Az Elbától az Amur folyóig terjedő, hatalmas eurázsiai térségben 1990 óta tanácstalan a rázúdult-rázúdított folyamatokat átlátni képtelen tömeg, amely hol a politikai térfél egyik oldalán, hol a másikon hullámzik. Magyarország ennek a hullámzásnak a része, a többi kelet-európai országhoz képest azzal a különbséggel, hogy

a nagyhatalmak és a nemzetközi nagytőke játszmái miatti, óhatatlanul ellentmondásos kormányzási gyakorlat az orbánisták 2010 óta tartó uralma alatt jogszabályokban rögzült visszaélésekkel terhelődött meg.

A közvagyon magántulajdonná váltásának a sokmilliárdosokat érintő gyakorlatát, továbbá az egyes helyi vállalkozóknak túlárazással megrendeléshez juttató lehetőségek rendszerszerűvé tételét elviselte volna a középosztály, minthogy kisebb részben maga is hozzájuthatott eredetileg közjavakhoz. Miként Magyar Péter is mondta október 5-én: „a nemzeti együttbűnözés rendszere” ez, s ha valaki, akkor ő csak tudja… Ráadásul a leginkább kiszolgáltatottak rovására létrehozott egykulcsos adórendszer, a fiataloknak járó adómentesség, a magasabb jövedelműeket nagyobb anyagi előnyhöz juttató gyerektámogatásokból, a kedvező kamatozású építési kölcsönökből, a magas hozamú államkötvények kamataiból e réteg tagjai ideológiai-politikai oldaltól függetlenül egyaránt részesülhettek és részesülhetnek. Minél tehetősebbek, annál inkább. Ám az utóbbi időben ez a kör is morogni kezdett.

Pontosabban, csak ez a kör kezdett igazán hangot adni elégedetlenségének. Mert mindinkább aggodalommal töltik el az önkényes hatalomgyakorlásnak a közigazgatási-hatósági tevékenység bizonytalanságaiban, az önkormányzatok mozgásterének szűkítésével a lakóhelyi viszonyok romlásában, a gyerekeket érintő oktatás és egészségügy zavaraiban, nem utolsó sorban az Európai Unióhoz, tehát a középosztály számára egzisztenciális okokból is fontos Nyugathoz való viszony megromlásában megmutatkozó lehetséges veszélyek. Így történt, hogy

a társadalomnak ez a húsz százaléknyi részét kitevő rétege, féltve megszokott életformáját, viszonylagos kiváltságait, lassanként alkalmassá vált az országot kormányzókat főleg kívülről érő bírálatok befogadására, s az ezeket itthon tolmácsolók üzeneteire, akik úgy gondolták: erre  a hullámra felkapaszkodva maguk is politikai-közéleti befolyásra, hatalomra, végső soron jövedelemre  tehetnek szert.

Az elmúlt években több ilyen személy és csoportosulás ajánlotta magát a változtatási szándék ígéretével. Bírálataik, programjaik, akcióik nem igazán különböztek egymásétól. Miként nem különböznek az eddigiektől a közéletbe 2024 februárjában berobbant-berobbantott Magyar Péter indítványai sem. Van azonban egy különbség közte és az eddigi ellenzékiek között. Magyar a középosztálybeli elégedetlenek tömegbázisát jelentő úgynevezett nemzeties társaságból került ki.

Követőinek többsége vélhetően azt gondolja: a Fidesz köreiből jövő fiatalember úgy folytatja az elmúlt másfél évtized őket anyagilag körülbástyázó gyakorlatát, úgy iktatja ki a rendszer számukra károssá vált elemeit, hogy megtartja az eddigi feudalisztikus értékrend lényegét, s az ezt nemzeti retorikába burkoló főbb szófordulatokat. Ezeknek, persze, része lehet, mint ahogy zárt körben mindig is része volt, egy kis ruszkizás, zsidózás, cigányozás az újabb idők migránsozása mellett. Hogy aztán Magyar Péternek megvan-e a képessége, a felkészültsége, szervezeti háttere a vezéri szerephez? Ha felvetem ezt némely híve előtt, azt a választ kapom:

a célhoz képest ez mellékes, mert a fő, hogy végre ismét reménykedni lehet.

Szerintem, ez húzódik meg Magyar Péter eddigi fogadtatása mögött. Ám, aki azt gondolja, hogy innen már egyenes lesz az útja a hatalomba, annak azt mondom: ne kapkodja el! Attól tartok, mind többször tapasztaljuk majd, hogy az újdonsült politikus nagy elánnal megfogalmazott követelései lepattannak a hatalom jelenlegi birtokosairól. Legalábbis addig, amíg nem támasztanak eléjük áthághatatlan akadályokat a külföldi erők…

De a Tisza párt elnökének vannak személyes korlátai is. A magatartásában tapasztalt visszáságokon túl, mintha túlbecsülné mozgásterét és híveinek elszántságát. Megmutatkozott ez az október 5-én, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) intézménynév mögé bújtatott állami médiumok épülete előtti tüntetésen is. Az eseményről a Tisza párt közvetítését nézve korántsem éreztem a tömegnek a vezér messiási szándékával összhangban lévő hangulatát.

A beharangozott több százezer emberhez képest eleve jóval kevesebben jelentek meg. A politikus Facebook-oldalán maga ismerte el ezt, amikor – szerintem némi túlzással – azt írta „több tízezren eljöttetek kiállni egy szabad, független és valóban szuverén Magyarországért, amelynek része lenne a valódi közszolgálatiság és a propagandagyár megszüntetése”. Bár a jelenlévők, ütemes dobveréstől kísérve többször skandálták, hogy „Árad a Tisza!”, nem sikerült az állami televízió élő adásában beolvasni a követeléseket:

„a propagandagyár” megszüntetése, az első számú vezető, a vezető szerkesztők lecserélése, az adásszerkesztés és a költségvetés ellenőrzése, az állami média- és médiahatósági rendszer többpárti ellenőrzés alá vétele, a sajtótörvény átalakítása stb.

Első olvasásra is hevenyészettnek, egyszersmind túlméretezettnek találtam a korábban nyilvánosságra hozott petíciót. Magyar Péter patetikus felolvasásában hallva a szöveget, a végén a XIX. század végi New Yorkban marketingfogásként használt, némi információ-kommunikációelméleti ismeret birtokában manapság komolyan végképp nem vehető „A hír szent, a vélemény szabad” kitétellel, még inkább úgy tűnt fel előttem: szétesők, egymással nem szervesülők a szakmai és a gyakorlati megvalósítás szempontjából átgondolatlanok az indítványok. Szövegezőik mintha semmit nem hallottak volna a rendszerváltozás utáni időszaknak a médiarendszer politikai ellenőrzéséért folyó harcairól, s nem érvényesítették a nyilvánvaló kudarcokból eredő tapasztalatokat.

Nekem, aki annak idején cikkeimben, sőt a valóban civil és öntevékeny Nemzeti Média Kerekasztal tagjaként még parlamenti bizottsági ülés meghívottjaként is felemeltem a szavamat a tisztességes tájékoztatás feltételeinek megteremtéséért, úgy látszott, mintha ezek a fiatalemberek mindent a nulláról akarnának kezdeni, figyelmen kívül hagyva a nagyvilágban, s annak médiarendszerében azóta végbement változásokat. A szememben ez a rendezetlen médiaprogram egyszerűen idejét múlta. Meg sem csillan benne, hogy

egészen más pályára kellene állítani a médiarendszert, mint ahogyan a társadalom minden alrendszerét is valamiféle korszerű ideológia jegyében megreformálni, aminek még körvonalai sem sejlenek fel Magyarnak a meglévő viszonyok bírálatát előtérbe állító szövegeiben…

A mélyreható helyzetfeltárásra építő programot nem pótolja, ha a szónok – miként ez a tüntetésen történt – minden egyes pont után megkérdezi a tömeget, hogy egyetért-e a követeléssel, s az rávágja: igen! Az ott lévők bele sem gondolnak – miként is gondolhatnának bele? – abba, hogy a felvetések mindegyike roppant bonyolult, nagy szakértelmet, nemzetközi kitekintést is feltételező politikai, jogi, pénzügyi, személyi vizsgálódást igényelne, és csak az ezek alapján kialakuló alternatívák közötti választásra épülhetne érdemi döntés. Feltéve, ha nem egy mindent elsöprő forradalom része a teljes újrakezdés.

De Magyar Pétertől mi sem áll távolabb, mint a forradalom. Bár ezúttal is újból és újból gyújtó hangúnak szánt kijelentéseket tett, rendszeresen csitította a tömeget, nehogy törvénybe ütközőt kövessen el. Ha valamiből, hát ebből kellene felismerniük a rendszer szükséges szereplőiként a parlamenti ellenzéki oldalhoz kötődő médiumok Magyar mellett ágáló, megmondó embereinek is: ő csupán a konformisták, a szó eredeti, nem feltétlenül pejoratív értelmében vett reakciósok, a progresszívokkal szemben a konzervatív irányba visszamozdulni akarók elégedetlenségének ad hangot. Nemhogy a rendszer nem fog változni, de még a kormányzási gyakorlat is csak akkor,

ha közvetett, uram bocsá’ közvetlen külföldi beavatkozás vet véget a NER kormányzási módszereinek.

Csoda-e, hogy ilyen körülmények között – amelyekkel aligha nézett és néz szembe ilyen könyörtelenül a tiszások Mózese –, a vezér annyira elkedvetlenedett, szinte szárnyaszegetté vált a rendezvény végére, hogy a tömegből kellett figyelmeztetnie valakinek: mondaná be, hogy mikor és hol találkoznak legközelebb. De ekkor már nyilvánvaló volt, hogy az épület élőlánccal körbezárásának terve szintén meghiúsult. Ráadásul, az állami televízió híradója szintén ismertette a 16 pont főbb elemeit, s azt állította, hogy a tévészereplésért látványosan küzdő Magyart, illetve pártjának képviselőit hat élő adásba hívták meg szeptember 12-ike óta, de ebből csak egyet fogadtak el. Utóbbi, még ha igaz is, természetesen, mit sem változtat a közpénzből fenntartott tévécsatorna idestova másfél évtizedes, egyhén szólva, kiegyensúlyozatlanságán.    

Egyúttal viszont napvilágot látott, hogy a Tisza párt elnöke a hosszú évek utáni kétheti szabadsága miatt, érthetetlen módon támadta meg Szőllősi Györgyit, az ATV Egyenes beszéd főszerkesztőjét és műsorvezetőjét. Ennek kapcsán a Média1 szakportál kisebb csokrot állított össze arról, hogy a Magyar Péter hányszor sértegetett újságírókat közéleti pályájának röpke néhány hónapja alatt. Netán azt gondolja, hogy Gulyás Márton Partizánja, a klubrádiós Bolgár György beszélgetőműsora, továbbá a testvére, Magyar Márton által alapított (!) médiavállalkozás – amelynek Kontroll.hu nevű online sajtóorgánuma Youtube-csatornáján Kéri László politológus is szerepet kap – elég lesz ahhoz, hogy mindenki mást ellensúlyozzon? Bár megtörténhet, de a helyében biztosan nem ugranék neki egyszerre a kormányzásoldali és az ellenzéki sajtónak, hogy most más területekről ne is beszéljek. De ez már ugyanúgy másik történet, mint az a magatartás, amivel a Tisza és vezetője a fővárosi közgyűlésben a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon módra lavírozva igyekszik megőrizni hamvasságát. Legalábbis azok előtt, akik számára még mindig hamvas…#

Kabai Domokos Lajos