Michael Bloomberg egyértelművé tette: akinek pénze van, az a közvélemény fölött is hatalmat szerezhet.

A demokrácia fetisizálása, a fogalom visszaélésszerű használata a nyugati civilizáció jellegzetessége. Annak ellenére, hogy például az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában egyáltalán nem szerepel a szó, manapság a kapitalizmus globális, illetve nemzetállami változatai mellett az ellentétes oldalon lándzsát törők közötti propagandaharc gyújtópontjában ez a kifejezés áll. Nem idézve most a demokrácia fogalmának Arisztotelész óta a történelem során végbement módosulásait, Gombár Csaba alapján úgy fogalmazok:

Persze, felvetődik a „Ki, kivel, milyen feltételek mellett egyenlő és szabad?” kérdése. De most csupán arra szeretnék fókuszálni, hogy a politikai hatalom birtokosai úgy tesznek, mintha a demokráciáért élnének és halnának, miközben valójában folyamatosan akadályozzák, nehogy érvényesüljön az ehhez a kifejezéshez mesterségesen tapasztott értékrend. Mindez egyébként arról jutott eszembe, hogy Michael Bloomberg bejelentette: 58 milliárd dolláros vagyonából egy, de akár több milliárdot is hajlandó áldozni annak érdekében, hogy ne a republikánus Donald Trump legyen az Egyesült Államok elnöke a következő periódusban.

Vádolják, hogy megveszi a Fehér Házat

Bloomberg maga is indul a Demokrata Párt elnökjelöltségéért, de mint mondta: ha nem választják meg, még az őt élesen bíráló párttársai ellen sem tervez negatív kampányt. Ezzel reagált arra, hogy korábban két kihívója Bernie Sanders, illetve Elizabeth Warren is azzal vádolta, megpróbálja megvásárolni magának a Fehér Házat. Persze, e nélkül is tudtuk, hogy alapvetően mindig is a vagyon, a vagyonosokhoz fűződő viszony döntötte el, kinek van esélye a demokratikusnak nevezett államokban a végrehajtó hatalom csúcsára kerülni. Szerepet játszott és játszanak még ebben az elitegyetemi évfolyamtársak révén nyert összeköttetések, a családi, sőt immár Amerika esetében is, bizonyos dinasztikus törekvések.

Hogy csak az USA példáját vegyük, mindez odavezetett, hogy egy korábbi amerikai elnök fia, a posztra teljességgel alkalmatlan személy, George W. Bush kerülhetett. Elsősorban azzal írta be a nevét a világtörténelembe, hogy 2003-ban, mondvacsinált ürüggyel, nemzetközi felhatalmazás nélkül bombáztatott szét egy országot, az ENSZ egyik tagállamát. Történetesen Irakot, amivel a tágabb földrajzi környezetre máig kiható módon tette tűzfészekké a Közel-Keletet, eléggé azonosítható, háttérben álló, nyerészkedő érdekcsoportok sugalmazására.

S mit ad isten? Egy másik dicső amerikai férfiú, Donald Trump épp az újév második napján hozta rá a frászt a világra azzal, hogy rádobatott még egy dinamitot a térségre. Meggondolatlanul meggyilkoltatta az iráni állam egyik legfontosabb vezetőjét. Ebből talán csak azért nem lett és nem lesz világégés, mert a kongresszus megtiltotta Trumpnak, hogy újabb kalandor akcióba kezdjen. És ami ennél fontosabb: az amerikai gazdaságra is beláthatatlan hatása lenne, ha egy háború miatt leállna a hajóforgalom az Öböl-térségben, amelynek kulcsszerepe van számos ország energiaellátásban, illetve a Szuezi-csatornának az Ázsia és Európai közötti árucserében. És ez már az elnök mögött álló üzleti köröknek sem tetszene.

A választó sztárt és hőst akar látni

Az említetteken túl további két feltétele van a hatalomra kerülésnek. Az egyik a saját színészi-közszereplői képesség. A másik a rendelkezésre álló kampánybüdzsé nagysága. Az első ahhoz kell, hogy a jelölt minél hatásosabban legyen képes manipulálni a választókat, a másik ahhoz, hogy elegendő manipulációs teret – méregdrága műsoridőt, reklámfelületet, újabban az internet rejtett befolyásolási mechanizmusait uraló mágusokat stb. – lehessen vásárolni számára. A választási boszorkánykonyha kellékei közül a legkevésbé fontos az alapanyag.

Az ördögöt sem érdekli, hogy jó minőségű programmal álljon elő az elnök-várományos. Már csak azért sem, mert erre a tömegmédiumok összes csatornáján – a bulvárlapokon, a televíziókon, a filmiparon, a legmodernebb kütyükön – keresztül a szórakozásra szocializált közönség egyébként sem igazán tart igényt. Az ilyesmi értelmezéséhez gyakran már szókincse sincs, meg hát fárasztó lenne átgondolni egész országra kiható, konkrét kérdéseket. A választó számára az a fő, hogy sztárt lásson a politikusban, akivel érzelmi alapon azonosulhat. Mindezek miatt amondó vagyok, hogy ez a komédia, amit nekünk előadnak, nem igazán a demokrácia kiteljesedését segíti elő.

Eközben mit tapasztalunk nap, mint nap? Akik mindezt összehozták és összehozzák, akik három évtizede a világ akár egyszerre több pontjára is tűzzel-vassal vinnék el a demokrácia áldását, az istennek nem képesek sem a kelet-európai államokban, sem Közel-Keleten, sem Latin-Amerikában érvényre juttatni, ami az Amerikai Egyesült Államok 1787-ben datált alkotmányának bevezetőjében áll:

Igaz, ami igaz, mi magunk is hibásak vagyunk ebben. Főleg az értelmiség, ezen belül a nyugatias lehetőségeket a társadalomnak fenntartás nélkül tálaló nyolcvanas évekbeli reformközgazdászok és a nyugati országokból a rendszerváltozás előtt és után tudósító újságírók. De megszédültek akkor a tömegek is. Az első adandó alkalommal rohantak a Trabantokkal, meg a Zsigulikkal, Ladákkal, Wartburgokkal, Daciákkal Bécsbe, s ott felvásároltak a jó ég tudja mi mindent. Eközben hinni akarták, hogy egy csapásra úgy fognak élni, mint a sógorok. Varázsütésre alpesi villákká változnak a házaik, rendezettek lesznek a mezők, az erdők, a parkok, az utcák és így tovább. Hogy ehhez pénz is kell, főleg ízlés, igényesség, meg fegyelem, meg..? Na ne már!

Kiszolgálták az újgyarmatosítókat

Ebben az eufóriában aztán – régi lemez ez, de az egykori rendszerváltó értelmiségi és politikusi réteg tagjai közül még csak mostanában kezdik érzékelhetően gyakorolni az önkritikát – úgy foglalta el a tőkés világ az országot, s persze az egész kelet-európai régiót, mint anno a dalban megénekelt amuri partizánok az orosz Távol-Keletet. És azonnal megszüntettek, eltüntettek mindent, ami nem nekik hozhatott hasznot. Ráadásul a nyugati messiások olyan személyeket hoztak helyzetbe a bénult magyar társadalom feje fölé, akik Orbán Viktorral bezáróan ezeket a folyamatokat segítették. Kiszolgálták az újgyarmatosítókat, miközben persze szépen írogatták maguk, családtagjaik, barátaik, elvtársaik nevére az addigi állami vagyont, a zsebbe meg a közpénzt.

A következmény: manapság a magyar társadalom nyolcvan százaléka a következő hónapját sem tudná finanszírozni, ha nem kapná meg a soron következő fizetését, vagy a nyugdíját. Viszont a csúcson mesés vagyonok halmozódtak fel, s a kettő között jól elvan a középosztály elképesztően vékony rétege. Mindent egybe vetve, a társadalom összességét tekintve, az anyagi-szociális helyzet, az életmód relatív állapota nem javult a közben tovább fejlődött nyugati környezethez képest. Mi több, számos mutatóban fölénk nőttek a szomszédaink is.

Az érdekvezérelt, a finomságokra kevéssé figyelő nyugati megnyilatkozásokat még csak-csak értem. De itt, Magyarországon, néhány egyetemen azért mégis szóba került mondjuk, Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról című, nagy ívű tanulmánya. Ebből csak leeshetett volna a tantusz legalább a vezető elitnek, hogy sok évszázados geopolitikai–történelmi–gazdasági–kulturális meghatározottságokat nem lehet egyik napról semmissé tenni! Hitegetni lehet a demokrácia csodatévő hatásával, ám aki nem érti, vagy nem akarja érteni a szerves fejlődés fontosságát, még azokat a pontokat sem képes felismerni a ketrecen, amelyeknél feszegetni lehetne a rácsokat.

Nyugaton is akadályozták a szavazást

Január 13-án, hétfőn épp egy ilyen pontról volt szó a Klubrádióban. Ez az a csatorna, amit a szerkesztői által fennen hirdetett, úgymond szabadpiaci viszonyok győzelmébe és a demokrácia uralmába vetett vakhit miatt gyakorta bírálok. Ám értékrendjén belül, hovatovább ez az egyetlen megbízható szellemi minőséget produkáló, nem egészen provinciális médium Magyarországon. Az említett január 13-ai nemzetközi lapszemlében** többek között a Luxemburg Times cikkét ismertették. A „Hogyan gyakorolnak nyomást szavazóikra az illiberális kormánypártok?” című írás szerzője a legolvasottabb olaszországi napilap, a Corriere della Sera főszerkesztő-helyettese, Federico Fubini.

Az olasz újságíró először az 1880-as évek Amerikájának viszonyaira tekintett vissza. Merthogy ott 1885 és 1908 között tizenegy déli államban fogadtak el törvényeket, amelyekkel megakadályozták a rabszolgák és leszármazottaik választójoggal való élését. Az amerikai alkotmány ugyanis „csak” a nem adófizető indiánokat zárta ki ebből, és általában sem szólt a tulajdon és a szavazati jog összefüggéseiről. Talán azért nem, mert természetesnek vették a dokumentum szövegezői, hogy a nincstelenek alapjában nem szólhatnak bele a törvényhozás ügyeibe. Viszont a törvény, az törvény, s különböző fortélyokkal kellett kijátszani a betűjét.

Az idő tájt, Franciaországban botrány is lett a hasonló helyzetből, mert az 1789-es forradalom győzelmekor épp azoknak nem adták meg a szavazati jogot – vagyis a plebejus tömegeknek, a sans-culotte-oknak –, akik megdöntötték a királyságot. 1792-ben, külön felkelésben kellett kiharcolniuk, hogy voksolhassanak. Ezt megelőzően, az angliai Oliver Cromwell, a köztársaság ottani megformálója vejének, Henry Iretonnak is az okozott fejtörést, hogy „ha elismernénk minden szabad választójogát, akkor a tulajdonra való jogukat sem vonhatnánk kétségbe”.***

De vissza a Luxemburg Times cikkének ismertetéséhez, amely szerint a múltban sikerrel korlátozták a szavazásra jogosultak körét Kanadában, Ausztráliában, Izraelben is! Legutóbb pedig Magyarország, Olaszország, Lengyelország, Görögország került emiatt a figyelem homlokterébe. Hivatalosan tizenhét millió munkavállaló él az Európai Unióban, úgynevezett belső emigrációban. Valójában jóval több. Ők általában képzettebbek és fiatalabbak az átlag európainál. Emellett kozmopoliták, uniópártiak. Ehhez képest szinte teljesen kikapcsolják őket a közéletből. Mert az illiberális kormányok – így a cikkismertető –, tudva, hogy nem őket támogatnák, mindent elkövetnek azért, hogy ne vehessenek részt a voksolásban.

A nincstelennek a pálya szélén a helye

Elsőként Orbán Viktort emeli ki a jegyzet szerzője, mint olyan vezetőt, aki 2010 óta kedvezményekkel teszi lekötelezetté a határon túli magyarokat. Velük szemben az anyaországból másutt munkát vállalóknak megtiltotta például a levélben szavazást. Minimalizálta az általuk külföldön felkereshető szavazóhelyiségeket. Federico Fubini a tarthatatlan olaszországi, lengyelországi, görögországi helyzetről is adatokat közöl, s európai összefogást sürget az ilyesfajta jogkorlátozás ellen. És ez rendjén is van. Ám bennem bujkál a kisördög: az egyébként példának tekintett nyugati államok vezető körei jóval előrébb tartanak a kis stiklikkel operáló kelet- és dél-európai populistáknál.

A bennünket demokráciából kioktatók a választójog vagyoni cenzushoz kötése – amiről nálunk, Tisza István és Horthy Miklós országlásának időszakát emlegetve, olykor szívesen latolgatnak nyilvánosan is a kormánypárti médiaguruk – , és egyéb trükkök nélkül is elérik, hogy azok kerüljenek a végrehajtó hatalom élére, akiket a nagy vagyonok birtokosai igenelnek. Michael Bloomberg mostani bejelentése, miszerint nem fogja sajnálni roppant vagyona jelentős részének a választások befolyásolására fordítását, mindennél szemléletesebben mutatja, hogy hol is a valódi helyük a tömegeknek a rendszert uraló körökhöz képest a közélet küzdőterén. Ennek ugyanis az a nem is különösebben burkolt üzenete, hogy akinek pénze van, annak a közvélemény fölött is hatalma.

A „Miért történik mindez így?” kérdésére rég megadták a választ a klasszikusok: így működik a kapitalizmus. A kizsákmányoló vagyonosok, akik a profitot termelő tulajdonnal rendelkeznek, mindent elkövetnek, amíg csak fennáll a rendszer, hogy a nincstelenek a pálya széléről, sőt a lelátókról, többé-kevésbé passzív szereplőként ne befolyásolhassák érdemben a játékot, s aszerint jöjjenek indulatba – voksoljanak egyik vagy másik csapat ellen és mellett – amiként körmönfont (kampány)technikákkal vezérlik őket. De erre nyilván az lesz sok olvasó válasza: rossz komcsi, sőt marxista dumát nyomok itt. Ha azt, hát azt! Mindenesetre azért érdemes óvatosan kezelni, amikor valaki arról hall, hogy a demokrácia így, meg a demokrácia úgy! Netalán elgondolkozni arról:

Valójában a demokrácia a politikai érdekek érvényesítésének egyik mechanizmusa, vagyis eszköz. Méghozzá ama cél elérésének eszköze (kellene legyen), amit az USA alapító atyái a már említett belső nyugalom megteremtésében, a közjó előmozdításában, a társadalmi igazságosság megvalósításában, a szabadság áldásainak elérésében határoztak meg. Persze, ők kimondva kimondatlanul a vagyonosokra vonatkoztatták ezt. Akárhogy is forgatom, csak az lenne a jövő – meglehet, igen távoli jövő – feladata, hogy az „Emberi és polgári jogok nyilatkozata” egyszer végre mindenkire vonatkozzék. Akkor az embert és a (vagyonos) polgárt, vagy amiként ezek felső rétegét Arisztotelész is nevezte, az oligarchákat már nem fogják külön-külön nevesíteni. Ebben a jelenlegiben ugyanis éppen ezzel van elrejtve a lóláb. #  

CÍMKÉP: Michael Bloomberg akár több milliárd dollárt is hajlandó áldozni annak érdekében, hogy ne Trump legyen az Egyesült Államok elnöke – Fotó: Yana Paskova / Getty Images Hungary – forrás: Index

MEGJEGYZÉSEK:
*Gombár: Politika címszavakban, ELTE, 1983, 35. o.
**Klubrádió, a megadott linkkel elérhető adásban 47:00-nál
***Forrás: Szabó András György: Korszerű-e a marxizmus, Antikapitalista baloldal, Eszmélet könyvtár, 2016, 42. o.