1013. BEKIÁLTÁS: Ukrajna az újságírásunk temetője is
Tombol az uszítás a médiumainkban az eltérő forrásokból származó híradások egymás mellé szerkesztése helyett.
Rendkívüli dolog történt velem. Hetek óta először fordult elő, hogy a nagy amerikai, közösséginek nevezett oldalon nem töröltek azonnal egy olyan, általam megosztott videót, amely
nem a washingtoni–kijevi propagandisták egyoldalú tálalásában mutatta be az ukrajnai háborút.
Egy Ukrajnában járt, ott civileket és katonák egészségügyi ellátásában is segédkező francia önkntes, maga is egykori, ám sebesülése miatt a fegyveres szolgálatra alkalmatlanná vált katona Adrien Bocquet számolt be tapasztalatairól az 1958-ban, Dél-Franciaországban alapított, de 2017-ben a párizsi régióba áthelyezett, 29 megyében fogható SUD+ magánrádió adásában. A beszélgetésben az Azov zászlóalj neonácijainak kegyetlenkedéseiről, az ukrán hadsereg által szándékosan, illetve a pontatlan célzásaik miatt lerombolt lakóépületekről, hamis bucsai képekről, a tévében nyilatkozó, a valós helyzetet egyáltalán nem ismerő, úgynevezett szakértők hadának hadoválásáról esik szó.
Többek között azt állítja ez a francia szemtanú, hogy az Azov-gárdisták agyonlövik a foglyul ejtett orosz tiszteket, a rang nélkülieknek pedig a térdébe eresztenek golyót. Megjegyzem, ilyen felvételt én is láttam már, hiszen a bedrogozott harcosok maguk is felvettek hasonló jeleneteket mobiltelefonnal, és feltöltötték őket az internetre. De ezekről nem számoltak be a médiumaink, holott hitelességükhöz kétség nem férhetett.
Aztán azt is mondja ez a francia, hogy az ukrán hadsereg polgári épületeket, áruházakat, iskolákat, kiürített kórházakat használt fegyverraktárnak, laktanyának. Ismert eljárás ez is. Hogy mást ne mondjak, a Gázai övezet iszlamista terroristái szintén élnek ezekkel a módszerekkel, amiért nagyon, de nagyon megveti őket a nyugati világ. De ugyanezért
egy rossz szó, annyi nem érte az ukrán vezetést a Kijevbe látogató, az emberi jogokra szavakban oly kényes nyugati politikusok részéről.
Pedig Kelet-Ukrajnában ez megszokott gyakorlat volt az elmúlt két hónapban. Hogy mást ne mondjak, a mariupoli Azovsztál gyár földalatti járataiban is civileket – öregeket, nőket, gyerekeket – heteken át használtak élő pajzsként a nacionalista gárdisták. Foglyaik elől kifejezetten eltitkolták, hogy többször is menekülési folyosókat nyitottak számukra. S ezt az életük kockáztatásával, gyakran az éj leple alatt kimenekülőktől tudja a világ beavatott része. Közte azok a szerkesztőségek, amelyek mindezt elhallgatták a közönség elől.
Egyébként a kijeviek nem egyszer tiltakoztak az ellen, hogy a hadseregük a lakótelepi házak között helyezi el az ágyúit. Mint ahogy azokat a felvételeket is a környékbeli civilek tették közé először, amelyeken egy nagyáruházba állítottak be ukrán páncélozott katonai járműveket. Ezek aztán célpontokká lettek, ám a magyarországi híradásokban (is) csak úgy számoltak be szétlövésükről, hogy az oroszok áruházat, iskolát, kórházat, színházat rombolnak le. Formálisan tényleg ez történt...
Az érzelemtől fűtött, franciaországi interjúban szó van arról, hogy az ukrán hadsereg még akkor is lövi a lakóházakat, mikor már nincs ott az orosz hadsereg, hogy aztán arra fogják a pusztítást. Ugyebár ez is meglepetésként érheti a nyugati tévénézőt, rádióhallgatót, újságolvasót, hiszen a számára közzétett híradások szerint ez egy olyan háború, ahol csak az oroszok lőnek és rombolnak. Ezért aztán nem tudni, minek az a töméntelen fegyver és lőszer, amit a NATO-országok oda ömlesztenek. A minap meg is kérdezte egy amerikai képviselő: valójában mi történik ezekkel, lehet-e követni az útjukat?
Magam szíves figyelmébe ajánlanám „A 22-es csapdájá”-nak („Catch-22”) tanulmányozását. Abban megtalálja, mi mindent le lehet számítolni egy bombázásra hivatkozva. Amúgy persze hogy nem lehet tudni semmi pontosat sem a nyugat felől érkező fegyverek sorsáról, sem a sebesültek, a halottak, a megsemmisített katonai járművek számáról. Hacsak nem fogadja el az egyik félnek a másik veszteségeiről közzétett adatokat a kívülálló. De ha az egyiket hajlandó készpénznek venni – amit én nem tennék –, akkor ugyan miért nem vonatkozik ez a másikra? És micsoda nagyképűség, ha úgy tetszik, felelőtlenség, kell ahhoz, hogy az egészből messzemenő „szakértői” következtetést vonjon le valaki?
Természetesen, a kérdések szónokiak. Szintén tudatában vagyok annak, hogy az efféle kérdések miatt egyetlen arcizmuk sem rezdül meg sem a propagandistáknak, sem a kattintás-számra hajtó újságíróknak, sem a magukat újságírónak nevező, eszelős bloggereknek. Akárhogy is, a halandó nem tudhatja, hogy a Nyugatról küldött fegyverek, a hadianyag mekkora hányadát semmisítik meg az oroszok még a bevetésük előtt. És persze azt sem, hogy mekkora hányaduk köt ki az ukrajnai feketepiacokon, vagy kerül tovább kézen-közön más térségekben folyó háborúkba. Mindenesetre viszonylag kevés jut el az ukrajnai hadszínterekre, amiként erről a minap számolt be az interneten a századnyi felsorakozott emberével a hátterében egy ukrajnai parancsnok:
„Kalasnyikov géppisztolyunk és aknavetőnk van, meg gyalogsági ásónk. Ezekkel kellene harcolnunk” – panaszolta.
Viszont az azovisták elhagyott állásaiban, eldobált egyenruháin egy dologból bőséges kínálatra lelnek a lassan előre nyomuló felkelők, s az őket támogató orosz–csecsen csapatok. Náci jelvényekből, jelképekből, Hitlert, és Banderát éltető képekből és feliratokból nagy a választék. A francia orvos is megerősítette ezt, mikor azt állította: az egyenruhákon náci jelzéseket viselnek az elitnek tekintett alakulatok tagjai, akik nyíltan beszélnek arról, hogy készek a zsidók és a feketék megölésére.
A Putyinhoz lojális oroszországi zsidók nem egyszer háborodnak fel azon, hogy az Ukrajnát valójában uraló Washington Zelinszkij és környezete úgymond „etnikai zsidóságával” palástolja a náci eszmék ukrajnai állami segédlettel zajló terjesztését. Az USA mindezt ugyanazért műveli, amiért anno Afganisztánban vagy Irakban felfegyverezte a szélsőséges iszlamistákat: a fanatizált, az amerikai és brit kiképzőkkel zombivá formált harcosok hatékonysága messze nagyobb, mint a hadseregbe behívott, vagy a gyakran munkanélküliséggel fenyegetéssel bekényszerített tartalékosoknak.
Mielőtt még félremagyarázná a szavaimat valaki: mindezzel sem nem igazolni, sem nem cáfolni akarok semmilyen állítást, vagy ellenállítást. Amiként jó ismerősömnek is írtam a francia rádióban elhangzott, általam megosztott interjú után kibontakozott vitában: csupán tartani próbálom magam a valaha létezett, ma már megsemmisült újságírás ama alapszabályához, hogy egy információt akkor osztunk meg a nyilvánossággal, ha azt legalább két, egymástól független forrás megerősíti. Ennek hiányában, a tisztesség minimuma az lenne, ha
ugyanarról az eseményről egymás mellé szerkesztenék, mondjuk, a washingtoni–brüsszeli–kijevi, illetve a moszkvai–donyecki–luganszki forrásból származó állításokat.
Ilyennel én nem találkoztam az elmúlt hónapokban az amerikai–orosz proxy-háborúval kapcsolatban. Találkoztam viszont számtalan feltételes módban megfogalmazott jóslással, az ellenállítások negligálásával, az előző nyolc év történéseinek, vagyis az összefüggések, a geopolitikai és a gazdasági szempontok figyelmen kívül hagyásával. Olvastam sok sületlenséget arról, hogy ez az egész azért történik, mert Putyin megőrült, meg hogy nyilvánvalóan halálos beteg.
És persze láttam a bucsai felvételeket is. Köztük azokat, amelyeken egy helyre összehordva mutogatták a több napos, állítólagos hullákat. Ahelyett, hogy eltemették volna őket, látványosságot csináltak belőlük. Eközben senki, még báró Leyen asszony sem fogta be az orrát, holott ott még a hullazsákokon is átható szagot kellett volna éreznie annyi nap elteltével…
„Ehhez képest itt egy nyugati adó, egy helyszínen járt független személyt szólaltat meg, aki olyan dolgokat említ, amit az azovisták maguk is felvettek okostelefonnal és osztottak meg az interneten. Például a mikrobuszból épp csak kiszállók homlokon, illetve lábon lövését. Vagyis teljesül a két egymástól független forrás ökölszabálya –, és akkor te perdöntő bizonyítékot kérsz rajtam számon” – írtam jó ismerősömnek, az egykori jeles főszerkesztőnek, mikor fenntartásainak adott hangot a francia rádió és az orvos közléseivel kapcsolatban. Nem mintha nem lennék bizalmatlan magam is. Olyannyira, hogy ennek jegyében azt adtam az ezredik Bekiáltás-jegyzetem címének: „Nekem se higgyenek!” De az már mégiscsak hipokrita magatartás, hogy
miközben sem a hazai, sem a nemzetközi újságíró szervezetek nem tiltakoznak az ukrajnai ügyekben ömlő nyugati propaganda és hírhamisítás, az ukrajnai ellenzéki médiumok évekkel ezelőtt megkezdődött betiltása, az ottani újságírók, közszereplők meggyilkolásának kivizsgálatlansága miatt, megbélyegzik azon keveseket, akik legalább megkísérlik a lehetőség szerinti kiegyensúlyozott tájékoztatást, ha másként nem, az egymásnak ellentmondó közlések összevetésének lehetőségét megadva közönségüknek.
Ebben a háborúban is már mindegyik fél évekkel ezelőtt elkövetett olyat, ami a véres összecsapásokhoz vezetett. Itt és most azonban nem szeretnék belemenni a „ki a nagyobb bűnös?” kérdésének taglalásába. Arról is bőven írtam már, hogy melyik állam mögötti tőkés érdekcsoportokat milyen geopolitikai, gazdasági, biztonsági, érdekövezet- vagy területszerző szándékok vezettek és vezetnek. A történések napi megfigyelőjeként arról is értekeztem már, hogy ki, mit tett a háború évtizeddel ezelőtti előkészítéséért, a békét hozható megállapodások kisiklatásáért, most pedig a háborúnak minél inkábbi elhúzódásáért, s hogy ennek milyen következményei lehetnek a világra nézve. Ezúttal csupán arra hívom fel a figyelmet – ha még nem vette volna észre valaki –, hogy
ebben az ukrajnai háborúban máris megsemmisült a nyugati sajtó maradék ethosza.
Akinek egy csöpp esze volt, az eddig is tudta, hogy „a hír szentségének” lózungja mindig is szemfényvesztés volt. Ennek egészen hétköznapi ügyekben egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka, hogy mennyire másként számoltak és számolnak be az eltérő értékrendű médiumok ugyanarról az eseményről. De hogy az újabb újságíró nemzedékek – némely bigott öreg asszisztálásával – úgy kiakolbólítsák az újságírás hajdanán etalonnak tekintett, bár teljesen sosem betartott és betartható alapszabályát, miszerint hallgattassék meg a másik fél is, hogy a szemük nem rezzen, azt álmomban sem gondoltam volna.
A szerkesztésben a tőkének való kiszolgáltatottság, a kattintás-számnövelésben való érdekeltség és kényszer, a tudósítói munkában az amerikaiaknak vagy a kijevieknek írásban tett önkorlátozási nyilatkozatok, vagy csak az a tény, hogy a hivatalos szervezetek, akár a hadsereg segítsége nélkül egy lépést sem tehetnének abban a világban, a publicisztikában az innen-onnan összegereblyézett töredék információknak a mélyebb összefüggések ismerete nélküli vágyaknak, előítéleteknek való alárendelése mára odavezetett, hogy az ukrajnai harcterek a temetőivé váltak a tisztességnek legalább a látszatára ügyelni akaró nyugati újságírásnak is. Mondhatni, hovatovább az életünk minden területére érvényes ez a megállapítás, ám az ukrajnai háború robbanásainak fényében minden eddiginél élesebben láthatjuk ezt.#
CÍMKÉP: Adrien Bocquet (bal oldalon) a SUD+ rádió adásában válaszolt André Bercoff műsorvezető kérdéseire – A Putyinhoz lojális oroszországi zsidók nem egyszer háborodnak fel azon, hogy az Ukrajnát valójában uraló Washington Zelinszkij és környezete úgymond „etnikai zsidóságával” palástolja a náci eszmék ukrajnai állami segédlettel zajló terjesztését (Fotó forrása az interjú videó-felvételének képernyőképe – Ugyanerről egy francia televízióban, május 12-én: De retour d'Ukraine, il raconte les crimes)