„Vajon anno, a Budapesti Memorandum aláírása idején Jelcin valóban akkora balek volt-e, mint hiszik” – tette fel a kérdést egyik olvasóm. Mit lehet erre válaszolni? Elöljáróban azt, hogy

a történelem – közte a magyar történelem – eseményeinek, szereplőinek megítélésekor gyakran követjük el azt a hibát, hogy későbbi tudásunk, nézeteink alapján nyilatkozunk.

A keleti, a déli, a nyugati szlávok, az oroszok, a kisoroszok, a fehér- és vörösoroszok, a szovjet-oroszok, a későbbi, etnikailag korántsem egységes ukránok történelmének még a mienkénél is sokkal zűrzavarosabb eseményeinek, közülük akár csak az utóbbi három–négy évtized történéseinek újraértelmezéséhez köteteket kellene írni, de legalább a létezők egy részét elolvasni. A kevéssé ismertek közül ajánlhatom például Kemény László: A Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig című művét (Ruszisztikai Könyvek XLIII., 2017), vagy az Ukrajna államiságának dilemmái című, nagyobb lélegzetű tanulmányát (2014), esetleg Drábik János: Az ukrán dráma című kötetét (Gold Book, 2015, 2022).

A Bekiáltás blogban Az ukrán–orosz gyűlölködés háttere című írásban nemrégiben ismét megpróbáltam érzékeltetni azokat a körülményeket, amelyek a 2014-es kijevi államcsínyhez, a Krím Oroszországhoz való visszacsatolásához, a 2022. februári orosz támadáshoz vezettek. Most azért utalok erre, mert éppen ezek az események irányították a figyelmet a Memorandumra, amit 1994. december 5-én, Budapesten, az akkor még Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), akkor felvett, s azóta használt Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) néven újjáalakításra összehívott értekezlet keretében írtak alá. Ennek lényege, hogy

Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői, a szovjet atomfegyverek eltávolításának ellentételezéseként, garantálták Belorusszia, Kazahsztán és Ukrajna területi egységét.

Kemény László adatai szerint Ukrajna területén 1272, nukleáris robbanótöltettel ellátott interkontinentális ballisztikus rakétát, 1240 nukleáris robbanófejet 133 RS-18-as stratégiai rakétát, 46 RS-22-est, 564, bombázókon használt szárnyas rakétát, valamint mintegy 3000 egységnyi taktikai nukleáris fegyvert tároltak, továbbá jelentős mennyiségű dúsított uránt. Roppant arzenál, ezért ma is azt gondolom, hogy Európa, sőt az egész világ érdekét szolgálta a megállapodás. Három évtized elteltével azonban egyre inkább körvonalazódik, hogy ott és akkor (is) elsősorban Washington mozgatta a szálakat.

Miként a megállapodás előkészítésében részt vett Leonyid Kravcsuk Ukrajna első elnöke a német Deutsche Wellének (DW) később elmondta: Washington elszigeteléssel fenyegette Kijevet, ha nem megy bele a megállapodásba, ugyanis az ukrajnai rakétákat Egyesült Államokbeli célpontokra irányozták. Az amerikai kormányzat attól tartott, hogy egy konfliktus esetén a Kreml egymással szemben álló, ezért kiszámíthatatlan köreinek döntésére az USA ellen használhatják fel a fegyvereket, amelyek ellenőrző és irányító rendszere Oroszországban volt, s ehhez Ukrajna nem férhetett hozzá.

A Clinton-adminisztráció aggodalmának tehát volt alapja. Annál inkább, mert a Szovjetunió 1991-es, az orosz Borisz Jelcin, az ukrán Leonyid Kravcsuk, a lengyel-belarusz Sztanyiszlav Suskevics által puccs-szerűen véghez vitt felbomlasztása utáni Oroszországban egy évtizeden át úgynevezett zavaros időszak, szmuta uralkodott.

    ♦ Az állami intézmények bénult állapotban voltak.
    ♦ A privatizációban érdekelt erők mindent megtettek azért, hogy a termelés visszafogásával csökkentsék a korábban állami tulajdonban lévő javak értékét, hogy minél olcsóbban jussanak hozzá a magyar ésszel felfoghatatlan értékű javakhoz.
    ♦ Ezzel is összefüggésben, szándékosan áruhiányt idéztek elő, ami számos helyen éhínséghez vezetett.
    ♦ A lakosság elégedetlensége nőttön-nőtt amiatt is, hogy a közalkalmazottak – hivatalnokok, pedagógusok, egészségügyi dolgozók, kutatók stb. –, a fegyveres erők tagjai akár hónapokon át nem kaptak fizetést, továbbá nem kézbesítették a nyugdíjakat.
    ♦ A nyugati tőkéserőkkel összefonódott, fokozatosan oligarchiává lett korábbi nómenklatúrának – a kommunista ifjúsági szervezet, a kommunista párt, az állami intézmények, a gyárak, a kereskedő cégek, a kolhozok felső- és középvezetőinek – a kiterjedt alvilággal való kapcsolata nyomán is mindent áthatott a korrupció. Összefoglalva:

a helyzetet az élet-, a vagyon-, a jogbiztonság teljes hiánya jellemezte, s 1991 után az amerikai adminisztráció okkal attól tarthatott attól, hogy a Szovjetunió felbomlasztásában, illetve megtartásában érdekelt erők küzdelme polgárháborúhoz vezethet.

Növelhette az aggodalmat, hogy 1993 októberében a Borisz Jelcint támogató fegyveres erők megrohamozták, részben szétlőtték a Fehér Ház, az orosz parlament épületét. Akkoriban, Nyugaton ezt úgy értelmezték, hogy „a Jelcinhez csatlakozó demokratikus reformerek és a kommunista és fasiszta ellenzék közötti éles összecsapásról van szó, amely megpróbálja kisiklatni Oroszország születő demokráciáját”.

Ennek megfelelően az Egyesült Államok kormánya nyilvánosan támogatta a tankokra és géppisztolyokra támaszkodó Jelcinnek a parlamentet feloszlató és az új választások kiírására vonatkozó döntését. A puccsista  orosz elnökre partnerként, a totalitarizmushoz való visszatérés elleni védőbástyaként tekintettek, de Washington nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy ezzel egyrészt a kibontakozó demokráciára mértek csapást, amelynek hatásai máig rányomják bélyegüket az oroszországi politikai rendszerre. Másrészt attól tarthattak, hogy

véres események sorozata előtt nyílik meg az út, aminek külső hatásai is beláthatatlanok, mert akár az atomfegyverekhez is hozzányúlhatnak...

A fentiek tükrében talán érthető, miért volt oly fontos Washingtonnak Jelcin legalább ezer ember halálával járt moszkvai államcsínye után alig több mint egy évvel tető alá hozott Budapesti Memorandum. A megállapodás ugyanis mindenekelőtt Oroszország haderejének csökkentését szolgálta. Ennek megfelelően, a három új államból – Belarusz, Kazahsztán, Ukrajna – Oroszországba szállított hadászati nukleáris eszközöket, a rakétákat, a robbanófejeket, a nehézbombázókat részben amerikai pénzből, az onnan érkezett szakértők jelenlétében megsemmisítették.

Miként Winfried Schneider-Deters német újságíró és Ukrajna-szakértő a DW-nek nyilatkozta: „A rakétákat Oroszországba vitték vagy megsemmisítették, cserébe az ukrán hatóságok pénzügyi segítséget kaptak az Egyesült Államoktól, továbbá olcsó energiát Oroszországtól”. Az érintett országokban a rakétaindító bunkereket szintén megsemmisítették. Ám mindezt az tette elfogadhatóvá az orosz fél számára, hogy beszédekben, tárgyalásokon, sajtótájékoztatókon, fogadásokon többek között Hans-Dietrich Genscher német, James Baker amerikai külügyminiszter, sőt az idősebb George Bush amerikai elnök a NATO keleti terjeszkedésének lemondásával, a Szovjetuniónak az új Európába való integrálásával, a Béke-partnerségi programmal kecsegtette Mihail Gorbacsovot és Borisz Jelcint.

Utóbbiak folyamatos izgalomban voltak attól, hogy olyan történelmi tettet hajtanak végre, amit addig senki, s ez minden mást elhomályosított agyukban. De személyes korlátaik, a nyugati világban való járatlanságuk is hozzájárult ahhoz, hogy ne rögzíttessék megállalpodásokban az ígéreteket. Simán bevették az olyan semmire nem kötelező formulát, hogy „nem, a NATO nem fog bővülni Kelet-Európa irányában”, s hogy „az NDK-nak különleges katonai státusza lesz”, meg az ehhez hasonlókat. A Szovjetunió gyakorlatából kiindulva azt gondolták, hogy ha az USA elnöke kijelent valamit, akkor azt minden tagállam nevében teszi. Nem számoltak azzal, hogy a jogilag érvényes stratégiai döntésekhez minden NATO-tag egyöntetű döntésére van szükség.

Ennek ellenére sem gondolom, hogy Jelcinék csupán balekok lettek volna. Ukrajna esetében például okkal indulhattak ki abból az 1990-es ukrajnai népszavazásra épült, kijevi parlamenti nyilatkozatból, ami 1996-ig, az ottani első alkotmány megszületéséig az alaptörvény szerepét töltötte be. Ennek IX. pontja szerint

„Az ukrán SZSZK ünnepélyesen kinyilvánítja azon szándékát, hogy a jövőben tartósan semleges állammá váljon, amely nem vesz részt katonai tömbökben, és betart három nem nukleáris alapelvet: nem kaphat, nem gyárthat és nem szerezhet nukleáris fegyvert”.

Magyarán, a korabeli – egyébként meglehetősen korlátolt, önhitt és köldöknéző – gorbacsovi és jelcini szovjet–orosz vezetés akár ebből, akár a Krímben lévő bázist az orosz haditengerészetnek bérbe adó – a legutóbbi hosszabbítás után 2046-ig garantáló – szerződésből. Nem számolhattak azzal, hogy idővel, washingtoni nyomásra egyre többször vetődik majd fel az orosz bázissal kapcsolatos szerződés felmondása. Mint ahogy azzal sem, hogy 2013-ban a Pentagon közbeszerzési eljárást ír ki a Krímben létesítendő amerikai katonai laktanya kialakítására. 1994-ben az orosz vezetés a két ország gazdaságának egymásra utaltságából és más, történelmi és etnikai tényezőkből is kiindulhatott, amikor belement a Budapesti Memorandum aláírásába.

Olvasóm állításával ellentétben egyébként, a dokumentum több helyen megtalálható az interneten angolul, ukránul, oroszul. Fentebb három linket is elhelyeztem ennek érzékeltetésére. A Wikipédia orosz változata igen bő elemzéssel, lábjegyzettel, a források feltüntetésével minden érintett fél – fölöttébb ellentmondásos – értékelését is közli. Közülük, terjedelmi okokból, csupán néhányat emelek ki:

     (1) Se vége, se hossza azoknak a vitáknak, amelyek azzal foglalkoznak, hogy a Memorandum jogilag kötelező érvényű-e a felek számára. Egyesek például felvetik, hogy nem került sor a dokumentum ratifikálására. Vlagyimir Rjabcev, aki 1994-1995-ben Ukrajna Külügyminisztériumának első titkáraként dolgozott, és részt vett a Budapesti Memorandum előkészítésében, azt állította: 1994-ben szó sem volt arról, hogy a ratifikálásra szükség lenne. Az volt az uralkodó felfogás, hogy a Memorandum egy olyan nemzetközi szerződés, amely kötelezi a részt vevő országokat a benne foglaltak szigorú végrehajtására annak a kitételnek az értelmében, hogy „a Memorandum az aláírástól kezdve hatályos”.

     (2) Steven Pifer, az Egyesült Államok volt ukrajnai nagykövete, aki jelen volt a Memorandum aláírásakor, a fordítások eltérő voltából eredő bizonytalanságokra hívta fel a figyelmet. Mint rámutatott: egyrészt a memorandum angol szövege az „assurances” (biztosíték) szót tartalmazza, nem a „guarantees” (garancia) szót. Az USA NATO-szövetségeseinek – Dél-Koreának és Japánnak, amelyekkel az Egyesült Államoknak közös védelmi szerződése van – biztonsági garanciákat ad, Ukrajna esetében viszont csak biztosítékokról beszélünk. Ez kevésbé erős szó, és jelentős különbség – írta.

     (3) A Memorandum nem határozta meg a válaszlépések mechanizmusát, kivéve azt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsához lehet fordulni, abban az esetben, ha nukleáris fegyvert használnak Ukrajna ellen. Dr. Thomas D. Grant, a Cambridge-i Egyetem Wolfson College főmunkatársa és az egyetem Lauterpacht Nemzetközi Jogi Központjának munkatársa erre a kitételre rámutatva leszögezte, hogy a felek csak abban az esetben kötelesek lépni – ráadásul csak az ENSZ-ben –, ha az agressziót nukleáris fegyverrel követik el. Márpedig a Krím Oroszország által történt annektálására egyetlen puskalövés nélkül került sor, ami ellen az USA és Nagy-Britannia 2014. március 15-én, tiltakozott az ENSZ-ben, vagyis formálisan eleget tett kötelezettségének. Konzultáltak is erről Ukrajnával, vagyis emiatt sem érheti őket elmarasztalás azért, hogy nem tartották magukat az előírtakhoz.

     (4) Tegyük hozzá: ezeket a kiskapukat Moszkva is kihasználta, amikor tagadta, hogy a Memorandum szerinti jogsértést követett volna el 2014-ben, illetve 2022-ben. Egyrészt, szerintük, a 2014 februárjában, Kijevben végrehajtott államcsínyt követően a hivatalában lévő, a Krímbe menekült Viktor Janukovics ukrán elnök Moszkva segítségét jogszerűen kérte a Washington által szervezett puccs miatti ellenlépésre. Másrészt kezdettől fogva azzal utasították vissza a Budapesti Memorandum megsértésével kapcsolatos vádakat, hogy
    ♦ a Krím annektálása erőszakmentesen történt, sőt a többségében oroszok által lakott félsziget lakosai ezt népszavazással is szentesítették, ami összhangban van a népcsoportok önrendelkezésével kapcsolatos nemzetközi joggal,  
    ♦ Oroszország részvétele a Donyeck és Luganszk régiókban 2014 és 2022 között zajlott fegyveres konfliktusban – értsd: a kijevi kormány által a döntően orosz etnikumú állampolgáraira szabadított büntető különítmények rémtetteiben, az ukrán hadseregnek a területet éveken át zajló ágyúzásában, s az ennek ellenálló helyi milíciák harcában (KDL) – „spekuláció”, „egyetlen meggyőző bizonyíték nélkül”,
    ♦ Oroszország is hivatkozott arra, hogy katonai műveleteihez nem használt atomfegyvert, vagyis ezekre az esetekre nem érvényes a Budapesti Memorandum.

Végül van itt egy általam, az orosz Wikipédián, egy lábjegyzetben felfedezett „apróság”. Eszerint az USA minszki nagykövetségének 2013. április 12-ei keltezésű sajtónyilatkozatában az állt, hogy „a memorandum jogilag nem kötelező erejű”, az csupán egyfajta „politikai kötelezettségvállalás” volt. Az emberben óhatatlanul felvetődik: vajon ez a megnyilatkozás nem annak az intézkedéssorozatnak volt-e a része, amiről Victoria Nuland, a washingtoni adminisztráció 2013 és 2017 közötti, az európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkára nyilvánosan beszélt 2013-ban, s amely szöveg – a YouTube közlése szerint – „az ön országából”, tehát Magyarországról elérhetetlen, hiába van meg nekem a linkje.

Mint mondta: Ukrajna „demokratizálására” 3 milliárd (később még 2 milliárd) dollárt kívánnak fordítani. Idővel az is ismertté vált, hogy a számos lépés között akkor már folyt a 2014 január–februárjában, Kijevben bevetett banderista csoportok lengyelországi kiképzése, megindult a főleg az Ukrainszka Pravdában indított oroszellenes kampány, Ukrajna-szerte pogromok kezdődtek, fegyverraktárakat raboltak ki, gőzerővel dolgoztak a már korábban Ukrajnába küldött, a minisztériumokba rendelt, a fegyveres testületek irányító testületei mellé vezényelt nyugatiak, no és a mindig mindenütt az amerikai tőkeérdekeket képiselő, washingtoni székhelyű IMF, továbbá a Soros-alapítvány emberei stb.

Többek között ezekkel alapozták meg a 2014. februári kijevi államcsínyt, amelynek során kiverték a parlamentből a megválasztott, orosz érzelmű képviselőket, majd részben külföldiekből bábkormány alakult. Később a Kremlben ezzel kapcsolták össze a Budapesti Memorandummal kapcsolatos hivatalos, orosz álláspontot. Miként David Yost amerikai nemzetközi biztonsági szakértő megjegyezte:

az orosz álláspont részben azon alapult, hogy az Euromajdan alatti ukrajnai kormányváltás egy „új állam létrejöttét jelentette, amellyel nem kötöttünk megállapodást”.

Ezzel szemben Mark Fitzpatrick, a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete nukleáris fegyverek elterjedésének és leszerelésének programjának igazgatója orosz diplomatákkal folytatott vitában rámutatott, hogy szerinte Vlagyimir Putyin „egy új állam létrejöttével” kapcsolatos nézete sérti a nemzetközi jog alapelvét, amely szerint a szerződéseket államok kötik, nem pedig egyik vagy másik kormány.

Csakhogy van itt még egy csavar. Mint arra, nem az Ukrajna, hanem az Izrael területén és térségében folyó háborúval kapcsolatban Gyarmati István, a számos diplomáciai feladat megoldásában közreműködött magyar szakértő például A Heti TV, A Világ Zsidó Szemmel című, október 7-ei adás végén utalt: a nemzetközi egyezmények érvényessége jobbára azokhoz a feltételekhez kötődik, amelyek között megszülettek. Következésképp, ha a feltételek változnak, az egyezmények is kérdésessé válhatnak.

Kérdés, hogy nem érvényes-e ez a meggondolás a Budapesti memorandummal összefüggésben is? Ám, akárhogy is, talán sikerült érzékeltetnem, hogy a közvélemény nagy részének igényével ellentétben, az államok vezetőinek döntéseivel, az így kialakult helyzetekkel kapcsolatban – akár a magánéletben – nincsenek kőbe vésett igazságok. Gimnáziumi történelemtanárom ezért emlegette a szofista mondást: „Egy igazság van, hogy nincs igazság, tehát akkor az sem igazság, hogy nincs igazság”.

Azt ma már nehéz eldönteni, s jórészt egyéni megítélés kérdése, hogy a Memorandum milyen mértékben következett az akkori történelmi körülményekből? Mennyire volt írható a korábbi kommunista párti vezetők bizonyítási kényszerének számlájára – mi már demokraták vagyunk, teljes mértékben osztjuk a nyugati értékrendet? Mekkora szerepet játszott benne Gorbacsov és Jelcin baleksága, amikor a színfalak mögött, sőt nem egy tárgyaláson arról biztosították őket a nyugatiak, hogy a NATO nem terjeszkedik keletre, de erről nem követelték megállalpodás aláírását?

Nem mellesleg, sokáig Putyin is fűzött illúziókat a Nyugattal kapcsolatban. Amikor ez múlóban volt, előbb 2007. február 10-én, Münchenben, a biztonságpolitikai fórumon azzal vádolta Washingtont, hogy európai rakétatelepítéseivel, a nemzetközi jog alapvető elveit sértve újabb fegyverkezési versenyt szít. Aztán 2008. április 4-én, Bukarestben, az Oroszország–NATO-csúcs után, újságírók előtt váratlanul megjelenve kommentálta azt a nyugati deklarációt, miszerint

„Ukrajna és Grúzia be fog lépni a NATO-ba, s elég, ha a külügyminiszterek döntenek erről”.

Mintha ott és akkor hirtelen nem lett fontos az a fentebb általam idézett érvelés, hogy „jogilag érvényes, stratégiai döntésekhez minden NATO-tag egyöntetű döntésére van szükség.” Putyinnak a deklarációra reagáló szavai talányosak voltak, de akárhogy is forgatom: a végén arra utalt, hogy innentől más irányt vesz a Kreml politikája. Elegük van ugyanis abból, hogy Washington nem veszi figyelembe Moszkva geopolitikai érdekeit, s a NATO bővítésével egyre inkább veszélyezteti Oroszországot.

Figyelmeztetések sora következett még, míg Moszkva számára is érdektelenné vált mit lép a Nyugat. Legutóbb például azzal, hogy a NATO új haditengerészeti parancsnoki központot hozott létre a volt NDK területén, az észak-németországi Rostockban, hogy koordinálja Balti-tengeri műveleteit. Az avatáson Boris Pistorius német védelmi miniszter azt mondta, hogy a Baltic Task Force Commander Task Force

„főhadiszállás döntő szerepet fog játszani a katonai helyzetjelentések elkészítésében és a regionális kihívásokra való reagálásban, beleértve a NATO-tagállamok érdekeinek védelmét az agresszív akciókkal szemben, különös tekintettel Oroszország közelségére. Parancsnoka német lesz, helyetteseit a lengyel és a svéd haditengerészet adja. Békeidőben a balti országokból és más NATO-szövetségesekből származó 60 katona dolgozik a központban. Válság vagy konfliktus esetén a létszám 240 főre emelkedik. Feladata lesz a szövetségesekkel és partnerországokkal közös gyakorlatok tervezése is.”

Egy civil számára is nyilvánvaló, hogy előkészületek folynak egy esetleges nagyobb háborúra. Ennek egyik meghatározó eleme az európai térségben Oroszország katonai erővel is történő elszigetelése. A folyamat a Szovjetunió feldarabolásával kezdődött, amit a referendumokon – az elszakadást követelő baltikumiak kivételével – kinyilvánított népakarat, közte az ukrajnaiak szavazatai, ellenében erőltetett át a nómenklatúra. Sok-sok lépcsőfokon bukdácsolva, melyek között csak egyik volt a Budapesti Memorandum, innen jutottunk el immár a mai Oroszország részekre szakításának erőltetéséig, s ezzel a világháború réméig, amivel szemben ellenlépésként megkezdődött a globális Keletnek és Délnek a BRICS-szervezetben való egyesítése.

Bár széles körben van igény az egyszerű magyarázatokra, az az állítás, vagy csak feltételezés, hogy a végül totálisan alkoholistává lett Jelcin, az Oroszországi Föderáció első elnöke tehet erről az egészről, nem pedig a tőke természetéből – folyamatos terjeszkedéssel, az erőforrások és a piacok megszerzésével, monopolhelyzet teremtésével biztosítani a mind nagyobb profitot – legfeljebb a bulvárlapok olvasóit és a Spektrum tévécsatorna nézőit elégítheti ki. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Oroszország maga is kapitalista viszonyok által meghatározott ország, jóllehet a nyugati államok jóléti feladatain túlmutató, és egyre inkább újból valósággá váló általános foglalkoztatási, szociális, oktatási, egészségügyi-ellátási célokkal. Tehát, egy másik irányból kiinduló elemzésnek azzal is foglalkoznia kellene, hogy

az egyelőre elsősorban a külső támadásoknak kitett, a propagnadisztikus állításokkal ellentétben nyilvánvalóan védekezésre kényszerített orosz állam és tőke – sőt a globális Kelet és Dél – helyzete, törekvései, érdekei miként jelennek meg e folyamatok mögött.

Azonban itt és most az első orosz elnök személyénél maradva, megjegyzem, hogy a mai Oroszországban indulatos viták folynak róla. Miután 2000-ben Vlagyimir Putyin vette át Borisz Jelcin borzalmas örökségét, sokan követelték, hogy vonják felelősségre az elnöki időszakában, főleg annak második érájában azokért a bűnös mulasztásokért, amelyekkel szinte a megsemmisülés szélére juttatta az országot. Putyin nyilvános válasza az volt: „Véget kell vetni annak, hogy az orosz történelemben minden hatalomváltás a bosszúállás jegyében, erőszakosan zajlik!”

Mi több, a cári család meggyilkolásának színhelyén, Jekatyerinburgban – a szovjet időszakban: Szverdlovszkban – Borisz Jelcin kommunista vezetői működésének legfőbb helyszínén, ő és a jövőbeli orosz elnökök örökségének szisztematikus tanulmányozására, megőrzésére, népszerűsítésére Jelcin-centrum létrehozását rendelte el. Ez létre is jött, de ma is sokan követelik a centrum felszámolását. Putyin azonban ellenáll. Olyannyira, hogy miután a Donyec-medencében folyó hadműveletekben érdemeket szerzett Artyom Zsoga ezredes, a hadiipar egyik fellegvárában, az Uráli szövetségi körzetben az orosz elnök meghatalmazott képviselője lett a múlt héten, automatikusan a Borisz Jelcin Elnöki Központ kuratóriumának tagja lett.#

Kabai Domokos Lajos