Mottó: Nem ítélkezni, megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

Hirtelen fordulat következett be az amerikai kormányellenzék álláspontjában, amikor április 20-án, a kongresszus, vagyis a parlament alsó háza, a BBC szerint „meggyőző többséggel fogadta el azt a törvénytervezetet, ami csaknem 61 milliárd dollárt különít el Ukrajna közvetett és közvetlen támogatását szolgáló célokra”. Arról majd később, hogy mennyi is az annyi. Itt csak egy megjegyzés:

egyik pillanatról a másikra el lett felejtve, hogy a republikánusok, azaz Donald Tump hívei, még a megelőző napokban is ahhoz kötötték a szavazatukat, hogy a Biden-adminisztráció érdemi lépéseket tesz az USA déli határain beözönlő illegális bevándorlók visszatartására.

A kormányzó demokraták jelenlévő valamennyi, összesen 210 képviselője igennel szavazott az Ukrajna mellett Izraelnek és Tajvannak szánt, összesen 95 milliárd dollár értékű kiadásokra. Hozzájuk csatlakozott az ellenzéki republikánusok 101 tagja, akik a demokratákat támogatva szembefordultak a jogszabály ellen szavazó 112 párttársukkal.

Az ügylet belpolitikai része: a százegyek – élükön James Michael Johnsonnal, aki hithű trumpistaként 2023 októberében váltotta fel ingadozó elődjét az Egyesült Államok Képviselőházának elnöki székében – aláásták Trumpnak az elnökválasztási kampányban nagy dérrel-dúrral képviselt eddigi álláspontját. Mi másra gondolhatna a kívülálló, mint arra, hogy nagy tétre menő háttéralkuk, netán zsarolások kellettek ahhoz, hogy az ellenzéket megosztó demokraták újabb csapást mérhessenek Trumpra, aki magyarázhatja majd a bizonítványát az általa ellenkező érvekkel feltüzelt közönségének.

Bár még a felsőháznak, a szenátusnak is el kell fogadnia az indítványt, ennek aligha lesz akadálya ezen a héten. A teljes keretből Ukrajnával összefüggésben elkülönített 60,84 milliárd egészével azonban nem Kijev rendelkezhet. Az összegből 23,2 milliárdot az amerikai katonai tartalékok feltöltésére fordítanak, hogy pótolják azokat a tételeket, amelyekkel már korábban finanszíroztak bizonyos ukrajnai hadiszállításokat. Szintén ezt az összeget terheli az a 11,3 milliárd, amiből a NATO keleti szárnyán lévő országok tevékenységét – például az ukrajnai katonák kiképzését – támogatja Washington. A pénz további részéből, Denisz Smihal ukrán kormányfő szerint,

7,8 milliárd dollárt az államháztartás támogatására szánnak – gondolom, nagyrészt a közalkalmazottak fizetésére, a közintézmények működtetésére. További 1,57 milliárd dollárt gazdasági segélyként használnak fel, 400 millió dollárt határvédelemre és aknamentesítésre fordítanak.

Mindezzel csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy bár a NATO-tagországok és az Európai Unió szinte kivétel nélkül háborús héjaként viselkedő vezetői lelkesen ünneplik az amerikai döntést, ez az összeg aligha hoz fordulatot az ukrajnai hadszíntéren. Talán ezért esett le a tantusz immár Bendarzsevszkij Antonnak is. Pontosabban, nyilván le volt az esve, de csak most osztotta meg ezt a nyilvánossággal.

Az Index összefoglalója szerint a biztonságpolitikai szakértő úgy látja, hogy „hosszú távú amerikai céllá válik Oroszország legyőzése”. Szó se róla, jobb későn, mint soha. Ehhez képest megjegyzem, hogy a tíz éve létező Bekiáltásban már az első esztendőben, először 2014. szeptember 1-jén, az Ukrajna körüli eseményekkel összefüggésben, az ismételten lengyel kormányfő az akkor épp az Európai Tanács elnökévé választott Donald Tusk kardcsörgető beszédével kapcsolatban írtam le, hogy „A Monroe-elv születése óta, és annak Theodore Roosevelt által továbbfejlesztett koncepciója jegyében a (...) gazdasági behatolásokat immár kétszáz éve katonai erővel is biztosítja az Egyesült Államok mindenkori kormánya”.

Ezt követően – ha jól, számolom – további tizenkét írásomban taglaltam, hogy 1903, Roosevelt első kongresszusi beszédét követően hányszor és milyen módon próbálták elérni az amerikai tőkés körök érdekeit képviselő washingtoni kormányok az Oroszország, a Szovjetunió, majd ismét Oroszország elleni fegyveres és nem fegyveres – a Moszkva ellenzékét támogató, a környező államokat zsaroló, azokban zavargásokat, puccsokat szervező, nem utolsósorban a médiumokon keresztül folyamatos nyomást gyakorló – akciókkal, hogy

megszerezzék az orosz piac, még inkább az erőforrások fölötti ellenőrzést.

Csupán ismétlésként: az Ukrajna területén folyó háború közvetlen előzménye volt az ország tényleges demokratizálását, az oligarchák közötti, az állami vagyont és a társadalmi értékeket felemésztő kíméletlen küzdelem visszaszorítását, a nemzetiségek – főleg a (nyugati) ukránok és az oroszok – között mesterségesen szított gyűlölet csillapítását célul tűzött, nemzetközi ellenőrzés melletti megállapodás zátonyra futtatása, ami 2014 februárjában, Kijevben, a Washington által évekkel korábban előkészített államcsínybe torkollott. Ez vezetett az első végzetes lépéshez: Moszkva megszállta, majd annektálta a Krímet, miután egyértelművé vált, hogy ott Oroszország elleni katonai hídfőállást akar létesíteni az USA.

Itt és most nem sorolom fel újból, mi mindennel provokálták a nyugatiak a Kreml vezetőit addig, amíg 2022. február 24-én bekövetkezett az Ukrajna elleni orosz támadás. Egyszerűen azért nem, mert akármit bizonyít a történéseket tényekkel, folyamatokkal leíró, az érdekviszonyokra rávilágító elemző, a kettős mércét követő atlantisták úgyis azzal állnak elő, hogy én csak Putyin szövegét fújom, merthogy Moszkva támadt rá egy szuverén országra, és ennyi. Vagy talán mégsem? Most, hogy Bendarzsevszkij Anton szakítani látszik eddigi, az amerikai gigatőkések érdekeit közvetítő washingtoni, New York-i és európai politikusok, szakértők és újságírók mantrájával, magam is felkapom a fejem, hiszen olyan helyről igazolták eddigi állításaimat, ahonnan a legkevésbé várhattam.

De ki is ez a Bendarzsevszkij Anton? Az internetes források szerint, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány negyvenedik évében járó szakmai igazgatója Minszkben született. 1995-ben tízéves volt, amikor családja úgymond politikai okokból emigrált. Anyanyelve orosz, felesége is orosz származású, leningrádi. Annak idején okkal gondolhatta, hogy a térség szakértőjeként fogja megkeresni a kenyérre valót. Csakhogy

háborús időkben keserű is lehet ez a kenyér, mert óhatatlanul bizonyítania kell, hogy a családi háttér ellenére nem az ellenség oldalán áll.

Mindig is ennek tudtam be, hogy Bendarzsevszkij a kelleténél is buzgóbban képviselte az atlantista álláspontot, amihez persze angliai egyetemi stúdiuma is hozzájárulhatott. Nem mintha egyedül lenne ezzel. A viszonylag nagyobb nézettségű és hallgatottságú magyarországi médiumokban, szerintem egyetlen kivétellel, kizárólag olyan specialisták kapnak szót az Ukrajna területén folyó, valójában – miként ezt most minszki emberünk is pedzette – az USA és Oroszország között vívott háborúval kapcsolatban, akik az amerikai politikusok és a meghatározó médiumok egyoldalú, sőt a meghatározó nyugati titkosszolgálatok kifejezett dezinformációit terjesztik.

Ők egyelőre megmaradnak a néphülyítésnél, Bendarzsevszkij azonban változtatott. Talán Oroszországban és Belorussziában élő rokonságának aggodalmai jutottak el hozzá. Hiszen azon az oldalon a többség aligha Moszkvát tekinti provokátornak és agresszornak. Nem kell ehhez a putyini propaganda, csupán józan ész. Hiszen az ott élők évtizedek óta érzékelik a NATO folyamatos keletre terjeszkedésének veszélyét, miközben tudják, hogy Bill Clinton még 2000-ben sajnálkozva közölte Putyinnal: Oroszország NATO-csatlakozásáról nem lehet szó. Nyilvánvalóan szükség van az ellenségképre az utóbbi évtizedekben is több ország ellen támadást végrehajtott úgymond védelmi szövetségnek – teszem hozzá én –, mert ha kitörne az általános béke, mi lenne a hadiiparral?

A Szentpéterváron, Minszkben és környékükön élők amiatt is okkal aggódhatnak, hogy egyre inkább a közepes amerikai rakéták hatótávolságán belül, a közelükben létesített újabb és újabb, amerikai katonákkal telerakott támaszpontok árnyékában élnek. Vagyis, ők nem egészen úgy látják a helyzetet, mint

az oroszországi ellenzéknek még a jelcini időkben az ország kirablásából meggazdagodott, illetve a nyugati kormányok és alapítványok jóvoltából pénzelt, az USA-ba, Németországba, Angliába, Olaszországba, Izraelbe, Svájcba áttelepült, kisebb részben áttelepülésre kényszerült, a rendszer megdöntésére, Oroszország felosztására buzdító tagjai.

Az oroszországiak már tíz éve szembesülnek azzal is, amiről a nyugati közvéleménynek nem számolt és számol be a szabadnak és függetlennek hazudott média: több mint tízezer civil halt meg a Donyec-medencében az ukrán büntető zászlóaljak és hadsereg támadásai következtében az orosz hadsereg invázióját megelőző nyolc évben. Ők azóta is naponta értesülnek arról, hány felnőtt és gyerek hal meg az ukrán–orosz határ keleti oldalán, sőt Oroszország egyre távolabbi részéiben dróntámadások, diverzánsakciók, robbantásos merényletek következtében.

Az oroszországiak többségének nem kell külön magyarázni, hogy a pusztítással és a százat bőven meghaladó halálos áldozatokkal az ő lelküket akarják megtörni azoknak az amerikai koncepciónak megfelelően, amelyek részeként egyre hatékonyabb és nagyobb hatótávolságú fegyverekkel látják el az ukrán hadsereget. Ha valaki azt állítja, hogy az atlantista jók küzdenek itt a gonosz orosz birodalmával, eközben szőnyeg alá söpri mindazt, amit ebben a cikkben is vázoltam, az  óhatatlanul hitelét veszti, ha még most sem akar tudomást venni arról, hogy

mindez elsősorban a kor sajátosságait tükröző, nyugati imperialista terjeszkedés részeként értelmezhető és értelmezendő.

És nem csak Ukrajnával kapcsolatban, hanem az Izrael, Szíria, Irak, Afganisztán, Líbia, Jugoszlávia és például a Kaukázusban folyt és zajló háborúkkal, a most előkészítés alatt álló fegyveres összecsapásokkal összefüggésben is. Azzal kell számolniuk a Bendarzsevszkijhez hasonlóknak: ha meg akarják őrizni tekintélyük maradékát, szakítaniuk kell az atlantista kettős mércével, aminek egyetlen célja, hogy a demokrácia, a szabadpiac jelszavának örve alatt megőrizze az amerikai érdekeltségű tőkés erőközpontok bármi áron való uralmát a glóbusz minden szegletében mélg akkor is, ha erre egyre kevesebb az esély.

A közel-keleti, az afrikai, a távol-keleti–Csendes-óceáni konfliktusok szinte mindegyikének ez, illetve az ennek való ellenállás, az ehhez való alkalmazkodás, az egypólusú, az USA gazdasági-pénzügyi, katonai, titkosszolgálati, médiabeli erőközpontjai által ellenőrzött világhoz való ragaszkodás a végső mozgatórugója. Ennek részeként, az Ukrajna területén és ürügyén folyó, egyre inkább az Európai Unió jól fizetett, családtagjaikkal együtt kiváltságokat élvező vezetőire vazallusként bízott kelet-európai játszmák fő célja Washington oldaláról Oroszország bedöntése, Moszkva felől az ennek való ellenállás, illetve az ország határai mentén egy katonai biztonsági zóna megteremtése. Utóbbit egyébként

a kettős mércét cinikusan tagadó, ám annak szellemében ágáló nyugati politikusok és propagandisták abszolút jogosnak ismernék el, ha valamelyik NATO-országról, különösképpen, ha az USA-ról lenne szó.

Akárhogy is, eddig egyik fél sem érte el a célját a szankciókkal kombinált proxy-háborúval. Ezért mindketten hosszú távú kifárasztásra tértek át. Az amerikai érdekcsoportok abban bíznak, hogy Oroszország előbb-utóbb mégiscsak összeroppan a tágabb értelemben vett teljes Nyugat erőforrásait egyesítő roppant nyomás alatt, a Moszkvát elszigetelni igyekvő törekvések hatására. Ugyanezt reméli az orosz vezetés Ukrajnával kapcsolatban, amikor az ellenfél katonai élőerőt úgy őrli fel, hogy neki maghának minél kevesebb legyen az áldozata, továbbá az infrastruktúrát, a ukrajnai hátországot a fronttól elvágó utánpótlási folyosókat, a közlekedési útvonalakat és eszközöket pusztítja. Moszkva esetében ez a magartás abból is következik, hogy a tíz év alatt három megállapodást hoztak tető alá, egyet pedig már parafáltak, de utóbb mindegyikről kiderült, hogy csak az időhúzást szolgálták egy ellene folyó erőteljesebb támadásra felkészülés érdekében.

Nincsenek illúzióim, de ha Bendarzsevszkij példáját többen követnék, akkor még azt is megérhetnénk, hogy a ma sokak által ünnepelt amerikai kongresszusi döntéssel kapcsolatban a közvélemény nagy része felfogná, hova is tegye például Ukrajna mostani, igencsak korlátozott támogatását. Ez ugyanis, a mindig is áltatásnak szánt győzelmet nem hozza el, viszont annál több további szenvedést okoz a mára kivérzett országnak, ahonnan milliószámra menekült el a lakosság, s ahol elpusztult, nyomorékká vált az életerős férfilakosság legjava. Nehéz erre nem azt mondani, mint amit az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova nyilatkozott a mostani washingtoni szavazással kapcsolatban: „az amerikaiak nem tesznek mást, mint az egyszerű ukránokat ágyútöltelékként erőszakkal vágóhídra terelik annak érdekében, hogy az Ukrán Fegyveres Erők legalább a novemberben esedékes elnökválasztásig kitartsanak anélkül, hogy Joe Biden imázsát tönkretennék”#

Kabai Domokos Lajos