BEKIÁLTÁS: Demokráciaexport lefújva
Aki a nyugati liberális értékeket akarja ráerőltetni más társadalmakra, előbb tanulmányozza Magyarország mai viszonyait!
Két és félóra alatt törölték ki – már, ha kitörölték – vagy százötven értelmiségi fejéből az elmúlt négy évtizedben az elsősorban az amerikai elit felfogása szerinti világmegváltás-gondolatot:
Exportálni kell a demokráciát, és akkor ez lesz minden világok legjobbika!
Az ebben az elképzelésben tükröződő ideológia persze a nyugati tőke terjeszkedését, az újgyarmatosítást szolgálta. Nem is akármilyen sikerrel. A hangzatos jelszó mögött erőteljesen zajlott és zajlik az értéktöbblet átcsoportosítása a perifériáról az eleve fejlett régiókba. Sosem látott méreteket öltött a vagyonkoncentráció az egyik oldalon, a másikon pedig – beleértve a korábbi szocialista tömb országait is – a vagyonvesztés. De végre megvilágosodhatnak, akik ennek a folyamatnak a prófétái voltak Magyarországon is!
Történt mindez Marcia Mitchell és Thomas Mitchell: Egy kém az iraki háború ellen című könyvbemutatójához kapcsolódva. A kötet Katharine Gunt megpróbáltatásait meséli el. A brit titkosszolgálat munkatársa 2003-ban leleplezte az USA kormányának az ENSZ Biztonsága Tanácsa elleni akcióját. Ezzel megakadályozta, hogy a tanács áldását adja az Irak elleni háborúra. A nőt letartóztatták a hivatali titoktörvény megsértése miatt. Éveken át folyt ellene a vizsgálat, majd bíróság elé állították, ám a végén a brit kormány meghátrált, ezért nem született ítélet az ügyben.
A Republikon Intézet, amely (neo)liberális oldalról áll szemben az Orbán-rendszerrel, a könyv magyarországi megjelenésére időzítette azt a konferenciát, amelyen ezt a kérdést tették fel:
Exportálható-e a demokrácia?
Egy ilyen kérdés eleve szentségtörésnek számított volna még néhány éve. Ehhez képest az előadók – Dobrovits Mihály, a BCE Nemzetközi Tanulmányok Doktori Iskola tagja, Magyarics Tamás, egyetemi tanár, ELTE, Amerika-szakértő, Rostoványi Zsolt, egyetemi tanár, Corvinus, Spät Eszter, a kurdisztáni kérdés szakértője, CEU, Kulturális Örökség Tanulmányok, illetve a könyvet bemutató Bartha Dániel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy ügyvezető igazgatója – lényegében azt válaszolták:
„Nem, nem exportálható. A washingtoni kormányzat levette a napirendről a témát, minthogy kudarcként ítélték meg az eddigi erőfeszítéseket.”
Ehhez képest kellett rájönnöm, mekkora egy ökör vagyok. Hiszen még a három nappal ezelőtti cikkemben is azt próbáltam magyarázni, mennyire hibás felfogást tükröz az a mindennapi nyugati és hazai ellenzéki propaganda, mely szerint, ha a demokrácia szekere nem ragadt volna bele a sárba, Magyarország, Kelet-Európa, sőt az egész világ jólétben, békében, boldogságban lubickolna. Bíráltam ezt az illúziókergetést az elmúlt években többször a Bekiáltás blogban, valamint másutt megjelent cikkekben. Unalomig hivatkoztam Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról című, nagy ívű tanulmányára. Eszerint sok évszázados geopolitikai–történelmi–gazdasági–kulturális meghatározottságokat nem lehet egyik napról semmissé tenni! Hitegetni lehet a demokrácia csodatévő hatásával, ám nem szabad nem figyelembe venni a szerves és szervetlen fejlődés társadalmi törvényszerűségeit. Kaptam is a fejemre eleget. Most meg kiderül, hogy nyitott kapukat döngettem!
Épp csak szemezgetek a Republikon Intézet konferenciáján hallottakból.
♦ Irak 2003-as megtámadása nem szakmai, hanem politikai döntés volt. Ebben szerepet játszott az amerikai közvéleménynek a 2001. szeptember 11-i merényletek miatt felfokozott állapota, az olaj- és a fegyverlobbi nyomása, továbbá az ifjabb Bush elnök apakomplexusából adódó revansvágya és még ki tudja felsorolni hányféle ok. Mindenesetre utóbbi úgy érezte, neki kell befejeznie azt – megsemmisíteni Szaddam rendszerét, s magát az iraki diktátort –, amit apja, az Egyesült Államok korábbi vezetőjeként elmulasztott.
♦ De vegyi és bakteriológiai fegyvereket nem találtak. Az ENSZ-ellenőrök szerint nem is találhattak a rendszeres szigorú ellenőrzések miatt. Nukleáris fegyverek pedig bizonyosan nem voltak az országban.
– Azért sem kellett igazán komoly iraki katonai akciótól tartani, mert akkor már az ország három részre szakadt: északon a kurdok a magyarországihoz hasonló életkörülményék között éltek. Középen a Szaddam körül tömörülő kisebbségi szunnita népesség, délen pedig a többségi siíták. Egységes, erős államról már szó sem volt – jelentette ki Spät Eszter.
♦ Ráadásul Irak a megelőző, csaknem egy évtizedben a nyugatiak kereskedelmi embargója alatt állt. Ennek következtében abban az országban, amely a Föld feltehetően legnagyobb kőolajkészletét mondhatja magáénak, ez idő alatt körülbelül egymillió ember halt éhen. Ehhez jön a 2003-ban kezdődött háború 1,2 millióra tehető áldozata. Többségük civil. A sebesültek tömegéről, a menekültek áradatáról, az elpusztított otthonokról nem is beszélve.
♦ Nemzetet nem lehet építeni, csak államot – mondta Magyarics Tamás. A Közel–Kelet államainak határait már korábban, az első világháború után, a nyugati országok húzták meg, tekintet nélkül a népcsoportok, a törzsek hovatartozására.
Ezek szerint ilyen, és ezekhez hasonló kérdéseket kellene megválaszolni:
– Mi a jobb? Stabilitás egy diktátorral, vagy szenvedésre, kínhalálra ítélni tömegeket a diktátor eltávolítása érdekében?
– Miért kell Koszovóban beavatkozni néhány tízezer ember miatt, és nem beavatkozni egymillió megmentéséért Ruandában?
Ezek eleve amorális felvetések, jóllehet a redezvényen megfogalmazódtak. De szerintem elfogadhatatlan cinizmus, ha valaki azt mérlegeli, mekkora áldozatot ér meg a nyugati demokrácia – Vajon melyik változatának? – más civilizációkra erőszakolása, aminek előre látható következménye az ottani lakosság számottevő részének pusztulása. Egyáltalán, milyen jogon gondolják a nyugati hatalmak és az általuk dróton rángatott közvélemény-formálók, hogy az ilyen térhódítás, beavatkozás az egyik helyen összeegyeztethető az olyannyira magasztalt nyugati humánummal, míg a másikon ez fel sem vetődik? Van egyáltalán ország, ahova a nyugatiak beavatkozása stabilitást, főként demokráciát vitt? Afganisztán? Irak? Líbia? Szíria? Talán Tunézia... Ami bizonyos, a legtöbb helyen radikális iszlamisták, vagy nem kevésbé radikális hadurak léptek a diktátor helyébe – lamentált Rostoványi Zsolt.
Amiként valaki találóan megjegyezte a konferencia végén: demokráciákról és iszlámokról kellene beszélni.
Mert sokféleség rejtőzik mindkét leegyszerűsítő kifejezés mögött. Ahogyan a szabadság, az igazság fogalma alatt is mást-mást értenek a különböző kultúrákban. Ráadásul, értettek egyet a beszélgetők, több keleti országban nyugati mintára hoznak létre intézményeket, ám ezeket a helyi kultúrának, hagyományoknak megfelelő módon töltik meg tartalommal, illetve ötvözik őket a saját régebbi intézményeikkel, mint például Egyiptomban. Az Öböl-menti országokban a tanácskozó gyűlés, a konzultatív képviselőház, a súra hivatott az uralkodó számára eltérő szempontokat felvetni. Ebbe a testületbe persze nem választás, hanem kijelölés útján kerülnek a tagok.
Következésképp, a világ igen színes. Iránra például – hangzott el – gyakran teokratikus államként hivatkoznak. Valójában kettősség jellemzi. A teokratikus és a demokratikus elemek versengő elegyeként működik a rendszer, ahol például a legfőbb vallási vezető és a neki alárendelt szervezetek kontrollja mellett a nép választja a minisztereket kijelölő köztársasági elnököt, és a parlamentet. A teheráni parlamentben alighanem több nő foglal helyet, mint a magyarban… Az USA értékrendje a felvilágosodás racionalitásában gyökerezik. Vezetői nem értették meg eddig, hogy szintén vannak más, nem kevésbé értékes felfogások. Mint Magyarics Tamás megjegyezte, Washingtonban gyakran ma is azt az elgondolást követik, amit az egyik amerikai tábornok így fogalmazott meg a vietnámi háború idején:
„Ha kell, visszabombázzuk a középkorba, aztán leaszfaltozzuk az útjaikat, majd megtanítjuk őket demokratikusan élni”.
Nos, ez az, ami nem megy. Sem Vietnámban nem ment, sem a Közel–Keleten, sem Afrikában. És másutt sem igazán. Aki még mindig arról fantáziál, hogy az indai, a kínai, a sok-sok távol-keleti ország értékrendje kövesse a nyugati mintákat, az előbb tekintsen arra az országra, ahol él! Arra a Magyarországra, ahol a demokratizálás folyamata gellert kapott attól a pillanattól, amint szárba szökkenni látszott, s ahol immár arról van szó, hogy visszakanyarodott – a lakosság egy részének cselekvő közreműködésével, és az elődök által a tudatalattiba beégetett családi-közösségi magatartásminták követésével – a Horthy-rendszer autoriter hatalomgyakorlási rendjéhez, az akkori társadalmi struktúrák újraépüléséhez. Hogy mennyire lehetetlen feladatra vállalkozik, aki a nyugati liberális demokráciák értékeit akarja ráerőltetni egy társadalomra, annak keletebbre sem kell néznie. Elég, ha tanulmányozza Magyarország viszonyait.#
CÍMKÉP: Szaddám Husszein szobrát az újságírók kedvéért 2003. április 9-én, alig három héttel az iraki invázió megkezdése után döntötték le. Az esemény akkor Bagdad elfoglalását szimbolizálta, pedig a szobortól néhány utcára még heves tűzharcok folytak. Valójában az iraki háború azóta is zajlik (Fotó: Daily Mirror Gulf Coverage / Europress / Getty /Index