Mottó: Megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

A szokottnál is hosszabb leszek. Az Oroszország kurszki térségében kirabolt templomokból és házakból származó ikonokat hirdetnek eladásra egyes ukrajnai internetes oldalakon. A szentképeket is hadizsákmányként (orosz és ukrán kifejezéssel: trófeaként) bocsátják áruba. Persze, erről

nem számolnak be az ukrán hadsereggel együtt – nyilvánvalóan a kijevi és washingtoni hadvezetés védelme alatt – a CNN, a BBC, illetve az egyik olasz médium orosz földre illegálisan lépett tudósítói, akik hivalkodóan fényképeztetik magukat az orosz helységnévtáblák előtt.

Merthogy, amiről nem beszélünk, az nincs. Csakhogy a katonák, akikről az orosz médiumok azt állították, hogy ukránok, az ukránok pedig azt, hogy az oroszok kötelékében harcolnak, eléggé ostoba módon, maguk tettek közzé általam is látott felvételt arról, hogyan rabolnak ki üzleteket. Egy másikon azt láttam, amint SS-jelzésű sisakokban német zsoldosok filmezték le, miként gúnyolódnak ékes német nyelven a „disznó Ivánon”, történetesen egy megzavarodott, napok óta az utakon kóborló, az esőtől átázott öreg emberen.

Ha a nyugati összefoglalókat nézem a szétlőtt családi házakról, azokban azt mondják: az oroszok tették, ha az oroszországiakat, akkor ugyanazokról a romokról azt hallom, az ukránok. Az utakon Oroszország felé tartott, civil menekülteket szállított személykocsik lövedékek nyomaival csipkézett, részben kiégett roncsai. Az azonban kétségtelen, hogy a háború elől Oroszországnak a határtól távolabbi részeibe evakuáltak rendre arról számolnak be, hogy az ukrán hadsereg elől menekülve, házaikat, értékeiket hátrahagyva, zsákmánnyal megrakott, Ukrajna felé hajtó, a helyszínen rekvirált furgonokkal találkoztak. Felzaklatva állítják: csak a sorsnak köszönhetik, hogy nem az ő autójukat találták el a géppisztolysorozatokkal, hogy nem őket erőszakolták meg, majd lőtték agyon a kis csoportokban garázdálkodók.

Az orosz forrásokból származó információk, közkeletű nyugati – tehát nagyrészt magyarországi – felfogás szerint hiteltelenek. Csakhogy hasonló brutális élményekben nem először van részük a nálunk a II. világháborús borzalmak szinonimájaként ismert kurszki, voronyezsi, belgorodi, s egyre inkább a brjanszki térség lakóinak. De nem is kell ilyen messzire visszamenni az időben! A 2014-es kijevi államcsíny után, az akkor még minden értelemben Ukrajnához tartozott Donyec-medencére szabadított, hivatalosan is büntető zászlóaljaknak nevezett,

banderista-fasiszta különítmények a mostaniakhoz hasonló módon rabolták ki az ott élőket, erőszakoltak meg nőket, sőt gyerekeket, s öltek le ezreket.

A nyolc éven át tartott garázdaság és gyilkolás miatt az ukrán nemzet ünnepelt hősei közül néhány tucatot még a kijevi bíróságok is elítéltek. Ám Oroszország 2022-es februári támadása után a jelenlegi, bár a mandátuma lejárta miatt a hatalmat már csak bitorló elnök, Zelenszkij rendeletével azzal a feltétellel szabadultak, hogy a fronton vezekelhetik le bűneiket.

Ezúttal azonban nem ezeket az ügyeket akarom feleleveníteni akár a Bekiáltás blogban 2014 óta megjelent, forrásokkal bőven ellátott, félezernél is több cikk segítségével. Arra próbálok választ adni, miként jutottak el az ukrajnai közvélemény-formáló megmondó emberek, a politikusok, az újságíró-propagandisták, hogy honfitársaik, nem egyszer azok ellen uszítsanak, akikhez családi-rokoni szálak fűzik őket? Hogyan jutottak el még a szinte kizárólag oroszul beszélő fegyveresek közül is számosan oda, hogy feljogosítva érezzék magukat a ,,moszkálokkal”, vagyis az orosz érzelműekkel való kegyetlenkedésre?

Sokan nálunk is azzal mentegetik a helyzetet, hogy az ukrán nép most válik nemzetté, s ennek a következménye az agresszivitás. Én viszont amondó vagyok, hogy

egy olyan kevert népesség esetében, amilyen az ukrajnai lakosság, ennél több is kell az ekkora mértékű brutalitáshoz.

Az ősszláv törzsek, az ószláv népek folytonosan keveredtek egymással még azt követően is, hogy városállamokba, fejedelemségekbe szerveződtek, miközben olykor pokoli testvérháborúkba is kezdtek. Nem volt ez másként a kijevi Rusz időszakában sem, amikor még az ukrajnai, az ukrán kifejezés sem létezett. Ezeket csak később kezdték használni az Oroszországnak nevezett, hatalmas kiterjedésű területen létrehozott állam nyugati peremvidékeire, s az ott élőkre.

A többszörös keveredés a szlávok között és a nem szláv elemekkel a Nagy Péter-i birodalomalapítást követően is folytatódott, mígnem ez a fajta népmozgás a Szovjetunió több mint hetvenéves időszakában jutott csúcspontjára. Ehhez képest döbbenetes az az oroszellenesség, s az ennek árján a már 2022 előtt, a Kijev által a donyeci oroszok ellen indított vérengzés, ami több ezer civil, köztük több száz gyerek halálával járt. Mintha ez a kegyetlenség ismétlődne meg most a kurszki térség tágabb környezetében élőkkel.

A magyarázat legföljebb a banderista-nacionalista, nyugat-ukrajnai galíciaiak esetében kézenfekvő, de esetükben is elfogadhatatlan. Az a terület nem az orosz, hanem a Habsburg Birodalom, illetve Lengyelország része volt, tehát az emberekben másfajta mentalitás alakult ki. A Szovjetunióhoz is csak később, véres körülmények között csatolták. Erről többek között Lutz C. Kleveman német történész-újságíró Lemberg című, nálunk nemrég megjelent, kitűnő könyvéből ismerhet meg részleteket az olvasó. A mai gyűlöletkeltéshez azonban az is kellett, hogy a Brzezinski-doktrína jegyében még az 1960-as években titkos kutatásokat kezdjenek néhány neves amerikai egyetemen arról, miként lehetne felhasználni Ukrajnát, akkor még, a Szovjetunió felbomlasztásához. A tanulmányok arra is kitértek,

hogyan lehetne bekapcsolni ebbe a folyamatba a II. világháború után az USA és Kanada által befogadott, a német nácikkal együttműködött, a lengyelek, a zsidók, az oroszok elleni pogromokban, illetve a hitleri német hadsereg kötelékében a szovjetek ellen harcolókat és leszármazottaikat.

1991-ben a Szovjetunió felbomlott. A megelőző, egy–másfél évtizedes, a késő brezsnyevivel kezdődött és a Nyugaton nem véletlenül magasztalt Gorbacsov érájában mélypontot elért agónia után – nem utolsó sorban a Szovjetunióra rákényszerített fegyverkezési verseny miatt – ellehetetlenültek az emberek életfeltételei. Az állam képtelen volt ellátni alapvető feladatait, s ebből elege lett a lakosságnak. A többek között a lenini bolsevikok által, a cári birodalommal szakító nemzetiségpolitika jegyében Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság néven létrehozott, társult állam is kivált belőle, de a washingtoni kormányok által 1903 óta meghirdetett politikai-katonai-gazdasági szándék az orosz erőforrások megszerzésére mit sem változott. 

Az 1991-es kiválás után Kijevben egyre nagyobb befolyást szereztek a fegyveres testületek és az állami csúcsszervek vezetői mellé delegált washingtoni tanácsadók. A révükön, illetve a Nyugatról pénzelt „civil” szervezeteken, médiumokon keresztül mégiscsak akkor indult meg határozottan az ukrajnaiaknak az oroszok ellen fordítása, mikor a hatalmát Moszkvában katonai puccsal megszilárdított Borisz Jelcin bukásával a putyini vezetés kezdte visszaszorítani Oroszországból a főleg amerikai érdekeket szolgáló üzleti csoportokat, kitiltani az oroszországi hadiüzemekből, a magasabb katonai egységekből a Pentagon érdekeit például az egyoldalú fegyverzet-megsemmisítés terén képviselő ügynököket, továbbá sikeresen törte le a CIA támogatásával Oroszországban robbantásos merényleteket végrehajtó, a Kaukázusban fegyveresen harcoló szakadár iszlám szélsőségeseket.

Ukrajnában ekkor léptek működésbe a nálunk külföldre szakadtnak mondott, a tengerentúlról átzsilipelt, az ukrán nacionalizmus parazsát az idegenben is izzásban tartott honfitársak, akik égtek a vágytól, hogy „megtérítsék” a Moszkva befolyásának nyomait magukon viselő nemzettársaikat. Ezzel párhuzamosan Washington többszöri próbálkozással igyekezett Amerika-barát kormányt létrehozni Belorussziában és Ukrajnában, hogy a befolyási övezetét – aminek végső célja minden esetben tőkésgazdasági – tovább terjessze keletre, hídfőállást építsen ki az igazi zsíros falat, az Oroszország fölötti ismételt ellenőrzéshez. Biztos, ami biztos, úgy döntöttek, hogy

nem bízzák a dolgot a véletlenre: az előzőleg Lengyelországban kiképzett banderista-nacionalistákra támaszkodva, a Washingtonhoz lojális amerikai és posztszovjet országbeli kormánytagok kinevezésével, államcsínnyel érik el, hogy Ukrajnában érvényre juttathassák az érdekeiket. Barack Obama kormányában Joe Biden alelnök és Victoria Nuland, a térségbeli megbízott voltak ennek letéteményesei.

A befolyásszerzés egyik fő területe az emberek tudatának átformálása volt. Sok egyéb mellett ennek lett hatásos eszköze a nyugati, főként a Soros-alapítványok által támogatott Ukrainszka Pravda (UP), amely a kijevi főtéren, a Majdanon, a 2013–2014 fordulóján bekövetkezett véres események tetőfokán napi 1,6 milliós kattintás-számot ért el. Úgy adódott, hogy az Eszmélet folyóirat megbízásából a 2022 tavaszi, 133-as számban való megjelenésre fordítottam magyarra Olga Bajsa, a moszkvai Közgazdasági Főiskola docensének, az amerikai University of Colorado oktatójának „A Majdan eszkatológiája” című könyvéből egy fejezetet.

A Bekiáltásban összefoglalót is közzétettem róla, s a továbbiakban ebből is idézek. Olga Bajsa 2013. november 26-tól, az UP-portál Majdan-csoportjának létrehozásától 2014. február 18-ig, a tiltakozások legkegyetlenebb, mindkét oldalon tucatnyi ember halálának napjáig terjedő időszakában megjelent cikkeket vette górcső alá. Mint alátámasztotta: a magát függetlenként, tárgyilagosként beállító szerkesztőség kettős propagandát fejtett ki. Egyrészt Európát tündérmesébe illő módon mutatta be, ahol

a politikusok „teljesen becsületesek, felelősségteljesek, nyitottak a Majdanra és elszámoltathatók”, s akik „a nép meghatározott csoportjaiból származva a népben megfogalmazódó eszmékből merítik az erőt, és arra törekszenek, hogy érvényesítsék azokat az életben”.

Az Ukrainszka Pravda szerzői „a Nyugat irányító struktúráit nem a reálpolitika bürokratikus intézményeiként fogták fel, hanem a jó erejének megmutatkozásaként, amely globális harcot folytat a gonosz ellenében. Ennek következtében az UP szerzői elismerték a Nyugatot képviselők feltétel nélküli jogát arra, hogy instruálják Ukrajnát. (…) Azt vizionálva, hogy a nyugati hatalmi intézmények a civilizáció és a haladás ügynökei, az UP szerzői készek voltak a Nyugat minden javaslatát támogatni, beleértve az IMF követelései szerinti kemény gazdasági intézkedéseket, de még az arra vonatkozó javaslatokat is, hogy ki tárgyaljon az ukrán fél nevében.”

Témánkat azonban elsősorban nem ez, hanem a kijevi internetes újságon keresztül kifejtett propaganda másik vonulata érinti. Az Oroszország által irányított Eurázsiai Szövetséget az UP szerzői csak „ködszurkáló szövetségként”, sőt „ürülékként” emlegették, amely a fejlődés zsákutcáját képviseli, s amelyben „az ország modernizációja halálra van ítélve”. Ezzel szemben az EU-val való egyezségre, mint a „civilizáció”, a „civilizációs választás” és a „normalitás” eszközére tekintettek, a „vissza a Szovjetunióba” gondolat ellenében. A „korszerűtlenség”, a „múltbeliség” állapotának érzékeltetésére az „Oroszország” megnevezés helyett gyakran használták a korrupt szovjetrendszerre és annak örökségére utaló, abban a kultúrkörben különös bántó „szovok” (szemétlapát) szót.

Csakhogy a szerzők itt nem álltak meg. A „szovok” kifejezést Ukrajna keleti területeire és az ott élő, főleg orosz kötődésű lakosságra különösen vonatkoztatták. Csupán emlékeztetőül: ekkor még előtte voltunk a Donyec-medenceiek fegyveres lázadásának, még inkább Oroszország nyolc évvel később bekövetkezett támadásának. Bár az is igaz, hogy

a keleti területek lakossága 2004-től többször követelte tömegmegmozdulásokon az autonómiát, esetleg a kiválás lehetőségét.

Ezen a ponton ismét utalnom kell arra, hogy az 1922-ben a lenini bolsevikok által a cárival szembenálló kommunista nemzetiségpolitika jegyében létrehozott, az Oroszország nyugati részeiből hatalmas térségekkel növelt, később Galíciával, Moldovával, a Kárpátaljával stb., majd 1954-ben a Krímmel is gyarapított Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (Ukrán SZSZK) a Szovjetunió egyik tagállama lett. Eladdig tényleges ukrán állam nem létezett. Legfeljebb ideig-óráig fennmaradt ukrajnai – értsd: az Oroszország határvidékének óriási ütköző zónájában! – államocskák létrehozására tett kísérletet némely hadvezér vagy megszállott politikus, leginkább az Oroszországot ily módon is gyengíteni próbáló, külső hatalmakkal a háttérben.

Viszont az ingatag Gorbacsov Szovjetuniójában, 1990. március 17-én az akkor még szovjet Ukrajna választóinak 90 százaléka, a szovjet alkotmány alapján (!) úgy határozott: támogatja a Szovjetunióból való kiválást. Erre a népszavazásra épült a még mindig szovjet-ukrajnai parlament 1990. július 16-ai döntése Ukrajna állami szuverenitásáról. Az ezt rögzítő nyilatkozat 1996-ig, az első alkotmány megszületéséig az alaptörvény szerepét töltötte be. Benne olyan mondatokkal, amelyek egyrészt, vagy csak részben kerültek be a későbbi alkotmányokba, vagy egyszerűen kimaradtak azokból. Addig is folyamatosan megsértették őket, mert a változó államfők és kormányaik hol a washingtoni, hol a moszkvai irányba akarták vezetni az országot, illetve saját oligarcha-köreik érdekeit érvényesítették. Mindenesetre 1990-ben még ilyen elveket rögzített a dekrétum:

A moszkvai – pláne az akkori jelcini – vezetés helyett aligha érvelhetek. De nem tartom elképzelhetetlennek, hogy amikor a Kreml képviselői – az USA és Nagy-Britannia diplomatái mellett – 1994-ben kézjegyükkel látták el az úgynevezett budapesti memorandumot, s ezzel a szovjet atomfegyverek eltávolításának ellentételezéseként garantálták Belorusszia, Kazahsztán és Ukrajna területi egységét, a fentiek szerinti IX. fejezetből is kiindulhattak. (Más kérdés, hogy az atomfegyvereket az érintettek aligha vethettélk volna be, hiszen az indításukhoz szükséges kódok Moszkvában voltak.) A semlegesség tétele azonban, ha jogilag nem is, de ténylegesen már 2022 előtt kérdésessé vált, hiszen az ukrán fegyveres erőket fokozatosan betagolták a NATO rendszerébe.

Az említett első, 1996-os, egy decemberi éjszakán, félórán belül lezavart három szavazással, puccsszerűen elfogadtatott, az oligarchikus hatalomgyakorlást, az államfőnek a választott testületek feletti uralmát megalapozó, az alkotmánybíróság, a szakszervezetek hatáskörét, az állampolgároknak az orvosi és a szociális ellátásokhoz való jogát korlátozó alkotmány 17. cikkelye már csak azt tiltotta, hogy külföldi katonai bázisokat hozzanak létre Ukrajna területén. Ám ez a jogszabály még tartalmazta a következőket:

Visszatérve Olga Bajsa megállapításaihoz. Az UP-ben megjelent írásokból idézett arról, hogy Ukrajna függetlenségének elnyerése óta »heves információs és világnézeti háború folyt – Ukrajna háborúja a „szovok”-kal«, vagyis az oroszokra értett szemeteslapátokkal. Kulturális rasszizmustól vezérelve fejtegették a külföldről támogatott, lánglelkű forradalmárok: »Az állam „szovok” és „nyugatbarát” részre tagozódása a 2004-es választásokon rögzült, és azóta csaknem ugyanolyan arányban fenn is maradt.« E nézőpont szerint Ukrajna délkeleti régiói civilizációs anomáliát képviseltek, ahol úgymond „a fasisztáktól alig különböző”, a szovjetrendszerrel rokonszenvező emberek éltek és élnek továbbra is.

A szinte kizárólag nyugati forrásokból tájékozódó magyarországi szerkesztőségek gyakran idézik ma is a Soros-alapítvány által támogatott Ukrainszka Pravdát (UP), amelyben a Majdan időszakában a divatkritikus Zvinjackova azt boncolgatta: egyszerűen „lehetetlen” az az elképzelés, hogy „a két különböző idődimenzióban élő emberek – a modernek és a posztszovjetek – egy térben éljenek együtt”. Meg is mondták nekik a tévékben és úton-útfélen is, pakoljanak a bőröndjeikbe, és takarodjanak Moszkvába!

Az UP köré tömörült nyugatos és Nyugatról finanszírozott értelmiség a Majdan-ellenes milliókat „szolgalelkűként, szokások rabjaiként” jelenítette meg. Gyakran ábrázolták őket „részegeseknek”, „elesetteknek”, akik képtelenek racionálisan dönteni. „A főváros központjába terelt, részeges, lecsúszott verőlegények és luganszki meg nyikolajevi szerencsétlen tanárok” – az UP-ban ez volt a Majdan-ellenes tüntetők tipikus ábrázolása. A szerzők az ellenfeleiket agyatlan „fagyasztott húsdarab”-ként ábrázolták, olyanokként, akik csak „hülye képet tudnak vágni”, (az alvilági körökben kedvelt városi románcot) a „murkát” hallgatni és vodkát inni.

Aki a Majdan-ellenes megmozdulásokban részt vett, annak állapotát lényegében „delirium tremens”-ben leledző, életveszélyesen alkoholmegvonásos tüneteket mutató szenvedélybetegnek tekintették. A Majdan-mozgalmat nem támogató honfitársaikat leegyszerűsítve ábrázolták, nem gondolkodó emberekként, akik ragaszkodnak az alternatív politikai nézetekhez, hanem szűklátókörű lényekként, akik egy fejletlen történelmi múltban ragadtak – összegezte Olga Bajsa.

A terjedelmes voltában is csupán vázlatos felsorolásban nem említettem a Moszkva központú pravoszláv egyház vagyonának konfiskálását, vezetőik és papjaik letartóztatását, híveinek megfélemlítését, a hatalomnak azt a szándékot, hogy áttereljék őket a szakadár ukrajnai vallási közösségekbe, idővel, akár végsősoron a Róma befolyása alatt lévő görögkatolikus egyházba, aminek nem lenne lebecsülendő az anyagi hozadéka sem a Vatikán számára.

Mindenesetre, a fentiekkel megpróbáltam érzékeltetni azt a folyamatot, ami a mostani kurszki rémtettekhez vezetett. Kérdés, hogy ez szükségszerű volt-e? Mert szerintem az egy dolog, hogy az ukrán nemzet most szenvedi ki magából a nemzetté alakulást, s ezért törekszik a környezetében élők ukranizálására, de hogy ez ilyen brutálisan zajlik, az a főleg a Washingtonhoz kötődő tőkés körök elszántságára vezethető vissza.

Mióta világ a világ, a gyarmatosítók – a mai újgyarmatosítók is – mindig éltek a meghódítandó területeken élők vélt vagy valós sérelmeinek minden erővel felkorbácsoló, érzelmekre építő egymás ellen fordításának eszközeivel. Az „Oszd meg és uralkodj!” elvét érvényesítették az ókori Róma időszakában ugyanúgy, akárcsak a klasszikus gyarmatosítás során. Így történt ez Amerika őslakosainak leigázásakor, a Mexikótól megszerzett óriási területek elrablásakor. Így zajlott a Monroe-doktrína meghirdetésekor és a glóbusz egészére kiterjesztésekor, vagyis amikor előbb az „Amerika az amerikaiaké” jelszóval adták mindenki értésére, hogy az északi és a déli amerikai kontinensen, később pedig a világnak az amerikai érdekeltségek által behálózott részén csupán Washingtonnak lehet szava. 

Szerintem ebbe az elképzelésbe illik a mára a transzatlanti tőke érdekszférájába vont Ukrajna területén kiprovokált ellentétek felhasználásával is létrehozott proxy-háború. Ezt szolgálta a megelőző nyolc évben a főleg orosz etnikumúak által lakott Donyec-medencében az ukrán hadsereg által elkövetett, módszeres pusztítás. Egy Bekiáltás-töprengésben már felvetettem: képzelje el az olvasó, mit gondolna, ha az autonómiát – az eredeti alkotmány alapján – követelő székelyek ellen Bukarest a román hadsereget vetné be! Ugyanis Ukrajna keleti területein ez történt 2014 februárja és 2022 februárja között. Ráadásul ebben a nyolc évben, főként annak utolsó időszakában a NATO irányítása alá vont ukrán hadsereg erődrendszereket épített ki az orosz határok közelében, továbbá

2021 végén jelentős erőket és nehézfegyverzetet csoportosított át oda, amiből akár az Oroszországba való betörésre is lehetett következtetni. (Végül erre 2024. augusztus 6-án került sor a kurszki térségben.)

Határozott meggyőződésem, hogy Oroszország 2022. február 24-ei támadásában mindezek játszották a meghatározó szerepet. Mert azt is számításba kellett venni, hogy 2014 februárjától a helyzet rendezését szolgáló, Németország és Franciaország által is aláírt három szerződést futtatott zátonyra Washington. Angela Merkel akkori kancellár később bevallotta: a megállapodásokkal csupán időt akartak nyerni Ukrajna felfegyverzéséhez. A Kreml szóhasználatában „különleges katonai műveletnek” nevezett támadás után néhány hónappal ugyanez lett a sorsa a Törökország közvetítésével létrehozott, Kijev és Moszkva képviselői által parafált fegyverszüneti megállapodásnak is. Utóbbi ad acta tételére Boris Johnson utasította Zelenszkijt.

A történelmi előzményeket is figyelembe véve, az ukrán hadseregnek az Oroszország területére betörésének fő oka nyilvánvaló. Miután világossá vált, hogy fegyverekkel, s az eddigi szankciók tömegével, az Északi áramlat gázvezeték egyik ágának felrobbantásával nem lehetett térdre kényszeríteni Moszkvát, hosszú távon kell felbomlasztani az orosz államot. Olyan fenyegetésnek kell alávetni, amellyel előidézhető az 1980-as évekbeli állapot. Rá kell kényszeríteni az oroszországi vezetést, hogy hadikiadásokra akkora forrásokat vonjon el a civil szférától, amely lényegesen csökkenti a növekedésnek indult életszínvonalat, erőn felüli áldozatvállalásra kényszeríti a lakosságot, vagyis hatalomváltást okozó elégedetlenséget vált ki.

Úgy kalkulálhatnak a transzatlanti tőkeérdekeltségek, hogy a folyamat végén ölükbe hullik az orosz piac és az ottani hatalmas természeti vagyon. Nem utolsó sorban nehezebb helyzetbe kerül a legfőbb versenytárs, az Oroszországgal szorosan együttműködő Kína. Hiszen ne feledjük a talán legfontosabbat! Mindez a kapitalizmus amerikai imperialista változatának válsága, az egypólusú világ hosszú időszakra elnyúló és elnyújtandó átrendeződése idején, az atomháborús fenyegetettség légkörében zajlik, amelynek már ma is azok a legnagyobb vesztesei, akiket nyertesként próbál beállítani a propaganda Ukrajnában és az orosz piactól, erőforrásoktól az amerikai kötődésű tőke érdekében elvágott Európai Unióban egyaránt.#

Kabai Domokos Lajos