Az elmúlt hetek közéleti zajától befolyásolva, nem éppen kedvező előfeltevésekkel gondoltam az új államfő, Sulyok Tamás március 10-ei beiktatási beszédére. Azt latolgattam, hogy ha írnék róla, akkor ilyesféle címet adnék a cikkemnek: „Kissé szürke, kissé szolgalelkű az elnökünk, épp olyan, mint mi magunk”. Remélem, az olvasó észreveszi, hogy a jellemzés olyan, amilyen, de az önreflexiónak is teret nyit. Aztán szembejött a valóság. Miután meghallgattam őt, azt írtam egy jegyzetlapra:

„Határozott értékrendet kifejtő beszédet mondott a köztársasági elnök.”

De még mielőtt átesnék a ló túlsó oldalára: az előfeltevésem nem véletlenül alakult úgy, ahogy fentebb jeleztem. Akármit is hallottam tőle a Budai Várban lévő Sándor palota előtt, nem feledkezhetem meg arról, hogy az elmúlt hetek vele kapcsolatos vitáinak ismeretében azt gondoltam róla: a ranglétrán csendben, de annál biztosabban felfelé araszoló személyről van szó. Talán az a titka, hogy minden helyzetben úgy szólalt meg, ahogy elvárták tőle, s még a látszatát is igyekezett elkerülni az önálló gondolkodásnak, uram bocsá’, cselekedetnek – véltem.

A beszédét hallgatva elsősorban a „korlátok” kifejezés jutott eszembe. Mindenekelőtt, akárcsak hat elődjéét, ugyanúgy korlátozza a mozgásterét, hogy a magyar államfőnek igen kevés az eszköze a törvényhozó és a végrehajtó hatalom működésének befolyásolásához, nemkülönben a pártok között zajló háborúskodás csillapításához. Anno így döntöttek a nemzet feje fölött tanácskozó Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások résztvevői. A korlátok másik fajtájára ő maga mutatott rá, amikor kifejtette, hogy a közjog talaján fog állni, s vezérfonalának az alaptörvényt tekinti. A jogállamot nem a politika felől, nem a hajlékony érdekek szemszögéből, hanem kizárólag abból kiindulva értelmezi, hogy

az állam működésének egészét a jognak kell alávetni; a köztársasági elnöknek ebben a keretben kell kifejeznie a nemzet egységét, ennek alapján kell őrködnie az államszervezet demokratizmusa és működése felett; ezt az egységet nem lehet, s nem is engedi megbontani.

Szép, szép, de van egy hibája. Ha a törvények lehetőséget adnak a visszaélésszerű kormányzásra, akkor végső soron a köztársasági elnök is részévé, hogy ne mondjam, foglyává válik annak a rendszernek, amivel kapcsolatban a fennkölt kijelentéseket tette. Márpedig ez is egy korlát. És nem is akármilyen. A mai Magyarországon bőven találunk példát arra, milyen akadályokat állítanak a parlament által elfogadott jogszabályok az államfő ama célja elé, hogy „a magyar emberek méltóságának védelmezője” kíván lenni.

Talán elég példaként említeni az ötvenszázalékos szavazataránnyal megszerezhető kétharmados parlamenti többséghez juttató választási rendszert, az állami javak és pénzek magánosításával azok közjellegének elveszítését lehetővé tevő rendelkezéseket, az önkormányzatok mozgásterének antidemokratikus szűkítését. A parlamentben elfogadott törvényekre épülő más jogszabályok cinikusan figyelmen kívül hagyják a választók tömegeinek érdekeit például a munkáltatóknak való kiszolgáltatottság növelésével. Az egészségügyi szolgáltatások szűkítésétől hovatovább mindenki szenved. Az oktatási rendszer darabokra szaggatásával, nagyrészt leépítésével a jövő Magyarországának még szegregáltabb társadalmát alapozzák meg. Mi ez, ha nem az emberek méltóságának semmibe vétele? Közhely, de

a jog betűjéhez való ragaszkodás nem feltétlenül jelenti az igazság érvényre jutását. Sőt! 

Harmadikként egy olyan tehertétellel is szembe kell néznie az államfőnek, amire épp csak utalt. Történetesen arra, hogy a „véletlen és kéretlen történések sorsformáló erejének” nagy része van a köztársasági elnöki posztra jutásában. Intette ugyan a jelenlévőket – gyakorlatilag a kormányzó erők minden befolyásos politikusát –, hogy „az államnak a polgárait kell szolgálnia, és a hibáit is vállalnia kell”, de ezzel ő sem szabadult meg azoktól a terhektől, amelyeket egyrészt az utóbbi hónapok rajta kívül álló okok miatt keletkezett közéleti botrányai okoznak, másrészt az apjával kapcsolatos saját korábbi, valótlan állításai, s az azokról való makacs hallgatása.

Egy dolog, hogy Sulyok Tamás álmában sem gondolta: visszaüthet rá, amikor talán egyfajta megfelelési-igazodási kényszerből beszélt apjának az úgymond a családi legendárium szerinti kommunisták általi üldözéséről. A másik, és ez itt az igazi baj, hogy azt követően is hallgatott, amikor kiderült, hogy valótlanságokat mondott. Nem állítom, hogy a március 10-ei ceremónián kellett volna erre utalnia, de ha már előtte elmulasztotta a saját hamis kijelentéseivel kapcsolatos nyilvános tisztázást, akkor ezt mielőbb meg kell tennie! Ugyanis az államfői székbe került személy korábbi egyéni ügye immár az egész országra vet árnyékot.

És van itt még valami. 2021-ben, az Alkotmánybíróság elnökeként még bizonygathatta, hogy „A politikai kritikával (…) nem tudok mit kezdeni, mert soha életemben nem érdekelt a politika”. De az már határeset volt, amikor február 26-án, a parlamentben, az eskütétel után megtartott első beszédében azt mondta, hogy ,,Úgy hiszem, nem volna sem elegáns, sem helyénvaló az Országgyűlésben szokásos és odaillő politikai beszéddel megnyilvánulnom. Ez a tilalom összhangban van személyes lelki alkatommal és életutammal”. Csak azért fogadnám el ezt az érvelést, mert az Alkotmánybíróság elnökeként még hivatkozhatott a politikától való távolságtartás követelményére.

Ám mostani beszédéből arra következtetek: Sulyok Tamás még mindig úgy gondolja, hogy neki a politikához semmi köze nincs és nem is lesz.

Mint mondta: „Támaszom, életem iránytűje a jog. Ehhez mérten és hűen kívánok dolgozni. Jogász vagyok, jogász maradok”. Értem én, hogy akik kiválasztották – mit sem tudván a zavaros családi legendáriumról, ami persze önmagában is botrány, mutatván a kormányzaton belül uralkodó, a szakmaiságot egyre nyilvánvalóbban minden területen háttérbe szorító állapotokat – ezt a javára írták. Ám tudatosítanunk kell, hogy – miként mondani szokták – egy normális országban, a politikától való elhatárolódás eleve alkalmatlanná tenne bárkit a köztársasági elnöki posztra.

Ha valamely tisztségre, akkor az államfőire igazán vonatkozik, hogy minden megnyilatkozásával, mozdulatával, kijelentésével, de még az öltözködésével is politizál az, akinek a hatalmat ténylegesen gyakorlók jóvoltából ölébe hullik ez a nem mellesleg örök életre anyagi gondtalanságot és védettséget biztosító tisztség. Más kérdés, hogy a NER-társaság vezetői jó ideje már csak olyanokat keresnek a kénytelen-kelletlen betöltendő állásokba, akiktől távol áll az önállóskodás. És még így is mellé lőnek olykor.

Miként a lemondásra kényszerült előddel, Novák Katalinnal is megtörtént, aki az államelnöki tisztségbe kerülve mintha azt gondolta volna, hogy egy s másban önálló mozgásteret alakíthat ki. Ennek jegyében bonyolított le harminc hivatalos külföldi utat rövid elnöki pályafutása alatt, amivel alighanem szüntelen gondot okozott a kormányfőnek, és a világ legtávolabbi pontjai között repkedő külügyérének. Feltételezem, hogy Orbán Viktor attól sem volt boldog, mikor N. K. háromnapos vidéki kitelepülésekbe kezdett. Mindjárt az első alkalommal

reggeli zászlófelvonással is értésre adta azok számára, akiknek kicsit is érzékük van a jelképekhez, hogy az ország központja ott van, ahol éppen az elnöke időzik.

Mindehhez járult, hogy az államfő asszony egy pedofil-segítőt mentesített a büntetés következményei alól, ami miatt egy legfeljebb minden szökőévben előforduló budapesti tömegmegmozdulás szerveződött. Az egy dolog, hogy a Karmelita urának nehéz lehetett elviselnie a köztársasági elnök asszony külföldi és vidéki nyüzsgéseit, de hogy nem jött jól a kegyelem-ügy nyomán keletkezett botrány, az ennél is bizonyosabb. Az európai uniós választásokra készülő Fidesz listavezető-jelöltje, a korábbi igazságügy-miniszter, Varga Judit is belebukott az esetbe.

Miért miért nem, annak exférje pedig épp ebben a helyzetben kezdett a médiumoknál házalni, hogy minden olyan piszkos ügyről beszéljen, amiről addig is tudott az ország, ő viszont egykori résztvevőként, kedvezményezettként, illetve szemtanúként emlegethette fel ezeket. Ebben a NER-társaság szemszögéből a lehető legrosszabb időszakban lemondott-lemondatott Novák helyére a szürkébbnél is szürkébb eminenciásnak tekintett Sulyok Tamást választották ki. Nála viszont az ütött vissza, amit előnyének tekintettek: a politikától való tartózkodása, sőt irtózása. Az ahhoz való képesség és belátás hiánya, hogy közszereplőként, magas közjogi tisztség betöltőjeként a magánéletében történtek is kihatnak a politikai közegre.       

Itt tartunk most, a fölöttünk tornyosuló szeméthalmaz alól fölfelé tekintve. Ám, ettől még mi se tegyünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne az egészhez! Ne mentegessük magunkat azzal, hogy az Orbán, meg a Gyurcsány, meg a Schmidt Pál, meg a Borkai, meg a, meg a, meg a… Mert a szemét, pontosabban a szemétségek termeléséből jócskán kiveszi itt mindenki a részét, aztán pedig hagyja maga fölé halmozódni. A klasszikust parafrazálva, bocsásson meg, nekem Illyés Gyula: „mindenki szem(ét) a láncban...”

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most akkor kaszára, kapára.

Meghagyom ennek hirdetését a mozgalmi háttér szervezésével nem bajlódó, ám ideig-óráig egyes ellenzékiek által soros megváltóként dicsőített Magyar Péternek, az említett kegyelmi ügybe keveredett korábbi igazságügy-miniszter asszony volt férjének. Ő ugyanis hirtelen hevületében ilyesmit pedzeget egy ideje, legalábbis vezérváltásra biztat. Amikor a közös felelősségre irányítom a figyelmet, csupán arra utalok, amiben szinte minden nap részem van utcán, piacon, no meg az interneten hétköznapi embereknek a cikkeimmel kapcsolatos fejtegetéseit hallgatva, olvasva. Arról győzködnek, hogy balsorsunkat mindig mások, a kívül és belül ármánykodó felsőbbség okozta és okozza. A népnek, az isten adta népnek soha, semmibe nem lehetett beleszólása, vele csak megtörténtek és megtörténnek a dolgok – állítják túlságosan sokan és túlságosan gyakran.

Ehhez képest, akkor, amikor Lengyelországtól, Szlovákián, Csehországon, Németországon, Belgiumon, Franciaországon át Spanyolországig farmerek százai, ezrei vonulnak be a fővárosokba a traktoraikkal, hogy megvédjék érdekeiket, az államfő budai beiktatási ünnepségével egyidőben, Pesten megtartott tüntetésen csak egy traktorral demonstráltak a magyar gazdák. Attól tartok, a kiszolgáltatottságra, a szolgalelkűségre, a megfelelési kényszerre, az akár a legpitiánerebb suskusokban való érdekeltségekre visszavezethető ellenállás hiánya is az oka a „majd csak lesz valahogy” mentalitásnak, amitől a szemétség dagadozik nálunk (is). És ezen bizony az államfői szónoklatok nem segítenek addig, amíg mi alul lévők nem próbálunk gerincesebbek lenni. Jöjjön ellenérvekkel, aki másban látja a megoldást! Persze ne felfelé mutogatással kezdje, mert azzal tele a padlás!#