1324. BEKIÁLTÁS: Trump mesterterve az USA erőgyűjtésére
Ráragad-e a mézesmadzagra Putyin és Hszi csin-ping?
Vlagyimir Putyin és Donald Trump a G20-csúcson, Hamburgban, 2017. július 7-én – Az amerikai elnöknek olyan ajánlattal kell előállnia, amivel úgy biztosíthatja az erőgyűjtést a világcsendőri szerepet túlvállalt USA számára, hogy kihívói – Moszkva és Peking – nem okoznak neki gondot a belátható jövőben. A cikk többek között egy olyan koncepciót, egy elképzelhető Trump-i mestertervet vázol fel, amelyben Ukrajna, Szíria, Palesztina, Tajvan, akár Nyugat-Európa mellékes tétel. Mögötte azonban nem is egy kérdőjel… (Kép forrása: Szabad Európa – AP/Evan Vucci)
Az Amerikai Egyesült Államok elnöki tisztségébe való beiktatásra váró Donald Trump rövid időn belül immár többször is elhúzta a mézesmadzagot Vlagyimir Putyin orosz államfő orra előtt. Az olyan törzsökös oroszok, mint a pravoszláv egyházhoz közelálló Szergej Mihejev politológus, akinek napi kétórás műsora van az állami rádióban, s naponta megszólal a leghallgatottabb tévéműsorokban, tartanak is attól, hogy
Putyin ugyanúgy lépre megy, miként annak idején Mihail Gorbacsovval, illetve Borisz Jelcinnel történt.
Nem vitatva, hogy a Szovjetunió összeomlásának mindenekelőtt belső okai voltak, a transzatlanti világban nem véletlenül sztárolt két orosz politikus sorozatosan a nyugati érdekek érvényesülésének, az Oroszország kirablásának teret adott döntései mérhetetlen szenvedést okoztak, s okoznak mindmáig a posztszovjet térség tömegeinek. Ez az onnan nézve az oligarchákon és a felső középosztályon kívül a legtöbbek számára keserves tapasztalat az oka, hogy a Stier Gábor által a minap közzétett két interjúban is Mihejev bírálattal mondta: „Putyin mint a késői szovjet időszakban szocializálódott nemzedék nagy része, alapvetően mérsékelt nyugatos.”
Bár az orosz politológus maga is csak találgathatta, hogy „az isztambuli béketárgyalások összeomlása után miért nem semmisítették meg (sic!) az ukrán infrastruktúrával együtt a katonai-politikai vezetést”, a szövegkörnyezetből az derül ki, hogy szerinte ez a fajta úgymond nyugatosság lehetett az egyik oka annak, miért nem volt kész erre az orosz államfő, aki egyúttal a hadsereg főparancsnoka. És – Mihejev szerint – Putyintól a jövőben sem várható a jelenlegieknél határozottabb, de lényegesen több véráldozattal járó döntés. Mint az egyik, általam hallott rádióműsorában is elmondta:
a nagyobb áldozatot egyébként elfogadnák az oroszok, ha a NATO-országok nem csak irányítanák a legfontosabb műveleteket, nem csak a haditechnikájukat és a nyugati magánvállalkozások által foglalkoztatott zsoldosaikat, hanem az államok közvetlen irányítása alatt lévő katonáikat is bevetnék ellenük az immár 2014-ben folyó, általuk testvérháborúnak tekintett, ezért az adott körülmények között polgári lakosság életét, a hadifoglyok szenvedését minimálisra szorító harcokba.
Mindenesetre, a hazai foteltábornokoknak, oroszul sem beszélő elemzőknek egyszer ezeket a szempontokat is figyelembe kellene venniük, ha végre hitelessé akarnak majd válni! Vagyis egyrészt azt, hogy az orosz támadásoknak nyilvánvalóan nem közvetlen célpontjai a lakótelepek, a városközpontok, tehát a civilek támadása, másrészt azt, hogy Oroszországban jelentékenyek azok az erők, amelyek nemhogy erőszakosnak, kegyetlennek, sőt – miként egyes magyarországi megszólalók hirdetik – vérszomjasnak tartják az orosz államfőt, hanem ellenkezőleg: gyengeségnek tekintik a hezitálását. És a nyugati média által már többször elparentált Putyinnak őket is féken kell tartania…
De vissza Trumphoz, aki az orosz elnök beetetésének részeként néhány napja kijelentette: »Joe Biden elnök adminisztrációja sok hibát követett el az Ukrajna ügyében folyó tárgyalásokon, amelyek a konfliktushoz vezettek. Amikor meghallottam, hogy Biden vezeti a tárgyalásokat (értsd: az Obama-kormány alelnökeként 2013-ban és 2014-ben Joe Biden és a térségért felelős amerikai államtitkár-helyettes, Victoria Nuland mozgatták a szálakat Kijevben – KDL), arra gondoltam: „Ez háborúhoz vezet”« – mondta a január 7-ei sajtótájékoztatóján. De még ezt is megfejelte azzal, hogy
„meg lehet érteni Oroszország érzéseit”, mert nem szeretné a NATO-ban látni Ukrajnát, hiszen ebben az esetben az olyan lenne, mintha „valaki közvetlenül a küszöbükre lépne”.
Trump a problémák nagy részét arra vezette vissza, hogy még Putyin előtt Oroszország ígéretet kapott arra, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be az ukrajnai ügyekbe – valójában: nem lesz a NATO része (KDL) –, de egy ponton Biden úgy döntött, meg kell adni a lehetőséget Kijevnek a szövetséghez való csatlakozásra. Kétségtelen, hogy ez meglehetősen leegyszerűsített értékelés, például ahhoz képest, amit itt a Bekiáltásban, évtizede olvashatnak a követőim. De tény, hogy sok egyéb mellett, ilyeneket szokott állítani Vlagyimir Putyin is, amikor nyilvánosan indokolja, miért indították meg Ukrajna ellen a különleges katonai műveletnek nevezett támadást.
Nem mellesleg, ma már önkritikusan maga is elmondja: túl későn, és a helyzetet hibásan felmérve kerítettek erre sort. Nem gondoltak arra, hogy az egyesült Nyugat ekkora erőforrásokat mozgósít, s hogy emiatt ennyire elhúzódnak és kiterjednek a harcok. Ezért is a külföldön sokak által cinikusnak tekintett szóhasználat, ám amit az is indokol, hogy a katonai műveletek háborús állapot kihirdetése és mozgósítás nélkül, csak hivatásos és szerződéses katonákkal folynak. Akárhogy is,
az orosz államfő alighanem elégtételt érez Trump kijelentései nyomán, de ennek eddig nem adott hangot.
Legutóbb azt is csak szóvivője útján hozta a világ tudomására: mint mindig, ezúttal is kész a tárgyalásokra – amelyekről a megválasztott amerikai elnök már úgy beszélt, hogy megkezdődött az előkészítésük –, de várjunk a január 20-ai beiktatásig, s akkor nézzük meg, mivel áll elő Washington.
Egyelőre Moszkva távolságtartóan fogadja azokat a kijelentéseket is, amelyekkel Trump ukrajnai különleges megbízottja, Joseph Keith Kellogg teszteli az orosz vezetést. Például január 9-én, a Fox News televízióban annak a véleményének adott hangot, hogy „az ukrajnai válságot a közeljövőben rendezzük; a Trump-adminisztráció már tervezi, milyen körülmények között lehetne megtartani az amerikai, az ukrajnai, illetve az orosz elnök közötti megbeszélést”.
Ehhez képest Moszkva csupán az orosz felsőház egyik képviselője révén, a lehetséges tárgyalások esetleges budapesti helyszínére vonatkozó latolgatás kiszivárogtatásával érzékeltette, hogy nem egészen közömbös a felvetések iránt. A korábban is megszólalók – köztük év végi értékeléseiben maga Putyin is – az akadályokat hangsúlyozták. Például azt, hogy
az orosz fél nem fogadja el partnerként Volodimir Zelenszkijt, akit illegitim vezetőnek tekint, minthogy mandátuma tavaly május 20-án lejárt, mégsem adta át a hatalmat az alkotmány szerint a parlament elnökének.
Az orosz vezetés feltételei között az elsők között szerepel, hogy
♦ Moszkvának garanciákat kell kapnia Ukrajna semlegességére, amiről a függetlenség elnyerésekor népszavazás döntött, és az első alaptörvényben is szerepelt. (Nem mellesleg, ennek tudatában írta alá Moszkva a sokat emlegetett budapesti memorandumot, még véletlenül sem szerződést, Ukrajna határainak elismeréséről.)
♦ A semlegesség, a NATO-hoz való csatlakozásról lemondás követelésével egyenértékű a nagyrészt oroszok lakta Krím anyaországhoz való visszacsatolásának nemzetközi elfogadása, amit egy évtizede népszavazás erősített meg.
♦ Meg akarják tartani a „különleges katonai művelet” során megszerzett, főleg szintén oroszokkal benépesített, történelmileg uyancsak Oroszországhoz tartozott, az ukrán államon belül hátrányos megkülönböztetésben részesített, sőt büntető alakulatokkal, az ukrán hadsereg által 20104 és 2022 között pusztított területeket.
♦ A Kreml az ellene hozott szankciók tömegének megszüntetését, a nyugati bankokban zárolt és a Brüsszel által részben Ukrajnának ígért vagyonok visszajuttatását, a felrobbantott Északi Áramlat-2 gázvezeték helyreállítását, az Európa számára is előnyös gázszállítások újraindítását, az orosz bankoknak az USA által ellenőrzött nemzetközi fizetési rendszerbe visszaengedését, az oroszországi sportolóknak a világversenyekről, művészeknek a nyugati színpadokról való kitiltását előíró, az újságírók mozgását akadályozó, az orosz média nyugati betiltását, a közélethez, a hadsereghez nem kötődő orosz állampolgárok utazását korlátozó, az egyes nyugati országokban – például a szomszédos Finnországban – lévő ingatlanjaik lefoglalását, sőt értékesítését elrendelő rendelkezésék hatályon kívül helyezését szintén követelheti, s jónéhány mást.
Ha Putyin belemegy abba, hogy mindezek helyett csupán befagyasztanák a konfliktust addig, amíg Trump is megkapja a háborúkat indított, illetve a felfüggesztésüket átmenetileg elért amerikai elnököknek járó Nobel Béke-díjat, akkor belső, nem nyugatos, hanem oroszos ellenzékének kemény ellenállására számíthat.
Intő példák lehetnek számára az elégedetlen sztreleceknek, a testőr-lövészeknek a moszkvai nagyfejedelmek elleni lázadásai. Vagy az, hogy 1762-ben gárdapuccs döntötte meg a hamarosan gyilkosság áldozatává lett III. Péter hatalmát, mert az visszaparancsolta Berlin alól az addig nagy vérveszteséget szenvedett, de győzelemre álló hadsereget. S akkor még nem említettem a népi ellenállás kozáklázadásokban vagy a szovjet idők kezdetén az éveken át tartó polgárháborúban kicsúcsosodott pusztító eseményeit.
Nálunk azt is csak kevesen tudják, hogy a II. világháborút követően, csak 1952-ben számolták fel véglegesen a korábban a Hitlert nacionalista, illetve rasszista alapon támogatók partizánmozgalmait több mint százezer szovjet katona élete árán. De ha mindezektől el is tekint, Putyin számára is intő jel a Borisz Jelcin hatalomra kerülését megalapozott véres államcsíny. Ennek során tankokkal lőtték a parlament épületét. A Nyugat ovációja mellett – és többek szerint tevőleges közreműködésével – alapozták meg az úgynevezett demokráciát, bár valójában – ugyanúgy, mint később Kijevben – a képviselőháztól elvonták a legfontosabb jogokat. Lényegében teljhatalommal ruházták fel az államelnököt, hogy kiiktassák a döntéshozásból azokat a képviselőket, akik okvetetlenkedtek a frissen oligarchává lett, a nyugatiakkal összefogott, korábban kommunista-komszomolista nómenklatúra rablásai miatt. És akkor még nem említettem
a részben korrupt és sorozatosan hibás döntéseket hozott putyini katonai vezetéssel elégedetlen Wagner-csoport 2023-as lázadását, a Moszkva ellen megkezdett vonulását, a leverésüket, és a zendülésben részt vett zsoldosoknak a hadsereg különböző egységeibe egyéni szerződések révén való szétszórását.
Bármilyen komolytalannak gondolja is valaki Donald Trumpot, nem hiszem, hogy ő és környezete ne számolna azzal, milyen kockázatot jelentene a moszkvai vezető számára, ha alapvetően nem az orosz társadalom elvárásainak megfelelően zárná le a háborút. Ezért gondolom, hogy a leendő amerikai elnök fejében az ukrajnai, netán a szíriai vagy a palesztinai, de még a tajvani helyzet kezeléséhez képest is nagyobb tervek forognak. Ő – miként ezt választási kampányának szlogenjével is üzente – Amerikát akarja naggyá tenni. Ehhez képest neki minden más mellékes.
Az első Amerika! Méghozzá, kimondva-kimondatlanul, az 1823-as Monroe-doktrína értelmében, amiről legutóbb a „Kiiktatja a versenyből Európát az USA” című cikkemben írtam. Lényege: az északi és a déli amerikai kontinensen csak az USA tőkés körei számára teremhet babér. Ezt az „Amerika az amerikaiaké” jelszóba tömörítve hozták az akkori európai hatalmak tudomására. Ennek jegyében terjeszkedett az Egyesült Államok a kontinensen, s teremtette meg befolyását – a véres eszközöket mindmáig gazdasági és pénzügyi diktátumokkal kombinálva.
1903-ban Theodore Roosevelt elnök először terjesztette ki a Monroe-i gondolatot a teljes nyugati féltekére – valójában a gyarmati rendszerek miatt a földkerekség csaknem egészére. Ennek következménye lett az I. majd a II. világháború utáni amerikai aktivitás Európában. Ám csöppet sem lennék meglepve – pláne, hogy ennek érzékelhető jelei is vannak –, ha Trump és környezete arra a következtetésre jutott volna:
az Amerikai Egyesült Államok mostanra túlvállalta magát a világcsendőri szerepben, miközben hatalmas kihívója támadt a rohamos léptékkel fejlődő Kínában, ezért vissza kell húzódnia az amerikai kontinensre, hogy erőt gyűjthessen.
Ez magyarázhatja Trumpnak Kanada 51-ik államként való csatlakoztatására vonatkozó kijelentéseit, amelyek korántsem annyira újak, mint sokan vélik. Az északi hajózási útvonal ellenőrzése, az ásványkincsek megszerzésének szándéka mellett ugyanez motiválhatja a Grönland megvételével, a Panama-csatornának közvetlenül az USA érdekeltségébe vonásával kapcsolatos mestertervét. De egyelőre ezekben az ügyekben is tesztelésről lehet szó annak érdekében, hogy a visszahang alapján tehessen lépéseket a beiktatása után.
Trump szeme előtt már a saját dicsőséges történelmi szerepe lebeghet, amit ezekre az erőgyűjtést szolgáló, Amerika jövőbeni, a leköszönése utáni nemzetközi pozícióját megalapozó manőverekkel érhet el. Ám ehhez valamiképp biztosítania kell a hátát is. Törekvéseit alapjában két külső hatalom fenyegeti: az USA-hoz mérhető gazdasági erőt képviselő Kína és részben az Egyesült Államokét is túlszárnyaló katonai képességekkel bíró Oroszország.
Tehát, ha az amerikai elnökvárományos helyében lennék, valami olyat kínálnék fel Moszkvának és Pekingnek, ami hosszabb távon is kielégítheti őket. Ennek jegyében ajánlanék nekik egyezséget a világ újabb felosztására. Vagyis a jaltaihoz hasonló tervvel hozakodnék elő. Azt ajánlanám, hogy ha nem fenyegetik az amerikai érdekeket, akkor meghagyom nekik Eurázsiát.
Első lépésként megígérném, hogy visszafogom a CIA és az amerikai alapítványok felforgató tevékenységét a posztszovjet térségben. Továbbá hagyom, hogy Peking könnyebben érvényesíthesse érdekeit az ázsiai–délkelet-ázsiai hátországában, amelyhez – Tajvant és Dél-Koreát, sőt Japánt is beleértve – már így is eltéphetetlen gazdasági szálak fűzik. Rábólintanék arra, hogy Kína – Oroszországon, Belorusszián, illetve Közép-Ázsián át – életet lehelhet az Új Selyemút koncepciójába.
Bár több elemző szerint Trump célja lehet Moszkva és Peking egymásról való leválasztása, sőt egymás ellen fordítása, szerintem ez azért is életszerűtlen, mert a kínai selyemút-koncepció csak részben váltható valóra Oroszország évek óta nagy léptékben fejlesztett autósztrádái és vasútvonalai nélkül. Nem beszélve arról, hogy Kína az északi hajózási útvonalat sem használhatja ki, ha nem veszi igénybe az orosz tengeri jégtörő flottát, amely e tekintetben a világ legnagyobbja. Megígérném tehát, hogy
rájuk bízom, miként egyeznek meg az általam többé-kevésbé magára hagyni tervezett, a legértékesebb erőforrásait már az USA által használt, a migránsproblémák tömegével terhelt Európával.
Ne mondja nekem senki, hogy nem ez, vagy nem valami ilyesmi lehetne a valódi mézesmadzag! Annál kevésbé, mert már van előzménye. A hidegháború alatt ezekhez hasonló alkuk révén sikerült elkerülni az USA és a Szovjetunió közötti közvetlen katonai összecsapást. Eközben persze a propagandában, sőt a helyettesítőkkel folyó helyi háborúkban ott tettek be egymásnak, ahol csak tudtak, ami – azért senki nem tápláljon illúziókat – a jövőben sem változna. De anno a nagyhatalmi egyensúly mindkét térség gazdasági-jóléti fejlődését lehetővé tette, történelmi–kulturális–gazdasági–geopolitikai okokból persze, eltérő mértékben. És ez a lehetőség most is előnyös lehet, nagy vonzerőt gyakorolhat az akár fű alatti egyezségben résztvevő minden félre.
E koncepció érvényesülésének azonban – már ha tényleg létezik – van legalább két akadálya. Az egyik: az amerikai mélyállamot mozgatók hallani sem akarnak még átmeneti kompromisszumról sem, ezért továbbra is erőltetik az erőpolitikát. A másik: időközben a globális átalakulás új irányokat vett. Az épp Moszkva és Peking kezdeményezésére, az amerikai hegemónia megtörésére létrejött BRICS, amelybe sorra jelentkeznek a ma globális Délnek nevezett, volt harmadik világ feltörekvő, regionális hatalmai, elvetik az egyetlen katonai–gazdasági–pénzügyi erőközpont által három évtizede uralt rendet.
Annak adnak mind határozottabb hangot, hogy a szuverén országok kölcsönös érdekei alapján történő együttműködésben érdekeltek. Nagy kérdés, hogy Putyin és/vagy Hszi Csin-ping hajlandó-e belemenni egy olyan ügyletbe, aminek során nem számolnak Washington eddigi hamisságaival, szószegéseivel, az őket is sújtott imperialista-neokolonista magatartásával, illetve feláldozzák-e országuknak az elmúlt két évtizedben az amerikai világrendnek kiszolgáltatottak körében szerzett tekintélyét, amire egyébként hosszú távon építhetnének?
Gondolom, egy-két évtized eltelik még, amíg egyértelműen megadható lesz a válasz a kérdésre. Merthogy a tét valójában az, csökkenthető-e a kapitalizmus imperialista változatának agresszivitása? Kialakítható-e egy, az eddigieknél igazságosabb világrend a marxista-leninista klasszikusok által feltárt, általuk törvényszerűnek tekintett folyamatok ellenében? Vagy minden marad a régiben? Az általam lehetséges Trump-i mestertervként vázolt amerikai erőgyűjtés végén, illetve ennek hiányában a továbbra is nyílt erőpolitika következtében mind szörnyűbb háborúkba vezetnek bennünket a szüntelen tőke- és profitkoncentrációnak a kapitalista rendszerből eredő kényszerei, egyre brutálisabb igazságtalanságai, egészen a végsőkig elmenő – akár az emberi civilizáció megsemmisülésébe torkolló – fejleményei? És akkor még nem említettem a kínai államkapitalizmus-államszocializmus és az orosz tőkés vegyesgazdaság, amelynek politikai elitje még a háború körülményei között is erőfeszítéseket próbál tenni a kapitalizmusból eredő szociális igazságtalanságok következményeinek enyhítésére, egyelőre beláthatatlan, de nyilvánvalóan bekövetkező fordulatai miatt várható konfliktusokat... #
Kabai Domokos Lajos