Mottó: Megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

Attól tartok, a legtöbb olvasóm már beletörődött abba, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája. A megbélyegzési szándékkal, egyébként minden alap nélkül kommunizmusnak nevezett államszocializmus, külső hatásokra és belső okokra visszavezethető kelet-európai kudarcáról azt a meggyőződést alakították ki a rendszerváltás nyertesei – köztük a tőkésosztály szolgálatába lépett politikusok, akik gyakran maguk is tőkések lettek, és az úgynevezett írástudók, vagyis a terített asztalról leesett koncokat kapkodó közvélemény-formáló értelmiség döntő része –, hogy

a közösségi értékrend elsődlegessége jegyében szerveződő, a közösség és az egyén érdekeinek összehangolásáért küzdő társadalom utópiának bizonyult, tehát le kell mondani róla. 

Nálunk lényegében nem folyik nyilvános eszmecsere arról, hogy Kínában, Vietnámban, Kubában, Venezuelában, s más, feltörekvő országokban, sőt a putyini negyedfordulat után talán még Oroszországban sem került le ez a kérdés a napirendről, noha a globális tőke érdekében rájuk kirótt szankciótömeg akadályozza kibontakozásukat. Nyugaton, tehát a pillanatnyi szövetségi rendszereink miatt nálunk is, leginkább elítélő és gúnyolódó propagandaszövegek hangzanak el velük kapcsolatban.

Bevallom, nekem sincsenek kiérlelt gondolataim a tőlünk távol zajló, bár bennünket egyre inkább érintő folyamatok tényleges összetevőiről, irányáról, holott nagy erőfeszítéseket teszek azért, hogy tisztábban lássak. A sokaságnak azonban erre nincs is igénye. Az alsó rétegeknek eleve kisebb gondja is nagyobb ennél, a fogyasztás bűvöletében élő középosztály pedig a nyugati jóléti viszonyokra vágyik, mindent a szőnyeg alá söpör, ami megzavarhatná ezzel kapcsolatos álmait. Hallani sem akar arról, hogy

Ám a választási kampányokban, és ez a mostaniakra szintén vonatkozik, minden másról szó van, csak épp ezekről az ellentmondásokról, átrendeződésekről nem. Hogy is lenne, amikor a fejlettnek tekintett világ parlamentjeiben fehér holló az olyan politikai párt, amely nem a tőkés viszonyok fenntartásában, a tőke szolgálatában képzeli el a társadalmi-gazdasági jövőt! Ezekben a társadalmakban a közösség egészének érdekeit szem előtt tartó, páriának tekintett politikai körök oly kisebbségben vannak, hogy gyakorlatilag nincs beleszólásuk a folyamatok alakításába.

Az USA-tól Nagy-Britannián, Franciaországon át Németországig kirobbanó tüntetéshullámok, sőt lázadások jelzik a tömegeknek a fenti (3)-ik pontban vázolt okokra visszavezethető frusztráltságát. Az emberek vágynak a létbiztonságra, sőt az ezen túlmutató, valamifajta társadalmi igazságosságra – utóbbira, bár nem szívesen vallják be, még a középosztálybeliek is. Ezért valósággal isszák azokat az ígéreteket, amelyek szerint egy adott párt, illetve politikus támogatásával a választó egy olyan jobb kor eljövetelét támogatja, amelyben a jólét mindenkinek megadatik, ráadásul a szabadság, az egyenlőség, testvériség fog uralkodni benne.

A hatalomra aspiráló hamis próféták elhallgatják, hogy e hármas eszmény áldásaira csak azok számíthatnak, akik ehhez tőkét is szereztek és felhalmoztak, s hogy ők is csak a tőkéjük arányában juthatnak a kiváltságokhoz. Eközben a sokaságot azzal áltatják, s ennek nyomán a tömeg is önmagát, hogy ugyanezért semmi mást nem kell tennie, csupán négy–öt évenként „helyesen” szavazni. Mintha mára mindenki elfeledte volna, hogy Kelet-Európában, egy ezzel ellentétes felfogás jegyében, már volt egy sok tekintetben sikeres kísérlet, amelynek révén nagy tömegek léphették át a társadalmi osztálykorlátokat, s gazdasági–társadalmi–kulturális felemelkedésben lett részük. Az ebben a gazság, hogy

nagyrészt azok, illetve azok utódai mosták és mossák ki az agyakból ennek emléket, akik a legfőbb kezdeményezettjei voltak azoknak a sokféle belső és külső ok miatt nem egyszer kétségtelenül brutális, ám osztályalapú folyamatoknak, amelyekkel úgymond ezeréves, de legalábbis egy évszázadra visszanyúló társadalmi igazságtalanságoknak vetett véget a ma már hol tréfásan, hol véresen komolyan átkosnak nevezett rendszer.

Ehhez képest ott tartunk, hogy Szigeti Péter jogtudós-politológus kénytelen volt azt írni a (magyarországi) államszocializmus utóéletéről, hogy ,,Ma már minden, bármilyen szocializmust sztálinizmusként járatnak le a nemzeti, keresztény, neokonzervatív ideológusok, s ebben sajnálatos módon a szebb időket megélt, az emberi-társadalmi emancipációt nem elvető liberálisok is velük tartottak.”

A cikk, amiből kiemeltem ezt az idézetet, most került a szemem elé. A linkjét nemrégiben illesztette az egyik régebbi, Lukács Györgyöt emlegető írásom Facebook-ajánlójához egy hozzászóló. Szigeti a Mércében, 2021. július 10-én közzétett, Múlt és jelen – Lukács György az idő rostáján című tanulmányában többek között az egykori SZDSZ-es Kis János immár liberális filozófusnak – a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagjának és első elnökének, egyébként a marxista Lukács tanítványának – egy 2016-ban megjelent, több mint leleplező mondatával illusztrálta a fent általam kiemelt állítását. Kis János mondata így hangzik: „Az a világállapot, amelynek eljövetelét Marx az emberi emancipációtól remélte, nem csupán elérhetetlen: NEM IS KÍVÁNATOS”. (Kiemelés tőlem – KDL)

A teljes körű politikai, jogegyenlőségi és emberi jogi emancipációról, vagyis a mindenkire kiterjedő egyenjogúsítás elutasításáról volt és van tehát szó. Arról, hogy az alárendelt, elnyomott helyzetben levő csoportok, rétegek ugyanarra a szintre való felemelésére, amelyen a közösség teljes jogú tagjai élnek, járhatatlan útként tekintettek a társadalom kizárásával végrehajtott rendszerváltás meghatározó hazai szereplői.

A jobboldali konzervatívok, vagy akik annak maszkírozták és maszkírozzák magukat, sem akkor nem csináltak ebből titkot, mint ahogy most sem. Viszont – miért, miért nem? – a múltban nem találkoztam a szabaddemokraták elitista felfogásának ilyen kendőzetlen kinyilvánításával, pedig sok forrásból igyekeztem tájékozódni akkor is. A szocialistáktól kifejezetten azt reméltem, hogy – nomen est omen – küzdeni fognak a Kádár-rendszer szociális értékeinek megőrzéséért.

Az eszemmel tudtam, hogy a kapitalizmus az egyenlőtlenségek társadalma, mégis voltak illúzióim az emberarcú jóléti társadalom ígéretével kapcsolatban. Hozzáteszem: sokakkal együtt, hiszen az első, kifejezetten jobboldali politikai erőkben való csalódás után a tömeges remény emelte a hatalomba 1994-ben a Horn-kormányt. Erről csak később derült ki, hogy a Kis Jánosi–Bokros Lajosi liberális tőkés-elitista, ha úgy tetszik, népellenes felfogás fogja uralni.

Több mint három évtized elteltével nem kellene lassan ébredezni? A parlamenti ülésrend szerinti, baloldali, valójában jobboldali, tőkepárti, a teljes körű társadalmi emancipációval szemben álló politikai erők képviselőivel ellentétben, vajon legalább a magukat társadalmi baloldalinak tartóknak nem kellene-e elgondolkozniuk azon, hogy 

Lukács György számára miért nem volt járható út „a lecsúszás a polgári liberalizmus álláspontjára”?

Miként Szigeti kiemeli Lukáccsal foglalkozó, általam fentebb hivatkozott tanulmányában: »Ő a tertium daturt (a harmadik lehetőséget – KDL) kereste a sztálinizmus és a polgári társadalom visszaállítása helyett, és az elfogadott új gazdasági mechanizmus reformok adekvát politikai formáját vetette fel, amelyre az őt a pártba ekkortájt „Visszazárók”, tehát az MSZMP nem igazán volt kíváncsi. Retrospektíve tudjuk: öngólt lőttek.«

Az ,,öngól” ugyebár azt jelentette, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt azonnal felmorzsolódott nómenklatúrájának árulása révén. Az előző rendszer állampártjának felső kasztja a nyugati tőkeérdekeltségek zsoldjába lépett, sőt maroknyi része maga is tőkéssé lett a társadalom egészének szolgálata helyett. Az utódpárt, az MSZP dicstelenül vegetál, s fokozatosan veszíti el támogatottságát, befolyását. A gyurcsányi Demokratikus Koalíció, amely szintén egyfajta utódpártként bukdácsolva menti a még menthetőt, főleg a hozzá szervesen kötődők egzisztenciális érdekeit szolgálja.  

Azok többsége, akiknek az állami vagyonból végkielégítésként löktek oda valamennyit, már felélték az ebül szerzett ingatlant, a vállalati résztulajdont, a mező szélén nekik juttatott parcellát, az erdősarkot, s eladták mindezt egy vagyonhalmozó tőkésnek. Minden értelemben a peremre szorultak, minthogy egyrészt az újpropagandisták által is megtévesztve, másrészt talán a tollasodás hiábavalónak bizonyult reményében önként mondtak le annak az eszmének a védelmezéséről, aminek a nem egyszer a nincstelenségből való kiemelkedését, a társadalmi ranglétra legfelsőbb fokaira emelkedését köszönhették, s amire nem egy beosztásban esküt is tettek.

De a feketeleves még hátravan. A vagyon ugyanis a legkevesebb. Ha valaki nem hagy örökül gyerekeire, s még inkább unokáira eszmei szilárdsággal megalapozott lelki tartást, annak biztosítékát is elveszíti, hogy erőfeszítései, küzdelmei értelmet nyernek a jövendő nemzedékekben. Idővel, talán csak a második–harmadik generációban, ezért hullanak vissza oda, ahonnan kiemelkedtek. Immár látszik is ez. A reményvesztettség, a perspektívátlanság nyomása alatt az esztelenségig hiszterizáltak között ők és utódaik is ott csápolnak az újabb hamis próféták választási gyűlésein, ahol a szabadsággal, az egyenlőséggel, a testvériséggel hitegetik őket, s csak azt nem mondják el nekik, hogy e hármas eszmény áldásaira azok számíthatnak, akik tőkét is felhalmoztak, és nem is keveset. Merthogy ez itt nem a néphatalom, ami ugyebár a demokrácia szó szerinti értelme lenne, ha magyarra fordítva használnánk a kifejezést.#

Kabai Domokos Lajos