1220.BEKIÁLTÁS: Így kommentelünk mi, Lukács ürügyén is

A filozófushoz hasonló, magyarokat megtizedelő szörnyetegekről értekezett előző cikkem után az egyik hozzászóló.

lukacs_1911-ben.jpg

Kéretik nem Karinthy Frigyesről elmélkedni amiatt, hogy az író híres-nevezetes művének címét parafrazáltam ennek a cikknek az élére! Azért e felhívás, mert a kommentelők egy része a Gyerekekkel szemben nincs osztályharc című, minapi írásom apropóján az idézett mondat filozófus szerzőjén verte el a port, ahelyett, hogy a jegyzetem valamelyik állításával vitatkozott volna. Leginkább azt járhatta volna körül, amire a citátum is utal, hogy

itt és most a tőkés érdekeket képviselő kormány a gazdagok és a tehetősek osztálya, illetve a bérből élő szegényebbek és a kifejezetten hátrányos helyzetűek közötti osztályharc színterévé, a szegregáció eszközévé teszi az iskolákat. 

Az évtizedek során rengeteg lemondással felhalmozott, átfogó és rendszerezett tudást a wikipédiás felületességgel egyenértékűnek tekintő, öntelt és  önérzetes hozzászóló nyilván kikéri magának, hogy korlátozzák a bármikor, bárhol, bármivel kapcsolatos beszólási jogát. Szerinte, ha nem adhatja ki a benne fortyogó dühöt, az a véleményszabadság sárba tiprása. Ezúttal is bekövetkezett, amit eleve sejtettem: zsigeri indulatok forrása lett, hogy Lukács György, az egyik legavatottabb, világszerte ismert marxista filozófus nevét szóba hoztam. Ugyanis a gyerekekkel kapcsolatos kiemelés tőle származik.

Jelentsenek e kifejezések akármit, ultrabalról és szélsőjobbról is jött epés észrevétel, paradox módon, de korántsem véletlenül, utóbbi egyszer még tetszikelte is az előzőnek a hozzám hasonlókat megbélyegző kitételeit.  A balos kinyilatkoztatás szerint: „Lukács György filozófiája az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy a társadalmi tömegeket távol tartsuk a kommunizmustól. (...) Lukács arra van, hogy az akadémiai értelmiség marxizálva vezethesse elő a kispolgári radikalizmusát. Ez a munkásokból fasisztát csinál, a radikális diákságból pedig liberálist, a liberálisból meg hithű CIA-ügynököt. Kellemes időtöltést a műveihez!”

Mielőtt köszönetet mondtam a nem minden rosszmájúság nélküli jó kívánságért, megjegyeztem:

S ki vállalja a cenzor szerepét? Nem volt még elég abból, hogy mások döntsék el, mit olvashatnak a tömegek? Egyébként nem kell őket óvni, úgysem Lukácsot fogják választani, hanem a nagyrészt agysorvasztó internetet. Mindenesetre, legalább két évtizede erőlködöm, hogy beszerezzem, elolvassam, feldolgozzam azokat a műveket, amelyek anno legfeljebb az egyetemi könyvtárak zárt részlegeiben voltak olvashatók, ráadásul a létezésükről sem tudott az, aki nem egy viszonylag szűk, bennfentes körben mozgott. Hátralévő éveimben már nem kérnék az ilyen diktátumokból!

A jobbos kommentelő, mit sem törődve a cikkem aktualitásaival, azt vágta be az internetes térbe: „Nagyon közel járunk ahhoz, hogy az ilyen nemzetközileg beágyazott, agyontömjénezett intellektuális szörnyetegek újra tizedelni kezdjék a magyarokat egy magasabbrendű eszme nevében!” Az illető arra az egy évszázada terjesztett állításra utalt, miszerint Lukács György 1919-ben megtizedeltetett egy katonai egységet. A felvetésre, amelyhez többen fűztek egyre szerteágazóbb megjegyzéseket, egy idő után kénytelen voltam azzal reagálni, hogy

„Ha az volt a célja, hogy a cikkem eredeti üzeneteiről – főként a mai tőkésállamnak a kizsákmányolt többség elleni osztályharc jegyében az oktatáson keresztül a magyar társadalom szegregálási tevékenységéről – elterelje a figyelmet, akkor hátradőlhet. Egyébként a Lukács-életmű értékelése a cikkemnek nem tárgya, már csak azért sem, mert nem vagyok annak a tudásnak a birtokában, ami ehhez kellene”.

Mindkét megnyilatkozás a figyelemnek a lényegről való elterelését példázza. Azt villantják fel, miként kommentelnek egyesek, s hogyan futtatják zátonyra a szerzői szándékot. Persze, a szerző ne akadjon fel ezen! Úgy kell neki! Ha a közönséggel, az ezerfejű szörnnyel osztotta meg gondolatait, viselje csak a pikírt megjegyzéseket, sőt a szóbeszédnek betonba öntött igazságként való tálalását! Utóbbi a tizedelésnek Lukács nevével való előbb csak célzatos, később hosszan kifejtett, a korabeli körülményekből kiemelt taglalásában nyilvánult meg.

Ám a szerzőt annál keményebb fából faragták, hogysem könnyen eltűrje, amit annyian tűrnek, hogy a Facebook-oldalát, ahol az épületesnek éppen nem mondható zajongás folyt, könnyedén átengedje a legócskább propaganda terjesztőinek. Ezért a következőt jegyezte meg, amit most – lesz, ami lesz – egy annál szélesebb nyilvánosság elé tár. Az alábbi szövegből nyilván érzékeli az olvasó, hogy az említetteken túl milyen további hamis állításokra, szemellenzős megjegyzésekre vonatkozik a reagálás, ezért azokat szó szerint nem idézem.

     (1) A tizedelés az I. világháború alatti hadseregekben, így az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében is összhangban volt a szabályzatokkal, és gyakorlat volt. Takács József írja a 3. pont után megadott forrás közlése szerint: „a fronton szolgáló tisztek olyan bevett módon nyúltak ehhez a végletes fegyelmező eszközhöz, hogy 1917 első felében elő kellett írni, hogy a halálos ítéleteket fel kell terjeszteni Bécsbe jóváhagyásra.”

     (2) 1919. május 2-án vetődött fel a tizedelés lehetősége, de hogy kik hoztak döntést – Lukács egyedül vagy Sárói Szabó Tibor zászlóaljparancsnokkal, vagy hadbíróság – e tekintetben a források több mint ellentmondásosak. A minden későbbi ismertetés alapjául szolgáló forrásmunka – Váry Albert (1875–1953) koronaügyész-helyettesnek az 1922-ben megjelent „A vörös uralom áldozatai Magyarországon”, sok ténybeli pontatlanság között igen gyakran használja az „állítólag” kifejezést. Még az is kérdéses, hogy végrehajtották-e az ítéletet, mert sírokra nem leltek, s a nyilvántartások nagyon hiányosak.

     (3) Akkor az országot egyedül a Vörös Hadsereg védte északon a cseh, keleten a román területfoglalással szemben. Ebben a helyzetben Tiszafürednél/Poroszlónál a budapesti katonák már dezertáltak. A maradék már akkor fellázadt, amikor Lukács és Sárói még jelen sem volt. Ezt a dandár politikai tisztjétől tudjuk, mint ahogy azt is, hogy egy Debrecenből érkezett különítmény parancsnoka, Nagy József erővel verte le a zendülést. Lukácsék tehát ebbe a kész helyzetbe érkeztek, amikor is a tét az volt, hogy visszaverhető-e egyáltalán a kétezrednyi román támadása. Ráadásul a tanácshatalom bukása után a tizedelésért Saskői Miklóst, a 3. zászlóalj egyik századának parancsnokát ítélték el. Ő Sárói Szabót nevezi meg kivégeztetőként. Vagyis, csak óvatosan az elhamarkodott kijelentésekkel! A Wikipédia mint bizonyíték, ehhez igen kevés, de még Lukács, ki tudja, milyen okból tett, leegyszerűsítő kijelentése sem. Ezekhez a pontokhoz ajánlok egy átfogó ismertetést, ami nem feltétlenül nyílik meg, ebben az esetben keresőbe kell bemásolni: http://www.forrasfolyoirat.hu/upload/articles/2005/lengyel.pdf 

     (4) Eközben, Szegeden, az Antant védelme alatt szerveződött Horthy Miklós 4000-5000 fős Nemzeti Hadserege, amely nemhogy nem szállt szembe a hódítókkal, a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukása után Budapestre 4-én bevonult, majd a Győrig előrehaladt román hadsereggel, hanem velük párhuzamosan húzódott a Dunántúlnak a Balatontól délebbi területeire, hogy különítményeseinek vérengzéseivel keltsen félelmet a nincstelen parasztok, illetve a zsidók között. A románok november végéig vagonok százaiban szállították ki a gabonát és a lábasjószágot, ám a későbbi kormányzó hada kb. ezer ember bestiális kivégzésével, és sokak kínzásával volt elfoglalva. A bíróságok sorra hozták a halálos ítéleteket, melyek közül 74-et végre is hajtottak. Több száz embert zártak börtönbe, több ezret internáltak. Köztük volt: Szilárd Leó, Lukács György (aki az egyik kommentelő állításával szemben nem pucolt el), Mannheim Károly, Polányi Károly, Jászi Oszkár, Balázs Béla, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Márai Sándor, Korda Sándor, Székely Mihály. Kodály, Bartók Babits ellen eljárás folyt, Móriczot rövid időre letartóztatták. (Forrás, Romsics Ignác: Magyarország története, Kossuth, 2017, 403.o.)

Lássátok, Feleim! Ide jut az a világ, az az ország, ahol a felnövekvő nemzedékeket, (nemkülönben a középosztály jelentékeny részét) a reakciós – értsd a történelemben visszafelé hátráló – osztályharc áldozatává teszik a politikai-gazdasági hatalom birtokosai. Az előző írásomban hivatkozott cikkében Lukács György éppen erre figyelmeztette a vele egy nézeten lévő, egy elvet valló társait, vagyis elvtársait, hogy bár vívjanak kérlelhetetlen osztályharcot a burzsoázia ellen, de teljes egyenlőséget kell érvényesíteni a nevelés terén. A gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendőt kell látni – figyelmeztetett máig ható érvénnyel a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója. Vagyis, ebből kellene kiindulni, ahelyett, hogy egyesek, akik koránt sincsenek kevesen, a múlt bizonytalan részleteivel operálva visszamenőleg akarnának győzelmet aratni a korábbi szellemi és valóságos vesztes csatákban! #

CÍMKÉP: Előző cikkem Facebook-ajánlója után így hadovált Lukács Györgyről az egyik kommentelő, aki szerint Lukácsnak egy nagyburzsoá fiaként kutya kötelessége lett volna az osztályában maradnia és bevonulni: »Irritál, hogy a világháborúban először nem fegyveres szolgálatban lébecoló, majd magát felmentető alak ilyen kemény hadvezér módjára kéri számon a hősiességet! Ezek után „hősünk” természetesen szemrebbenés nélkül „megpattant” Bécsbe a szintén nem éppen dicséretes ténykedése után, ergo dezertált!« Valaki helyre is tette őt, mert így is kommentelünk azért: »Nem akart „hősi halált halni”, vagyis vágóhídra hajtott baromként elpusztulni és nem akarta más nép fiait ölni egy imperialista háborúban az uralkodó osztályok érdekében. Hallatlan! Különösen, miután a Tanácsköztársaság honvédő háborúja alatt egyébként veszélyes feladatokat is vállalt. Ja, és a fehér terror elől nem „pattant meg” Bécsbe (nem mintha ezzel helytelenül cselekedett volna), hanem itthon maradt illegális pártmunkán, Korvin Ottóval együtt.«