Lukácsnak ez a gondolata ragadott meg elsősorban, de cikkei száz év távolából is sok mindent helyrebillenthetnek.

Még emlékezetem mélyéről sem bukkant elő, hogy valaha lapoztam volna Lukács Györgynek azokat a cikkeit, amelyek a Magvető által 1971-ben kiadott kötet legjelentősebb tanulmányáról, a Történelem és osztálytudat-ról elnevezett könyv elején kaptak helyet. Pedig olvastam őket. Erről tanúskodnak aláhúzásaim, amelyek most, 2024-ben

a felfedezés élményével ajándékoztak meg, pedig – széljegyzeteim szerint – akkor is hatottak rám, amikor először figyeltem fel rájuk.

Olykor kezembe került egy s más a marxista filozófustól. Annyi időm azonban sosem volt, hogy a szövegeit következetesen tanulmányozzam, összevessem a hivatkozásaival, s ily módon kövessem hevüléseit, a felfogásában bekövetkezett változásokat. Ezért csupán a tévedés kockázatával rögzítem, hogy a kötet 1918–1922 között keletkezett cikkeit – A bolsevizmus mint erkölcsi probléma címűtől a Még egyszer az illúziók politikájáról-ig – mintha némi naivitás hatná át. De éppen Lukácsnak az itt említett, az illúziók politikájával kapcsolatos számvetésében olvashatók erősítenek meg abban, hogy az erre vonatkozó benyomásomnak lehet alapja.

Az írások keletkezésének időszakában, Oroszországban győzött a szocialista forradalom, illetve Magyarországon létrejött, majd elbukott a Tanácsköztársaság. Akárhogy is – talán a szerkesztő Vajda Mihály, a tavaly novemberben elhunyt filozófus akaratából – e korszak Lukács-írásait egy olyan szöveg zárja, amelyben a Kommunisták Magyarországi Pártja akkori Központi Bizottsága „illúziókban élő politikáját” kárhoztatja a tudós szerző. Méghozzá azzal, hogy ha „emberek olyan szemlélettel rendelkeznek, amely eleve kizárja a helyzet helyes megítélésének lehetőségét”, ha „Gondolkodásuk, helyzetelemzésük kiindulópontja (...) nem a valóságos helyzet, a magyar proletariátus valóságos helyzete”, akkor ,,Nem olyan célokat tűznek maguk elé, amelyek a helyzetből adódnak, és amelyek a magyar proletariátus felszabadulását eredményeznék”. (188. o.)

Még ne kiáltson fel az olvasó azzal, hogy ,,Hol van már a tavalyi hó? Hol a Tanácsköztársaság bukása? Hol van az az időszak, amikor az emigrációba kényszerült kommunista vezetők úgy üzengettek haza, hogy a befogadó (moszkvai) elvtársaik (félreértett) elvárásainak feleljenek meg?” Mert, szerintem, a kiemelt lukácsi szöveg túlmutat korán. Akár

a ma pártot szervezők számára is figyelmeztetésként fogható fel arról, miként tűzzenek célokat maguk elé.

De vissza a cikkgyűjtemény elejére! Az ottani írásokban a beláthatatlanul távoli időben bekövetkező, illetve szorgalmazandó változásokkal foglalkozik Lukács György. És, bizony, az ilyen víziók nagyon is félrevezethették, és a létező szocializmus időszakában – utóbb a legfelsőbb pártvezetők tudatos praktikái következtében – félre is vezették az alsóbb szintek irányítóit, propagandistáit, aktivistáit, a közrendű párttagokat, sőt a tömegeket. A filozófus ugyan nem egyszer figyelmeztetett, hogy amit elővezet, az a távoli jövő, amelyben megannyi feltétel teljesülése után alakulnak ki az eszményi viszonyok – megjegyzem, Marx és Engels szerint a mindig mozgásban lévő folyamatokban soha nem rögzülhető állapotok.

Egyrészt azonban ki olvasott–olvashatott, tanulmányozhatott szisztematikusan Lukács Györgyöt? Másrészt, aki még a saját életében szeretné látni a paradicsomi állapotot, annak úgyis hiába beszélsz. Kialakít magában valami rögeszmét, amiben a propaganda is segíti, aztán azt terjeszti ma is. Így válik és vált anno csalódás forrásává az eredeti eszme a „minden elnyomatást megszüntető szocialista államrend”-ről.

Ehhez képest ma is szellemi élményt kínálnak e szövegek. Például a filozófus már jó száz évvel ezelőtt világossá tette, holott ennek inkább az ellenkezőjét sugallta a propaganda: a kapitalisztikus osztályelnyomás megszűnéséből „éppoly kevéssé következik minden osztályelnyomatás megszűnése, mint ahogy nem következett be a polgári osztály szabadságharcainak győzelmes befejezésével. A puszta szociológiai szükségszerűség síkján ez csak az osztálytagozódás megváltoztatását, a régi elnyomottak elnyomóvá való válását jelenti”. (13. o.) Lukács víziója szerint az utolsó elnyomott osztály megszűnéséhez, az igazi szabadság korszakának beköszöntéhez

„A demokratikus világrend „akarása is szükséges, „mert az igazi demokrácia eddig még csak mint követelés létezett, mint valóság még az úgynevezett demokratikus államokban sem”. (13–15. o.)

Hogy ez utópia? Talán. Az azonban bizonyos, hogy nekünk így nem beszélt senki sem a világnézetünk alapjai órán, sem a marxizmus–leninizmus kötelező tanulása során. Ami pedig, több más között, szintén a máig mutat ebben a szövegben, hogy Lukács amellett állt ki: nem lehet a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni. (16. o.) Magával a bolsevizmussal fordult szembe, amikor azt fejtegette: „A bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődés-ben: az igazsághoz keresztül hazudni magunkat. E sorok írója – utal önmagára a filozófus – nem képes ezt a hitet osztani, és ezért feloldhatatlan erkölcsi dilemmát lát a bolsevik állásfoglalás gyökerében, míg a demokrácia – hite szerint – csak emberfeletti lemondást és önfeláldozást követel azoktól, akik tudatosan és becsületesen végig akarják csinálni”. (17. o.) 

Végezetül még egy idézet. Lukács Györgynek talán ez a legidőszerűbb üzenete itt és most, ahol, és amikor a tőkés érdekeket képviselő kormány a gazdagok és a tehetősek osztálya, illetve a bérből élő szegényebbek és a kifejezetten hátrányos helyzetűek közötti osztályharc színterévé, a szegregáció eszközévé teszi az iskolákat. Mert ne melengessen senki illúziókat: a NER-ben sem szünetel az osztályharc! Ehhez képest az áll A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című lukácsi eszmefuttatás végén: „Kérlelhetetlen osztályharc a burzsoázia ellen, egészen addig, amíg (mint osztály) meg nem semmisült. Teljes egyenlőség a nevelés terén. Gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendő, az osztálykülönbséget nem ismerő társadalom kezdő tagját kell látni”. (21. o.)

Közreadtam mindezt. Nem tudom, kezdhet-e vele valamit az olvasó. Remélem, érti, hogy igen…#

CÍMKÉP: A filozófus halálának 51. évfordulóján, 2022-ben, a Corvinus Egyetemen szervezett konferencia plakátja – Lukács amellett állt ki: nem lehet a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni (Kép forrása: Corvinus Egyetem)