhozni a hasonló felvetésekre: amikor legutóbb voksoltam, érvénytelenné tettem a szavazólapomat a politikai osztállyal való elégedetlenségem kifejezésére.

Ezt én, sokakkal ellentétben, passzív ellenállásnak tartom, ami persze más formákban is megnyilvánulhatna. Például az ellenzéknek a parlamentből való kivonulásában, az önkényes pénzosztogatási gyakorlat elutasításában oly módon, hogy mozgalom indulna legalább a nem létfontosságú pályázatok bojkottálása érdekében. Így fejezhetné ki a tömeg, benne a magát rezsimkritikusnak tartó értelmiség, hogy szemben áll a kormányzás fasisztoid módjával, a társadalom vagyoni, lakóhely szerinti, sőt származási alapon történő szegregálásával, az alul lévőkkel a hatalomtól független szervezetek révén történő érdemi egyeztetések formálissá tételével, sőt elutasításával, a törvényhozás és a kormányzás összecsúsztatásával, az egyházaknak a mostani pártállam szolgálatába állításával, vagy azzal, ahogyan néhány millió embert a megélhetés küszöbén vagy épp csak afölött tartanak, miközben maguknak, családtagjaiknak és haverjaiknak mesés vagyonokat juttatnak. Egyébiránt pedig

az ország egészét lassan az összeomlás szélére juttatják – amúgy a külföldi tőke egy részével szoros együttműködésben.

Egyúttal persze éppen ez az a tényező – a nemzetközi viszonyokba való beágyazódás, az azoknak kitettség, amit az orbánizmussal szemben állók nem tárgyalnak, vagy ha igen, akkor azt is csak személyi összefüggésekben, Putyinnal vagy Trumppal összevetésben. Igen ritkán vetődik fel, amivel „A fasizálódás a nyakunkon” című cikkemben foglalkoztam, hogy „a demokráciák szentélyeinek tekintett országokban tetten érhető folyamatok nem sokban különböznek mindattól, amit az Orbán-kormányzatnak olyan vehemensen rónak fel Washingtonban és Brüsszelben is”. Arra pedig – néhány marxista elemzőtől eltekintve – gyakorlatilag egyáltalán nem mutatnak rá, hogy az orbánizmusként, trumpizmusként említett, a Nyugat más országaiban is terjedő fasisztoid kormányzási gyakorlatot a kapitalizmus globális válsága, s ennek regionális következményei váltják ki. Többek között

Természetesen, mindez csupán jelzi a terjedő fasizálódási folyamat erősödésének alapvető okát, vagyis a pénzügyi–termelési–elosztási strukturális válságot kísérő jelenségeket, amelyek Magyarországra is hatnak. Vagyis, nem valamiféle zárvány vagyunk, miként ezt gyakran bemutatják, jóllehet egy határon túl nem lehet külső mentségre fogni a túlkapásokat. Ezek között az első, hogy nálunk Orbán Viktor kezében összpontosul a hatalom. Annál a személynél, aki a mindig a nacionalizmusra építő fasizálódás mostani ideológusi szerepében tetszelegve tett szert kétes világhírnévre. Szerencsétlenségünkre ő az, aki nagydobra veri, hogy a válságokat az adott társadalmak erőforrásainak koncentrálásával, az elégedetlenséget különféle technikákkal – az érdekképviseletek ellehetetlenítésével, az egyes társadalmi rétegek egymás ellen fordításával, a média uralma révén propagandával – miként lehet kezelni.

Persze, nincs ebben semmi új. A ciklikus kapitalista válságok meghaladásához mindig használták ezeket az eszközöket. Az orbáni módszer azért vált ki ekkora érdeklődést, mert egy bizonyos értelemben laboratóriumként felfogható, közepes országban, élesben tanulmányozható, miként alkalmazhatók a modern kommunikációs eszközökre, a nyugati politikai propagandisták által kidolgozott módszerek. (Történt már ehhez hasonló, amikor a kínaiak a kádári Magyarország reformkísérleteit, az állami tulajdon meghatározó volta mellett a gazdaság részleges magánosításának a géemkákban, a háztáji gazdaságokban, a termelési és fogyasztási szövetkezetekben kialakított gyakorlatát, s ennek pénzügyi vetületeit, az IMF-fel, a nyugati bankokkal kialakított kapcsolatok tapasztalatait tanulmányozták.) 

Orbán sok pénzt fordíttat a hozzá hasonló felfogású nyugati kommunikációs szakértők, politológusok, nagyhatású médiaszereplők foglalkoztatására, a velük folytatott beszélgetésekre, a részvételükkel megtartott konferenciákra, a könyveik kiadására, a nekik adott interjúkra, általában is arra, hogy híre legyen a törekvéseiről Nyugaton, Keleten, ha lehet, akkor Délen egyaránt. Hívei erről mélyen hallgatnak, tömegesen talán nem is hallanak. Ellenfelei pedig

csupán szeszélyként, a hatalmi őrület megnyilvánulásaként mutatják be tevékenységének ezt a részét, anélkül, hogy a világfolyamatok egészébe helyeznék azt.

Pedig a mélyebb összefüggéseket kellene láttatniuk. Többek között azt, hogyan kerül hátrább Magyarország gazdasági teljesítménye, s ezzel szoros összefüggésben a lakosság egészének életminősége az azokban az államokban élőkével szemben, akik három évtizede még mögöttünk álltak. Ugyan felröppen olykor egy-egy ilyen adat, de a legtöbbször az az érzésem, hogy azok csak kiragadott példák, amelyek nem mutatják be hitelesen a trendeket. Ahhoz azonban, hogy tudjuk, bizonyosan léteznek ezek a tendenciák, elemzésekre lenne szükség. Ha vannak is ilyenek, bizonyos, hogy nem ismertek széles körben.

Természetesen, ebből nem következik, hogy a környező országokban minden rendben lenne a demokráciával – értsünk ez alatt bármit –, hiszen számos példa van arra, s szinte csak erre van példa, hogy történelmileg egy-egy társadalom leginkább központosított hatalomgyakorlás mellett, ha úgy tetszik a diktatúra erőteljesebb és gyengébb formái révén volt képes a felhalmozásnak a korábbihoz képest nagyobb mértékére, s idővel az ebből következő jólét kiterjesztésére.

Akárhogy is, az itt hosszasan sorolt összefüggések folyamatos bemutatásával, nyilvános értelmezésével adós a parlamenti ellenzék, az értelmiség, s a tőkeérdekeknek alárendelt, egyre bulvárosabb média. Ha pedig adósaink, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a választóknak az egymásnak ellentmondó állítások hatása alatt ingadozó tömegei nemhogy nem vonulnak az utcákra, de a fentebb ajánlott passzív rezisztenciára sem szánják el magukat, amire egyébként az 1848–49-es szabadságharc leverése után már egyszer képes volt az ország. Ehelyett

újraéledni látszik a történelmünkből jól ismert apafigura iránti vágy.

Amikor Orbán Viktor ígéreteire, s azok teljesítésére alaptalanul hivatkoznak a rá szinte megváltóként tekintők, és az ország vezetésének személyközpontú, vagyis a hatalommal való visszaélésre csábító módját tekintik az egyedül üdvözítő megoldásnak, nem gondolnak arra, hogy az ő érdekük is azt kívánná: az emlékezet homályába vesző részígéretek helyett szilárd jogi és intézményi kereteket teremtsen a politikai osztály! Olyanokat, amelyek ennek tagjait szintén a jog és az intézményi rendszer erejével korlátoznák. Ám az orbáni kormányzási módszernek épp az az egyik sajátossága, hogy nem fejleszti ezeket a feltételeket, hanem kiiktatja még a meglévőket is.

A települési önkormányzatok jogainak megnyirbálása, pénzügyi mozgásterének szűkítése, vagyonuk államosítása, a parlament szavazógépezetté változtatása, a dolgozói-szakmai képviseleteknek az előzetes törvényi előkészítő tevékenységből való kiszorítása, a különböző hatóságok szakmai, környezetvédelmi, műemlékvédelmi, építésügyi stb. ellenőrző munkájának korlátozása, a valódi társadalmi egyeztetések semmibe vétele például a munkavédelem leépítésekor, az egykulcsos, a gazdagokat mértani haladvány szerint gazdaggá tevő adórendszer létrehozásakor, a nyugdíjplafonom eltörlésekor és sok hasonló kötődik az orbáni hatalomgyakorláshoz.

A garantált eljárási rend helyébe lép a mindenhatónak gondolt, tévedhetetlen országvezető, aki legfeljebb a tőle függő klientúrájára, illetve az idehaza végképp átláthatatlan külföldi véleményekre támaszkodva a színfalak mögött hozza meg a döntéseit.

Ez a magatartás – azon túl, hogy a fent említett, a rendszerváltásig visszavezethető, s az azóta változó külső körülmények, a kapitalizmushoz kötődő sajátosságok is megalapozzák – nálunk szinte hagyomány, ami a szentté avatott I. Istvánnal kezdődött. A népemlékezetben „igazságos”-sá vált Mátyás király is, aki példátlanul magas adókat vetett ki hadjáratai finanszírozása érdekében. Államférfiúi törekvései mellett, alighanem nagy szerepe volt a piedesztálra emelkedésében, az utána következő, háborúkkal, különféle hadseregek fosztogatásával terhelt hosszú időszaknak is. II. Rákóczi Ferenc „a haza atyja” jelzőt kapta később, s még szentté avatását is kezdeményezték hamvainak hazahozatalakor. A „Kossuth apánk” jelzős szerkezethez talán magyarázatot sem kell fűznöm.

Az 1848–49-es megtorlás után, a fentebb említett passzív rezisztencia időszakában, a magyarok nagy része a függetlenséget sárba tipró „véreskezű” uralkodóként kezelte az ifjú Habsburg uralkodót, aki még Varsóba is elutazott, hogy kezet csókoljon I. Miklósnak – uralkodó az uralkodónak! –, arra kérve a cárt, hogy a korabeli NATO-ban, a Szent Szövetségben vállalt kötelezettségének megfelelően segítse a kozák sereggel a rebellis magyarok leverését. Ehhez képest, idővel, egyrészt Ferenc Jóskaként, másrészt „a magyar zsidók jóságos atyja”-ként emlegették őt. Hozzá hasonlóan lett és válik manapság ismét Horthy Miklósból országgyarapító és honmentő, akit korábban honvesztőnek és felségárulónak, később fasiszta, népnyúzó diktátornak kiáltottak ki.

A történelmi-geopolitikai okok miatt elmaradt polgárosodás hiányában, a feudalisztikus viszonyoknak a 20. század első felében való túlélése miatt, a szinte teljes jogfosztottságból épp csak kiemelkedett magyarországi tömegek ösztönösen a korábbi mintát követték.

Miután 1914–1920-ban, 1938–1945-ben, majd 1956-ban is megtapasztalták, mit jelent a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottság, s mert jogilag is korlátozva nem ismerhették meg az uralom demokratikus formáit, nem utolsó sorban ki voltak rekesztve a jogok gyakorlásához szükséges tudás megszerzéséből, abban reménykedtek: lesz, aki helyettük is elintézi majd, hogy sorsuk jól alakuljon. Így válhatott a sokaság szemében a kezdetben gyilkosnak, Moszkva-bérencnek tekintett kommunista vezetőből „a mi Kádár apánk”.

Ezúttal Orbán Viktortól várja sok millió ember: úgy cselekedjék, hogy nekik maguknak minél kevesebbet kelljen mérlegelniük, személyes kockázatot vállalniuk a közügyekben – lett légyenek azok társasháziak, településiek, vagy országosak –, illetve az élet bármely területén szolidaritást tanúsítaniuk mások iránt. Erre mindig kerül valamiféle balek. Egyféle apafigura, aki gondolkozik, cselekszik helyettük, s akit, ha balul sül el valami, kárhoztatni lehet. A mai Magyarországon az apafigura szerepre a jelenlegi kormányfő vállalkozott, s akinek ehhez a kormányzó hatalomban eltöltött hovatovább tizennyolc év adatott meg.

Esetében azonban szó sincs kényszerről. Ifjú korától ambicionálta, hogy ebbe a pozícióba kerüljön, s megtartsa azt, sok turpisságot, s talán ennél is többet elkövetve hozzá a választási rendszer átalakításával, a médiauralmi mechanizmusok létrehozásával, az ország pénzének a pártcélok érdekében való felhasználásával, klientúrájának közvagyonhoz juttatásával, az önkényes döntéseknek teret adó törvényhozás és kormányzás feltételeinek megteremtésével. Mindezt azonban neki is megbocsátja majd az utókor, ha uralkodásának időszakára egyfajta arany-, de legalább ezüstkorként lehet emlékezni. Ehhez képest viszont egyre rosszabbak a kilátásai, mert igencsak bukdácsol az ország hajója a világválság egyre viharosabb tengerén.

Még ha nem is kapunk léket, sokaknak most az a benyomása, hogy amikor elsimulnak a hullámok, akkorra elfogy az egyetlen komoly erőforrásunk is, ami most még a hajózást úgy-ahogy segíti. Magam szintén amondó vagyok: a pedagógusokkal való packázás is jelzi, hogy a tudásba való befektetés elmarad a szükségestől. Egyelőre a sokaság kényelme – beleértve a parlamenti ellenzéket is –, közönye, kiszolgáltatottsága, s persze Orbán rajongóinak, klientúrájának tábora, amely ma apafiguraként tekint rá, megtartja őt a hatalomban. Ám számára is figyelmeztető kellene legyen, hogy a lefelé tartó pályán haladó országból százezer számra költöznek el azok, akik kétségesnek tartják e viszonyok között a jövőjüket. Más kérdés, hogy ahova távoznak, ott nem hasonló állapotok alakulnak-e ki előbb vagy utóbb? Alighanem attól függően dől el, hogy majdan eltűnik-e az e cikk címében szereplő kérdőjel a neve mellől, hogy erre az itteni, a nemzetközi feltételekre utaló felvetésre miként alakítja a választ a jövő. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor Facebook nyitóoldalának fejléce – Nem mentség, de – néhány marxista elemzőtől eltekintve – gyakorlatilag egyáltalán nem mutatnak rá, hogy az orbánizmusként, trumpizmusként említett, a Nyugat más országaiban is terjedő fasisztoid kormányzási gyakorlatot a kapitalizmus globális válsága, s ennek regionális következményei váltják ki. Ennek nyilvános, széles körrel megosztott elemzése híján a választók két egymással szemben álló törzse szőnyeg alá söpri az elemi erkölcsi követelményeket, ha úgy érzi, hogy az saját bálványát sértené