A filozófushoz hasonló, magyarokat megtizedelő szörnyetegekről értekezett előző cikkem után az egyik hozzászóló.

Kéretik nem Karinthy Frigyesről elmélkedni amiatt, hogy az író híres-nevezetes művének címét parafrazáltam ennek a cikknek az élére! Azért e felhívás, mert a kommentelők egy része a „Gyerekekkel szemben nincs osztályharc” című, minapi írásom apropóján az idézett mondat filozófus szerzőjén verte el a port, ahelyett, hogy a jegyzetem valamelyik állításával vitatkozott volna. Leginkább azt járhatta volna körül, amire a citátum is utal, hogy

itt és most a tőkés érdekeket képviselő kormány a gazdagok és a tehetősek osztálya, illetve a bérből élő szegényebbek és a kifejezetten hátrányos helyzetűek közötti osztályharc színterévé, a szegregáció eszközévé teszi az iskolákat. 

Az évtizedek során rengeteg lemondással felhalmozott, átfogó és rendszerezett tudást a wikipédiás felületességgel egyenértékűnek tekintő, öntelt és  önérzetes hozzászóló nyilván kikéri magának, hogy korlátozzák a bármikor, bárhol, bármivel kapcsolatos beszólási jogát. Szerinte, ha nem adhatja ki a benne fortyogó dühöt, az a véleményszabadság sárba tiprása. Ezúttal is bekövetkezett, amit eleve sejtettem: zsigeri indulatok forrása lett, hogy Lukács György, az egyik legavatottabb, világszerte ismert marxista filozófus nevét szóba hoztam. Ugyanis a gyerekekkel kapcsolatos kiemelés tőle származik.

Jelentsenek e kifejezések akármit, ultrabalról és szélsőjobbról is jött epés észrevétel, paradox módon, de korántsem véletlenül, utóbbi egyszer még tetszikelte is az előzőnek a hozzám hasonlókat megbélyegző kitételeit.  A balos kinyilatkoztatás szerint: „Lukács György filozófiája az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy a társadalmi tömegeket távol tartsuk a kommunizmustól. (...) Lukács arra van, hogy az akadémiai értelmiség marxizálva vezethesse elő a kispolgári radikalizmusát. Ez a munkásokból fasisztát csinál, a radikális diákságból pedig liberálist, a liberálisból meg hithű CIA-ügynököt. Kellemes időtöltést a műveihez!”

Mielőtt köszönetet mondtam a nem minden rosszmájúság nélküli jó kívánságért, megjegyeztem:

S ki vállalja a cenzor szerepét? Nem volt még elég abból, hogy mások döntsék el, mit olvashatnak a tömegek? Egyébként nem kell őket óvni, úgysem Lukácsot fogják választani, hanem a nagyrészt agysorvasztó internetet. Mindenesetre, legalább két évtizede erőlködöm, hogy beszerezzem, elolvassam, feldolgozzam azokat a műveket, amelyek anno legfeljebb az egyetemi könyvtárak zárt részlegeiben voltak olvashatók, ráadásul a létezésükről sem tudott az, aki nem egy viszonylag szűk, bennfentes körben mozgott. Hátralévő éveimben már nem kérnék az ilyen diktátumokból!

A jobbos kommentelő, mit sem törődve a cikkem aktualitásaival, azt vágta be az internetes térbe: „Nagyon közel járunk ahhoz, hogy az ilyen nemzetközileg beágyazott, agyontömjénezett intellektuális szörnyetegek újra tizedelni kezdjék a magyarokat egy magasabbrendű eszme nevében!” Az illető arra az egy évszázada terjesztett állításra utalt, miszerint Lukács György 1919-ben megtizedeltetett egy katonai egységet. A felvetésre, amelyhez többen fűztek egyre szerteágazóbb megjegyzéseket, egy idő után kénytelen voltam azzal reagálni, hogy

„Ha az volt a célja, hogy a cikkem eredeti üzeneteiről – főként a mai tőkésállamnak a kizsákmányolt többség elleni osztályharc jegyében az oktatáson keresztül a magyar társadalom szegregálási tevékenységéről – elterelje a figyelmet, akkor hátradőlhet. Egyébként a Lukács-életmű értékelése a cikkemnek nem tárgya, már csak azért sem, mert nem vagyok annak a tudásnak a birtokában, ami ehhez kellene”.

Mindkét megnyilatkozás a figyelemnek a lényegről való elterelését példázza. Azt villantják fel, miként kommentelnek egyesek, s hogyan futtatják zátonyra a szerzői szándékot. Persze, a szerző ne akadjon fel ezen! Úgy kell neki! Ha a közönséggel, az ezerfejű szörnnyel osztotta meg gondolatait, viselje csak a pikírt megjegyzéseket, sőt a szóbeszédnek betonba öntött igazságként való tálalását! Utóbbi a tizedelésnek Lukács nevével való előbb csak célzatos, később hosszan kifejtett, a korabeli körülményekből kiemelt taglalásában nyilvánult meg.

Ám a szerzőt annál keményebb fából faragták, hogysem könnyen eltűrje, amit annyian tűrnek, hogy a Facebook-oldalát, ahol az épületesnek éppen nem mondható zajongás folyt, könnyedén átengedje a legócskább propaganda terjesztőinek. Ezért a következőt jegyezte meg, amit most – lesz, ami lesz – egy annál szélesebb nyilvánosság elé tár. Az alábbi szövegből nyilván érzékeli az olvasó, hogy az említetteken túl milyen további hamis állításokra, szemellenzős megjegyzésekre vonatkozik a reagálás, ezért azokat szó szerint nem idézem.

Lássátok, Feleim! Ide jut az a világ, az az ország, ahol a felnövekvő nemzedékeket, (nemkülönben a középosztály jelentékeny részét) a reakciós – értsd a történelemben visszafelé hátráló – osztályharc áldozatává teszik a politikai-gazdasági hatalom birtokosai. Az előző írásomban hivatkozott cikkében Lukács György éppen erre figyelmeztette a vele egy nézeten lévő, egy elvet valló társait, vagyis elvtársait, hogy bár vívjanak kérlelhetetlen osztályharcot a burzsoázia ellen, de teljes egyenlőséget kell érvényesíteni a nevelés terén. A gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendőt kell látni – figyelmeztetett máig ható érvénnyel a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója. Vagyis, ebből kellene kiindulni, ahelyett, hogy egyesek, akik koránt sincsenek kevesen, a múlt bizonytalan részleteivel operálva visszamenőleg akarnának győzelmet aratni a korábbi szellemi és valóságos vesztes csatákban! #

CÍMKÉP: Előző cikkem Facebook-ajánlója után így hadovált Lukács Györgyről az egyik kommentelő, aki szerint Lukácsnak egy nagyburzsoá fiaként kutya kötelessége lett volna az osztályában maradnia és bevonulni: »Irritál, hogy a világháborúban először nem fegyveres szolgálatban lébecoló, majd magát felmentető alak ilyen kemény hadvezér módjára kéri számon a hősiességet! Ezek után „hősünk” természetesen szemrebbenés nélkül „megpattant” Bécsbe a szintén nem éppen dicséretes ténykedése után, ergo dezertált!« Valaki helyre is tette őt, mert így is kommentelünk azért: »Nem akart „hősi halált halni”, vagyis vágóhídra hajtott baromként elpusztulni és nem akarta más nép fiait ölni egy imperialista háborúban az uralkodó osztályok érdekében. Hallatlan! Különösen, miután a Tanácsköztársaság honvédő háborúja alatt egyébként veszélyes feladatokat is vállalt. Ja, és a fehér terror elől nem „pattant meg” Bécsbe (nem mintha ezzel helytelenül cselekedett volna), hanem itthon maradt illegális pártmunkán, Korvin Ottóval együtt.«