A nemzetközi jog tetszhalott állapotban van. Nem ezzel a jelzővel illette, de lényegében erről beszélt Gyarmati István korábbi diplomata, biztonságpolitikai szakértő a Heti TV 2024. november 25-ei „A világ zsidó szemmel” című adásában. Azt fejtegette, hogy

világunkban (a mi Európa-centrikus világunkban – teszem hozzá én) három olyan korszak volt, amikor az uralkodó nagyhatalom vagy nagyhatalmak többé-kevésbé érvényt tudtak szerezni a nemzetközi kapcsolataikat szabályozó megállapodásoknak.

Általam részletezvbe: az egyik a Római Birodalom Pax Romana néven emlegetett időszakára esett. A másik, a Pax Britannica a napóleoni háborúkat követő 2015-ös bécsi kongresszus és az I. világháború kitörését megelőző, szűk évszázadra. A harmadik, a Pax America–Sovietica–Europaea a II. világháborút követő, az 1945–1990 közötti, nagyjából négy évtizedre, amikor az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió érdekében állt, hogy kiszámítható feltételek között uralják a világnak a befolyási övezetükben lévő részét.

Nem kell ahhoz jogtudósnak lenni, hogy az ember arra a következtetésre jusson: a nemzetközi jog előírásainak a harmadikként megjelölt időszakban sem lehetett teljes mértékben érvényt szerezni. A békés egymás élés viszonylagos volt. Azon túl, hogy a szuperhatalmak igyekeztek fenntartani egymás ellenőrzését, illetve az egymással való szükségszerű együttműködést lehetővé tevő kereteket, a világ más részein, Koreában, Vietnámban, a Közel-Keleten nagyrészt helyettesítőkkel folyó háborúkkal próbálták tágítani mozgásterüket.

De az eszköztárhoz tartoztak a nemzetközi joggal nem összeegyeztető, az USA által kiprovokált dél-amerikai puccsok, az egyes, a függelmi viszonyoktól szabadulni igyekvő országok vezetői elleni merényletkísérletek, merényletek. Ezekkel az eredeti n yugati gyarmatosítók utódai is éltek, amikor túlságosan terhessé váltak számukra a függetlenségi törekvések. Eközben a Szovjetunió, az általa kiharcolt, neki juttatott érdekszférában, a Berlinben, Varsóban, Budapesten, Prágában kirobbant lázadások leverésével operált. Mindehhez jöttek a kereskedelem és a technológia területét, az állampolgárok szabad mozgását érintő korlátozások, a kiterjedt kémkedés, ami a diplomáciai, az üzleti, s részben az újságírói tevékenységhez egyaránt kötődött. A hidegháborús időszak része volt az is, hogy

a két szuperhatalom a médián, a művészeti-kulturális hatásokon keresztül, a nemzetközi versenysport révén is próbálta fellazítani a másik oldal közvéleményét, amiben korábban a Szovjetunió egyáltalán nem volt sikertelen, később azonban ezen a téren az USA kifejezett fölényre tett szert.

Mindennek volt, lett volna nemzetközi jogi vonatkozása, de az erőegyensúly miatt így, vagy úgy megegyeztek a felek, s csak ritkán vitték az ügyeket nemzetközi törvényszék elé. Most azonban – miként Gyarmati István utalt rá az említett tévéadásban – az erőegyensúly hiányában újból a káosz uralja a viszonyokat. Ennek szembetűnő részei az Ukrajna területén és a Közel–Keleten zajló háborúk.

Az előbbi esetében egészen döbbenetes, hogy a Kijevben 2014 februárjában létrehozott amerikai bábkormányok nyolc éven át a világ közönye mellett pusztíthatták saját állampolgáraikat. Ha eltekintünk a mélyben ható geopolitikai küzdelemtől, azért, mert a Krím és a Donyec-medence lakosságának nagy részét alkotó orosz nemzetiségűek visszakövetelték az Ukrajna függetlenné válásakor, majd a későbbi ukrán alkotmányban rögzített, egyébként már a szovjet érában is létezett autonómiát.

Mi ez, ha nem a nemzetközi megállapodásokba foglalt emberi jogok megsértése, legsúlyosabb formájában civilek ezreinek, köztük gyerekek megölése? Ráadásul, ez ma már az oktatástól, az anyanyelvhasználaton, az állami állások betöltésén át a vallásgyakorlásig terjedő korlátozásokon keresztül elszánt oroszellenes, vagyis etnikumalapú üldöztetésben nyilvánul meg. Mindebben érhető tetten az ukrán rezsim pronáci jellege, amit oly lelkesen támogat a Nyugat elsősorban a washongtonhoz kötődő tőkés érdekcsoportok évszázadnyira visszanyúló, Oroszországgal kapcsolatos imperialista szándékai miatt. 

A közel-keleti háborúkról majd később. Egyelőre annyit, hogy ebben a világhelyzetben lényegében kivizsgálatlanok maradnak még az olyan esetek is, mint az orosz–német együttműködésben épített Északi Áramlat-2 gázvezeték felrobbantása, ami felveti az állami terrorizmus kérdését. A nemzetközi jog recsegését-ropogását, ha nem összeomlását jelzi az is, hogy miközben az Irak, a Jugoszlávia, a Líbia, a Szíria ellen végrehajtott nyugati bombázásokban millióra tehető halottért, ennél jóval több sebesültért, a földönfutóvá váltakért a nyugati döntéshozók közül senkit nem vontak felelősségre, 2023. március 17-én Vlagyimir Putyin orosz elnök és Marija Alekszejevna Lvova-Belova ellen előzetes elfogatóparancsot adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróság, mert úgymond

„a gyanúsítottak felelősek a lakosság jogellenes deportálásáért és Ukrajna megszállt területeiről történő jogellenes átszállításáért az Orosz Föderációba ukrán (sic!) gyermekek sérelmére”.

Én, aki a térséghez, annak kultúrájához is kötődő tanulmányaim, sok évtizedes, az orosz-szovjet-baltikumi világra alkalmanként kiterjedő újságírói, tolmácskodási és fordítói tevékenységem után tizenöt éve gyakorlatilag minden nap foglalkozom a posztszovjet ügyekkel, s ezekről csak itt a Bekiáltásban 650–700 cikkben számoltam be, azt láttam, hogy a Donyec-medencében akkor már évek óta folyó, és az orosz hadsereg benyomulása miatt felerősödött harcok elől menekítették ki azokat az ukrajnai, ám nagyrészt orosz, nem pedig ukrán nemzetiségű gyerekeket. Ők addig – miként 2014 őszén Petro Porosenko ukrán elnök fenyegetésében elhangzott – az iskola helyett, nyolc éven át gyakran a pincékbe kényszerültek a kijevi központú állam büntető alakulatainak garázdálkodásai és hadseregének folytonos ágyúzásai miatt.

Egyébként, hogy mennyire nem csak fekete, vagy csak fehér egy-egy ügy, arra példa a fent említett, nemzetközi körözés alá vett Lvova-Belova, a negyvenéves, orosz gyermekjogvédő elnöki biztos esete is. Többek között azon dolgozik, hogy az oroszországi és az ukrajnai családi kapcsolatok szövevényes volta következtében, a háború miatt például a nagyszülőknél a másik országban ragadt gyerekek visszakerüljenek a szüleikhez. Az ukrajnaiak Oroszországból Ukrajnába, az oroszországiak Ukrajnából Oroszországba. Épp november 27-én, katari közvetítéssel, a belorussziai Minszkben zajlott le egy ilyen családegyestés.

Most az orosz vezetőkhöz hasonló történt az izraeli kormányfővel Benjamin Netanjahuval és Joáv Gallant volt védelmi miniszterrel, nemkülönben a palesztin Hamasz-szervezet három irányítójával. A szemben álló mindkét fél képviselőivel kapcsolatos az az előzetes feltételezés, hogy bűnösök lehetnek ugyanazokban az ügyekben. Ilyen különös helyzet jön létre, amikor az ítélkezők a közvélemény, s ki tudja milyen háttérnyomásnak engedve az egyik, meg a másik érdekkörnek is kedvezni akarnak! Nemhogy az igazság kiderítéséről, de még tárgyszerű jogszolgáltatásról is nehéz beszélni ilyen körülmények között. 

A nemzetközi bíráskodás és jog körüli káoszt csak növeli, hogy több olyan állam, amely az említett büntetőbíróság joghatályát elismerte, ezúttal közölte: nem hajtja végre az egyik vagy a másik határozatot. Például Mongólia úgy látta vendégül Vlagyimir Putyint egy nemzetközi konferencián, hogy garantálta szabad mozgását. Most Magyarország és Szlovákia kormánya jelentette be, hogy Benjamin Netanjahu számíthat a védelmére, ha hozzájuk utazik. Eközben a megválasztott amerikai elnök, Donald Trump köreiből olyan hírek érkeztek, hogy

szankcionálják majd a bíróságot az izraeli miniszterelnököt és a kormányának korábbi tagját érintő döntés miatt.

A 2002-ben alakult, hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság emberiesség vagy háborús bűncselekmények, illetve agresszió esetén jár el. De csak akkor, ha elmarad a hazai felelősségre vonás, vagy csak látszólagos, a cselekmény súlyát el nem érő, formális elmarasztalás történik például emberölési, népirtási, a rabszolgasággal, a lakosság deportálásával, erőszakos kitelepítésével, a kínvallatással, a prostitúcióra kényszerítéssel kapcsolatos ügyekben, továbbá 74-féle háborús bűncselekmény esetében.

A bíróság megalapításáról szóló egyezményt negyvenegy ország, közöttük Kína, Oroszország, Izrael és az Amerikai Egyesült Államok sem ratifikálta, ám az EU-országok, köztük Magyarország igen. Most azonban a magyar kormányfő utasítást adott arra, hogy vizsgálják meg, mi lenne a következménye, ha országunk kilépne a Nemzetközi Büntetőbíróságból, mert úgymond ezt a testületet is „politikai eszközként használják”. Ezzel szemben a kanadai kormány közölte: készek az izraeli miniszterelnök esetében is érvényt szerezni a bíróság határozatának.

Jókora tehát a zavar. És ez csupán a jéghegy csúcsa egy különleges területen. De legalább ekkora a jogbizonytalanság, ha a külföldi bankokban lévő orosz és más államok, egyes cégek és magánszemélyek betéteinek zárolásával, az elhelyezett összegek és kamataik önkényes felhasználásával kapcsolatos, politikusok által kierőszakolt intézkedésekre, az USA-nak nem parírozó államok évtizedek óta zajló szankcionálására gondolunk. Utóbbi formái az adott állam tulajdonában lévő, az USA-ban lévő épületek lefoglalása, az ország ellen a lakosság életkörülményeinek, akár az éhezést is előidéző, kereskedelmi tilalmak bevezetése, az ország bankjainak a nemzetközi valutaátutalási rendszerből való kizárása, akár az adott államból kiszakított területeken katonai támaszpontok, a jog hatályán kívül eső vallató részlegek, börtönök létrehozása...

Szinte minden erősebb ország felhatalmazva érzi magát arra, hogy megszálljon más, általa gyengébbnek ítélt államokat vagy elfoglalja azok területének egy részét, hogy az érdekkörébe tartozó cégekkel kitermeltesse az ott található nyersanyagokat, vagy katonai bázisokat hozzon létre. Akik ennek ellenállnak, azokat banditáknak, terroristáknak minősítik, s hangos propagandakampányba fognak ellenük. Nemes eszményt mindig lehet találni az indokláshoz. Ami persze nem új jelenség. Hiszen, ha csak a magyar történelmet nézzük, akkor

a Habsburgok szemében rebellisek, lázadók voltak Bocskai hajdúi, Rákóczi kurucai, 1848–1949 forradalmárai, honvédei, miközben Magyarországon a függetlenségért harcoló hősökként, szabadságharcosokként tekintettek és tekintenek rájuk.

Hasonlóan változik az egymással szemben álló felek minősítése a világ különböző részein. Köztük Ukrajna mellett a látókörünkben elsősorban lévő Közel–Keleten több mint nyolc évtizeddel ezelőtt a brit megszállókkal szemben robbantásos akciókat elkövető zsidó csoportokra sokan szabadságharcosokként tekintettek, míg mások terroristákként. Miként ezt az eseményekben résztvevő Kardos G. György kiábrándultan mutatja be megragadó trilógiájában: ugyanezeknek az osztagoknak a vezetői, részben tagjai a cionista állam megalakulása után, immár az állam fegyveres testületében a palesztin falvak felszámolásának, az ottani palesztin lakosság kiszorításának lettek az eszközei, mindent egybe vetve, elsősorban az amerikai tőke közel-keleti érdekeit szolgálva.

Minthogy az ENSZ-határozatban rögzített kétállami koncepció megvalósítása, az izraeli és a palesztin önálló állam megteremtése a nagyhatalmi, a térségi, nemkülönben az egymással ellentétes helyi érdekek miatt mindmáig várat magára, az erőszak gyakorlatilag folyamatos erőszakot szült és szül. A szereplőket az egyik fél terrorista gazembereknek látja és láttatja, a másik ugyanezeket szabadságharcos hősökként ünnepli.  

Ukrajnában, Kijev, de a nyugati, így a hazai propagandával ellentétben, korántsem Ukrajna egész lakosságának – nézőpontjából az ország területi egységének megőrzéséért folyik a háború a 2022 februárjában betolakodott, agressziót elkövetett orosz hadsereg ellen. Ugyanez Moszkvából nézve: Ukrajnát a bolsevikok által vezetett 1917-es forradalom után, a szovjet állam pozitív diszkrominációs nemzetiségpolitikájának jegyében, az egymást követő moszkvai, köztük ukrán vezetők alakították ki a Lengyelország, illetve az Oroszország szélén („okraina”, „u kraja”) lévő területekből – a becéző formában használt Malorosszijából (Kisoroszországból), nem utolsó sorban a Krímből, a lengyelországi Galíciából, a Kárpátaljából, Besszarábia egy részéből stb. Ez a mesterséges államalakulat válhatott 1990 után önállóvá. Ezt még lenyelték volna a Kreml mai vezetői, de azt már nem, hogy  

a Washington által 2014-től bábállammá tett, pronáci Ukrajna, amely a Hitlert támogató banderista-fasiszta ideológiára építve akar nemzetállamot létrehozni, ténylegesen hadjáratot indított a Donyec-medence több milliós orosz etnikumú lakossága ellen, mint ahogy azt sem, hogy az Ukrajnába benyomult NATO katonai hídfőállássá változtassa a térséget Oroszország ellen.

Moszkva azzal indokolja a 2022-es februári, Ukrajna elleni támadást, hogy egyrészt a népirtást és a rombolást kellett ezzel megállítania, másrészt azért, mert a Washington által vezetett katonai szövetség a biztonságát fenyegeti azzal, hogy Oroszország legfejlettebb vidékeihez olyan közel telepítheti rakétabázisait, amelyek ellen egy támadás esetén, a rövid reakcióidő miatt, már válaszcsapásra sem lenne lehetőség. A moszkvai érveket nehéz lenni cáfolni...

Emiatt talán mindkét oldalon azzal vádolnak most, hogy relativizálom a helyzetet, holott az igazság egy. Csakhogy az igazság – mint láttatni igyekeztem – nem abszolút, hanem nézőpont kérdése. A korabeli Nyugat-Európában és az USA-ban teljesen rendjén valónak tartották a lényegében állatnak tekintett színesbőrűek kiirtását, rabszolgaként való adás-vételét, velük szemben bármilyen erőszakot. És ennek végső jogi rendezése még Angliában is csak a XIX. század végén történt meg, az Egyesült Államokban pedig csupán az 1960-as években. Utórezgései azonban mindmáig vannak.

Genocídium volt ez Afrikától Indián át Amerikáig, amit a magára a teremtés koronájaként tekintő fehér ember követett el, hogy gazdaggá tegye önmagát és államát. Épp ezért az európai lelkiismeretet nem ez, hanem a II. világháború előtti és alatti, a zsidók elleni tudatos német náci népirtás kezdte élesztgetni. Azzal azonban mindmáig nem néztünk szembe, hogy a hitleri hadsereg és szövetségesei ugyanilyen tudatosan, előre megtervezett módon irtották a keleti szláv lakosságot kortól, nemtől függetlenül. Európában a katonáknak a civilek efféle, módszeres, az állam által meghirdetett pusztítására való felhasználását nem ismerték Hitler megjelenéséig. Ám ezzel az eurófehér-transzatlanti felfogásban is meglehetősen elfogadottá vált, hogy 

a mi felsőbbrendű civilizációnk érdekeinek érvényre juttatásáért elfogadható a nagyhatalmi akaratokat keresztező ország tömegeinek válogatás nélküli pusztítása. 

Ez történt Koreában, Vietnámban, Irakban, Szíriában, Észak-Afrikában, Jugoszláviában – nem csak a helyiek közötti összecsapásokban, hanem az úgymond békét teremtő, demokratizálási, szabadságot elhozó akcióknak nevezett bombázások során is. Ez történik most újból a Közel-Keleten és Ukrajnában. A lelkiismereti okokból a békéért erőtlenül fellépőket megbénítja, amit fentebb már körvonalaztam: ami egyik térfélen hősies gerilla- és partinzánharc, az a másikon terrorakció, ami az egyiken a szabadság, a szabadkereskedelem, az emberi jogok katonai erővel történő védelme, az a másikon az erőfölénnyel való fenyegetés, visszaélés, állami terrorizmus, a polgári lakosság ellen elkövetett bűntény. Csupán szórványosak és erőtlenek a béketüntetések, már ha egyáltalán előfordulnak, mert feloldhatatlan dilemma elé kerül az, aki a középkori krónikákból ismert, kétértelmű mondat parafrázisában – Rács mögé juttatni Putyint és Netanjahut nem kell félnetek jó lesz – ki akarja tenni az írásjeleket.

Az ellenérdekű felek egymást gyalázó, az egyoldalú, sőt hamis információkat ömlesztő propagandaháború közepette a hétköznapi embernek esélye sincs arra, hogy tisztán lásson ezekben az ügyekben. Mostanság nemhogy a média, de a jog, a nemzetközi jog sem igazán segít neki az eligazodásban, miközben sokak meggyőződése, hogy eleget tudnak a véleményük fennhangon terjesztéséhez. Ezzel azután valamelyik fél propagandájának közvetítői lesznek. Nem gondolnak arra, hogy nagyhatalmi játszmák részévé tették őket.

Amikor a formális média közléseire építenek, nem láthatják át, hogy a szerkesztőségek egyik vagy másik félhez közvetlenül vagy közvetve kötődnek. A legtekintélyesebbek orgánumok, periodikák is a háborúban profitot látó tőkés érdekcsoportokhoz tartoznak, sőt, mint néhány kiugrott nyugati újságíró köteteiből tudható, akár titkosszolgálatokhoz is kapcsolódnak.

A jog pedig – s ez közhely – mindig is az uralmat gyakorlók érdekeit szolgálja, nem az igazságot. Viszont most, amikor a nemzetközi viszonyokban káosz uralkodik, addig, amíg nem áll helyre valamiféle új egyensúlyi állapot, a jog alkalmazásában sincs következetesség, ami legalább kiszámíthatóvá tenné a viszonyokat. Így csupán a jogszabályokat alkalmazó bírákon múlik, hogy éppen kinek kedveznek. Ez idő tájt úgy tűnik fel, hogy leginkább annak, esetleg azoknak, akitől, s akiktől elsősorban függenek. Ezért aztán hol így, hol úgy ítélkeznek az egymáshoz kísértetiesen hasonlító ügyekben is. Ki-ki érdekei szerint tekinti bűnösnek vagy népéért küzdő hősnek Putyint, Netanjahut vagy éppen a Hamasz-vezetőket. Nem mellesleg, eközben fel sem vetődik Porosenko és Zelenszkij neve, a nyugat-európai és amerikai döntéshozóké pedig végképp nem. #

Kabai Domokos Lajos