A Trump mesterterve az USA erőgyűjtésére című cikkemben, az akkor még csupán megválasztott, de nem beiktatott elnök megnyilatkozásai alapján, arra a következtetésre kellett jussak:

„Az amerikai elnöknek olyan ajánlattal kell előállnia, amivel úgy biztosíthatja az erőgyűjtést a világcsendőri szerepet túlvállalt USA számára, hogy kihívói – Moszkva és Peking – nem okoznak neki gondot a belátható jövőben.”

Az alcím kérdőmondatával – Ráragad-e a mézesmadzagra Putyin és Hszi csin-ping? – eleve jeleztem aggályaimat. Az orosz államfő beetetése részének tekintettem, hogy Trump a háború kirobbantásáért Joe Bident, az előző amerikai elnököt tette felelőssé. Mi több, kijelentette: „meg lehet érteni Oroszország érzéseit”, mert nem szeretné a NATO-ban látni Ukrajnát, hiszen ebben az esetben az olyan lenne, mintha „valaki közvetlenül a küszöbükre lépne”. A problémák nagy részét arra vezette vissza, hogy Oroszország még Putyin előtt ígéretet kapott arra, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be az ukrajnai ügyekbe.

Trump aligha hihette, hogy mindettől elkábul Putyin és környezete, meg országának őt támogató, nagyobbik része. Hiszen az amerikai elnök nyilván nem a cikkemből tudta meg, hogy az orosz államfő kezét, sok egyéb mellett, megköti a nem nyugatos ellenzékének ellenállása. Utóbbiak az állami médiában is hetente tesznek szemrehányást az államfőnek, hogy anno az orosz hadsereg miért nem tört be Kijevbe, az isztambuli béketárgyalások összeomlása után miért nem semmisítették meg a teljes ukrajnai infrastruktúrával együtt a katonai-politikai vezetést, a vasútvonal szétbombázásával miért nem tették lehetetlenné, hogy a nyugati vezetők örömködve ki-bevonatozhassanak az ukrán fővárosba. 

A Lenin, Sztálin és Hruscsov által a környező államokból, s főleg Oroszországból összetákolt Ukrajnában és az oroszországi kurszki területen mindkét fél részéről brutálisak a hadműveletek. De jó ideje a NATO-helyettesítő, a mindenekelőtt amerikai és angol katonai vezetők döntéseit végrehajtó és a fegyverrendszerek nyugati kezelőinek tevőleges közreműködésével Ukrajna által drónokkal és diverzánsakciókkal támadott, Oroszországnak az északtól délig, a Murmanszk–Szentpétervár–Moszkva–Kazany vonallal határolt, a Krímet, a Kaukázust is érintő, tehát

az orosz államnak nagyjából a hitleri német hadsereg és szövetségesei által pusztított, hatalmas részeit is magában foglaló térségben szórványosan, ám naponta folyó harcoknak az ottani lakosság mind nagyobb része szintén elszenvedője.

Ezért egy szokványos fegyverszünet – az óriási költségeket felemésztő, mégis tehetetlen, esetleges békefenntartókkal – nem opció a Kreml számára. Ha az orosz elnök, úgyis mint a hadsereg főparancsnoka belemegy a konfliktus befagyasztásába ahelyett, hogy érdemi, nemzetközi garanciákat kapna Moszkva valamennyi – az 1324. Bekiáltásban részletezett – feltételének teljesüléséhez, akár fel is lázadhatnak ellene. 

De azt sem hihetjük, hogy az amerikai mélyállamot mozgatók könnyen feladnák Oroszország térdre kényszerítésének, az erőforrásai fölötti ellenőrzés megszerzésének 1903-ig visszavezethető, a korábbi próbálkozások után 1991-től újjáélesztett tervét. Hallani sem akarhatnak még átmeneti kompromisszumról sem, ezért továbbra is ragaszkodnak az erőpolitikához. Amit egyébként maga Trump közvetlen elődeinél is gátlástalanabbul hirdet. Emiatt immár végképp nem gondolhatunk arra, hogy az orosz vezetésnek címzett korábbi és mostani üzenetei nem egy színjáték részei voltak azért, hogy hamarosan előadhassa: 

az ukrajnai békéért folyó erőfeszítései a makacs orosz elnök miatt nem hoznak eredményt.

Az amerikai elnök nesze semmi, fogd meg jól javaslatait hűvösen fogadták az orosz fővárosban. Az említett oroszországi tényezők mellett amiatt is, mert Moszkva és Peking kezdeményezésére, az amerikai hegemónia megtörésére létrejött BRICS, amelybe sorra jelentkeznek a volt harmadik világ feltörekvő, regionális hatalmai, elvetik az egyetlen katonai–gazdasági–pénzügyi erőközpont által három évtizede uralt rendet. Annak adnak mind határozottabb hangot, hogy a szuverén országok kölcsönös érdekei alapján történő együttműködésben érdekeltek.

Putyin számára nem csupán hitelességi kérdés, hogy ne adja fel a globális Délnek nevezett országok körében megszerzett viszonylagos pozíciókat, de a mégoly ingatag piacok révén és egyéb tényezők miatt menekülési út is lehet ez abból a helyzetből, amivel az amerikai érdekcsoportok szorongatják. Az ehhez való ragaszkodás a feltétele annak is, hogy fennmaradjon a Hszi Csin-ping Kínájával való, az orosz gazdaság számára létkérdésnek számító szoros kapcsolat. Ráadásul visszafogottságra inti, hogy

Donald Trump túlságosan hamar kimutatta a foga fehérjét.

Két nappal a beiktatása után, korbáccsal kezdte kombinálni a mézesmadzagot. Ahogyan ezt másokkal megtette, Putyinnak is ultimátumot adott. Az amerikai elnök az X-en közzétett nyílt levelében többek között azt írta, hogy bár szereti az orosz népet, elismeri annak hatalmas áldozatát az II. világháborúban és mindig nagyon jó kapcsolata volt Putyinnal, de ha nem hagyja abba ezt a „nevetséges háborút”, s ha rövid időn belül nem kötnek „alkut”, akkor „nincs más választásom, mint adókat, vámokat és szankciókat kivetni mindenre, amit Oroszország az Egyesült Államokba és számos más országba ad el.”

»Fejezzük be ezt a háborút, amely soha nem kezdődött volna el, ha én vagyok az elnök! Megtehetjük ezt könnyebben vagy nehezebben is, de a könnyebb út mindig jobb. Itt az ideje, hogy „nyélbe üssük az ügyletet”. Több életet nem szabad veszteni!!!« – írta Trump már-már megindítóan és immár nem elkendőzve, hogy a háború nem Moszkva és Kijev, hanem Washington és Moszkva között folyik, miként erre a Bekiáltás 2014 óta rámutat.

Egyúttal azonban azt is érzékeltette: ha a másik félnek jégcsap van a szíve helyén, akkor ő nem tehet mást, megkísérli romba dönteni Oroszországot. Mondom én: Clinton, Obama, majd Biden útjára lépve. Merthogy a korábbi elnökök szavai, amelyeknek a tömegek oly könnyen felültek, esetenként eltérőek voltak, de a fő cél mindig ugyanaz volt és maradt:

megtartani az USA világhegemón szerepét, illetve ma már menteni belőle, ami még menthető, s ennek érdekében, Moszkvát letudva Kína ellen fordulni. Csakhogy…

Csakhogy Moszkva számára intőjel Washington eddigi megannyi hamissága, szószegése, ami az ukrajnai helyzetet rendezhette volna még 2014 februárjában, majd a minszki egyezmények idején, aztán 2022 tavaszán Isztambulban. És ott az a négy fránya pont is a hivatkozott cikkemben, amelyekben összefoglaltam, miért gondolják a Kremlben, hogy ha azokból engednek, akkor az ukrajnai és az anyaországi oroszok millióinak 2014 óta (!) hozott minden eddigi áldozata hiábavaló volt.

Ezért Trump mostani indítványát nemhogy a vele kapcsolatban sokat emlegetett üzleti ajánlatnak nem tekinthetnek, de még ügyletinek sem Moszkvában. Leginkább – tartva a Trump-család sötét hagyományait – ultimátumnak. Tudom, hogy ezt sok olvasóm sem látja be. Ráadásul azt gondolja, hogy az ilyen mondatokkal Putyin szekerét tolom. De nem erről van szó. Nem mentegetek most sem. Csupán megpróbálom megismertetni a publikumot azzal az állásponttal, ami, tetszik, nem tetszik, megkerülhetetlen, még ez ha a kettős mércét követők számára elfogadhatatlan is. Ám Trumpnak a Kanadát, Grönlandot, Mexikót, Panamát, sőt Nyugat-Európát érintő kijelentései miatt vajon nem lenne itt az ideje az amerikai imperializmust valódi természetével szintén szembenézniük nekik is? #

Kabai Domokos Lajos