Tudom, hogy az Ukrajnával kapcsolatos nyugati szándékok nemtelen voltáról semmivel nem lehet meggyőzni a (hazai) liberális transzatlantistákat, de ettől a hírtől talán még ők is csuklani kezdenek. Ugyanis azt olvasom a Financial Times-ra és a Bloomberg hírügynökségre hivatkozó Szabad Európa honlapján, hogy

„Az Egyesült Államok új megállapodás megkötését szorgalmazza Ukrajnával, amely kiterjedne minden természeti erőforrásra, beleértve a kőolajat és a földgázt, valamint az ország energiavagyonának zömét.”

A szerkesztőségek birtokába került tervezet szerint az amerikai elnöki adminisztráció „első ajánlattételi jogot” követel minden infrastrukturális és erőforrás-projekthez. A megállapodás aláírása esetén az Egyesült Államok ellenőrizni tudja a természeti kincsek kiaknázásához kapcsolódó beruházásokat, beleértve az utakat, a vasutakat, a kikötőket, a bányákat és a feldolgozó üzemeket.

Kijevet köteleznék arra, hogy az ezekből a projektekből származó bevételek 50 százalékát egy speciális befektetési alapba utalja. A nyereségnek is ebbe az alapba kellene kerülnie, aminek felhasználásáról első helyen az amerikai féllel egyeztetve lehetne dönteni. Washington követeli, hogy Ukrajna és az Egyesült Államok hozzon létre felügyelőbizottságot a befektetési alap ellenőrzésére. A bizottság öt tagja közül az USA nevezhetne ki hármat, így Washington vétójogot kapna.

A tervezet szerint az amerikai kormánynak mindenki mást megelőző joga lenne az ukrajnai fémek, ásványok, kőolaj és gáz megvásárlására is. Egyúttal megtiltanák Kijevnek, hogy alapvető fontosságú ásványokat adjon el olyan országoknak, amelyek az Egyesült Államok „stratégiai versenytársai”. Miként a Financial Times megjegyzi:

a megállapodás-tervezetben nem szerepel, hogy az USA bármilyen biztonsági garanciát adna Ukrajna számára.

Ha valakinek továbbra is kételye lenne afelől, hogy kinek az érdekét szolgálja az Ukrajna területén kirobbantott háború, az talán végre elgondolkodik – jóllehet, belátom, erre kicsi az esély. Ennek ellenére, csak az ilyenek kedvért, – Ki tudja hányadik alkalommal 2014 eleje óta? –, hadd idézzem fel, hogy ha most 2014. február 21-ike lenne, akkor azon örvendeznénk, hogy a kijevi főteret, a Majdant katonai szervezettséggel ellenőrző, előzőleg Lengyelországban kiképzett, nyugat-ukrajnai banderista-fasiszta verőlegényeket visszaparancsolják a Pravij Szektor név alatt koalíciót kötött szélsőjobboldali, ukrajnai szervezetek a nyugati kurátorok kívánságára. Merthogy, a hetek–hónapok óta, országszerte zajló vérengzéseket, rendőrségi fegyverraktárak kifosztását, esetenként a zsidók, a lengyelek utáni hajszát követően, végre megszületett a német, a francia, a lengyel külügyminiszter, illetve az összes ukrajnai parlamenti párt vezetőjének aláírásával a megállapodás az ország demokratizálásáról.

Ha most 2014. február 21-ike lenne, a Krím még mindig Ukrajnához tartozna, bár a Pentagon előzőleg már kiírta egy ottani amerikai laktanya létesítésére a pályázatot, amit Moszkva aligha tartott megnyugtatónak. De azt még nem tudhatnánk, hogy a megállapodás aláírása után pár órával az ország megválasztott elnöke, Viktor Janukovics, az egyik aláíró, aki egyébként maga sem volt híjával a diktátori és a kényúri hajlamoknak – attól tartva, hogy megölik – előbb talán Harkovba, aztán a Krímbe, majd Oroszországba menekül. Ezen a napon viszont még azt sem tudnánk, hogy február 22-én – ahogyan pár nappal később a német Spiegel is nevezi majd – az államcsíny folyományaként új elnököt emelnek a parlament élére Alekszandr Turcsinov személyében. Turcsinov az USA kijevi nagykövetével tárgyalja meg a teendőket.

Persze, az utóbbin nem csodálkoznánk, hiszen azt már a Majdan eseményeinek Joe Biden akkori alelnök felügyelete alatti szervezésében, Victoria Nuland washingtoni államtitkár-helyettes 2013. december 13-ai bejelentéséből tudnánk, hogy az amerikai kormány 5 milliárd dollárt fordított Ukrajna úgymond demokratizálására – értsd: az Oroszországgal való szembefordítására. Azt azonban 2014. február 21-én még nem is sejthetnénk, hogy Turcsinov magára vállalja az ukrán fegyveres erők főparancsnoki kötelezettségeinek teljesítését is, majd

február 27-én, a radában, az ukrajnai parlamentben, ahonnan szó szerint kiűzik az orosz kisebbséget képviselő, a Moszkvával és Brüsszellel egyaránt macska-egér játékot játszó Régiók Pártjának képviselőit, s „Európai Választás” néven új parlamenti frakció alakul, amely megválasztja miniszterelnöknek Arszenyij Jacenyukot.

Ő alakítja meg azt a kormányt, amit a nyugati országok többsége elfogad, miközben a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2014. április 10–15-e közötti közvélemény-kutatása szerint az ország délkeleti régiójában élő, nagyrészt orosz lakosság illegitimnek tekint. Jacenyukot mindössze 33,6 %-a ismeri el kormányfőként. Ezen belül a Donyecki területen a lakosság 72,1%-a, a luganszkiban 70,4 %-a törvénytelennek tartja a miniszterelnöki tisztségbe juttatását.

Ha azon a 2014. február 21-dikei napon megállt volna az idő, akkor nem éljük meg, hogy az akkor már jó ideje csúcsra járatott, az Olga Bajsa magyarul részben megjelent tanulmányában elemzett, szinte rasszista, oroszellenes uszítás hatására az ukránok igen nagy arányban szemet hunynak afölött, hogy 2014 tavaszától a hivatalosan is büntető különítményeknek nevezett banderista szabadcsapatok – tagjaik nagy részén a testre tetovált Hitler-kép, náci jelszavak, horogkeresztek –, majd a hadsereg, a későbbi államfők választási békeígéretei ellenére, nyolc éven át tartó pusztítással próbálja rákényszeríteni a Donyec-medence egy tömbben élő, nagyjából 6 milliós orosz nemzetiségű lakóját, hogy

mondjon le a szintén választási ígéretekben szereplő szabad nyelvhasználatról, az autonómia-követelésről, ami az 1990-es népszavazásra épülő későbbi jogszabályokból, és a 2014. február 21-én az akkori összes parlamenti párt vezetője, illetve Németország, Franciaország, Lengyelország kormányának képviselője aláírásával megszületett, fentebb hivatkozott  megállapodásból is levezethető volt. Minderről, tételes idézetekkel, az ezzel a linkkel elérhető cikkben is lehet olvasni.

Azon a felemelő napon, amikor a megállapodás létrejött, még nem tudhattuk, hogy azt huszonnégy órán belül elsöpri  a washingtoni kormány által leplezetlenül szervezett, illetve a Soros-alapítvány ukrajnai médiumai által támogatott államcsíny. Ekkor még azt sem sejthettük, hogy hamarosan két megállapodás is születik Minszkben a vérengzés megállításáról. Ezeket, melyek közül a második a kiérleltebb, s az itteni linkkel elérhető cikk végén olvasható, az említett két nyugati ország is ellenjegyezte. Ám csak jóval később, visszavonulását követően vallja majd be Angela Merkel német kancellár, illetve Francois Hollande francia államfő, hogy az egyezményekkel az időt akarták húzni, amíg felfegyverzik Ukrajnát Oroszország ellen.

Ki gondolhatott volna ilyesmire előre? Mint ahogy arra sem, hogy 2014 késő tavaszán elnökválasztás kiírásával próbálják feledtetni a puccsot. Minthogy a tényleges ellenzéket a lehető legdurvább eszközökkel ellehetetlenítik, és legfőbb vetélytársainak egyikével, Kijev főpolgármesterével, a korábbi bokszoló Vitalij Klicskoval sikerül kiegyeznie, az oligarcha Petro Porosenko szerzi meg a győzelmet, akinek jelmondata: „Új módon élni!” Beiktatásán jelen van Joe Biden amerikai alelnök, s többek között az Európai Tanács elnöke, a lengyel és a litván államfő. Kampányában és beiktatási beszédében az EU-ba való vízum nélküli utazást, az ország egységének helyreállítását, a hadsereg, a rendőrség reformját, az államirányítás decentralizálását, a nemzetiségi nyelvek szabad használatát, s mindenekelőtt a háború befejezését ígéri, de ősszel már véres szájú beszédet mond Odesszában, benne az ellenálló donyecieknek szóló kitétellel, hogy

„A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút”.

Porosenko elnökségének azonban, sok más mellett, van egy pikantériája. Ő is Arszenyij Jacenyukot jelöli miniszterelnöknek, aki a rada megerősítésével 2014. december 2-án alakítja meg második kormányát. Ebben a többek között svéd befektetési cégben is érdekelt, litván Aivaras Abromaviĉius kapja a gazdaságfejlesztési és kereskedelmi tárcát, az amerikai cégekhez bekötött, grúz Alekszandr Kvitasvili lesz az egészségügyi miniszter. És a hab a tortán: az USA-ban, ukrajnai migráns családban született, amerikai állampolgár Natalie Ann Jareskot bízzák meg a pénzügyek irányításával. Arra sem, figyelnek, hogy előzőleg kiállítsanak neki egy ukrajnai útlevelet... 

Ám a helyzet egyre kétségbeejtőbb. Ez a fő oka, hogy az újabb elnökválasztás második fordulójában, a saját üzleti előnyök miatt a washingtoni kívánságokat, akár a Biden-család érdekeit is, készségesen kiszolgáló gyáros ellenében 2019. május 20-tól öt évre egy Vlagyimirnak született, ukránul rosszul beszélő Volodimir Zelenszkij nevű, addigi vagyonát főleg Oroszországban megszerzett komikust választanak államfőnek, méghozzá az oroszok lakta körzetek támogatásának köszönhetően. Merthogy ő is megígéri, hogy véget vet az erőszakos ukranizálásnak, és békét teremt. Ehhez képest, történik, ami történik. Vlagyimir Volodimiresít. Egyre jobban beszél ukránul, az ukranizálás, dacára az elnök zsidó felmenőinek, a Hitlert kiszolgáló banderista-fasiszták állami magasztalása, róluk utcák, terek ezreinek elnevezése, nekik szobrok állítása a csúcsra jár. Az oroszok említett Régiók Pártját 2023-ban végleg betiltják, vagyonát elkobozzák. A harctereken

patakokban folyik a vér, ő mégis, ma is érvényben lévő rendeletet ad ki arról, hogy a békéről senki nem tárgyalhat...

Ha a minszki megállapodásokat betartják, akkor a donyeci, a luganszki, a herszoni, a zaporozsjei terület még mindig Ukrajnához tartozna, és Moszkvának nincs oka arra, hogy 2022. február 24-én „különleges katonai műveletet” indítson egyrészt a történelmileg Oroszországhoz tartozott területeken nyolc éven át sanyargatott oroszok felszabadítására, másrészt annak érdekében, hogy megelőzze az időközben a Nyugat által felfegyverzett és átszervezett ukrán hadsereg támadását.

Az utóbbira, vagyis az USA által helyettesítővel vívott, úgynevezett proxy háború indítására még nem gondolhattunk 2014. február 21-én, hiszen azt csak 2025 márciusában azonosítja be hivatalosan is ily módon az amerikai alelnök. A több mint egy évszázada létező, újból és újból felelevenített, az oroszországi nyersanyagforrások és a piac fölötti ellenőrzés megszerzésével kapcsolatos amerikai tervekről azonban tudhattunk volna. Mint ahogy időről időre voltak hírek azokról a konferenciákról is, amelyeken Oroszország felosztását tervezték washingtoni kormányzati és kongresszusi körök által támogatott oroszországi migránsok az örmény-zsidó származású szovjet, majd  oroszországi sakkozó, Gari Kaszparov egykori világbajnok vezetésével. (A héten épp Magyarország EU-szavazati jogának felfüggesztését indítványozta néhány uniós vezetőnél.) 

Mindezt ismételten le kell írnunk, mert ugyebár „egy újszülöttnek minden új”. S főleg azért, mert egyrészt a nyugati, köztük a magyarországi véleményformálóknak anno fogalmuk sem volt minderről. Legalábbis, valamilyen rejtélyes, avagy nem rejtélyes ok miatt, mindenesetre, mintha valamilyen akaratnak engedelmeskednének, az eltelt tizenegy évben ellene álltak annak, hogy feltárják ezeket az összefüggéseket. S bár az utóbbi időben megszaporodtak a részleteket kibontó elemzések, sokan még mindig tartják magukat ahhoz, hogy

a 2014-gyel kezdődött véres tizenegy év valójában „csak” három, merthogy a putyini Oroszország 2022. február 24-én agressziót követett el Ukrajna ellen.

Ez persze, igaz is, ha azokat a nemzetközi normákat tekintjük, amelyeket az elmúlt évtizedekben a nyugati világ szintén félresöpört, amikor országokat bombázott szét szimpla gazdasági érdekek miatt, a bűntényeket a demokratizálás köpönyegébe rejtve. De hogy voltak mérlegelésre kötelező előzményei az orosz támadásnak, azt ma már minden józan, nem kettős mércét követő elemző, sőt érdeklődő is tudhatja!

Mindenesetre, a Lenin, Sztálin és Hrucsov által főként Oroszországból, továbbá az egykori lengyelországi, magyarországi, romániai térségekből összetákolt Ukrajna mára tényleg áldozattá vált. De nem csak Moszkváé, amely egyébként 2014 előtt dollármilliárdokat pumpált a szomszédos állam gazdaságába, saját belföldi áron szállítva neki az energiát, hogy távol tartsa határaitól a NATO-t. Ukrajna mindenekelőtt áldozata az értékeit kirabló saját oligarcháinak, akik összefonódtak az üzletembereknek titulált, jóllehet hozzájuk hasonlóan korrupt nyugati haramiákkal. És áldozata lett a lakossága az abban való reményének, hogy a Nyugathoz – Európához – csatlakozással szinte a mennyországba kerülnek. Igaz, az vesse rájuk ezért a követ, aki…

Viszont áldozata az egykori, korábban a bolsevikok által üldözöttek, még inkább a később a hitleri német hadsereg mellett iszonyú rémtetteket elkövetett, Nyugatra menekült emigránsok utódainak, akik az USA-ból és Kanadából visszatérve, az ukrajnai intézményekben befolyást szervezve a banderista-fasiszta eszmeiségre építő vad ukranizálásba kezdtek, minden más etnikumot másodrendűként kezelve. És persze, áldozata lett Ukrajna a nyugati tőke által a NATO égisze alatt folytatott hódítási törekvéseknek, amelyek ugyan a három éve zajló háború következményei miatt mára lefékeződtek az orosz hadsereg által Ukrajna területén ellenőrzött, immár két Magyarországnyi ütközőzónánál. Mindent egybe vetve, az Obama-adminisztráció időszakában indított, bár a Zbigniev Brzezinski által már az 1960-as évektől tervezett, kalandor művelet következtében 

az 1991-ben még 51 milliós országból nyugati és keleti irányban húszmilliónyian menekültek el. Egymillióra teszik a háborúban nyomorult módon elpusztultak, megrokkantak számát. A maradék ország energetikai infrastruktúrája, katonai repülőterei, különféle bázisai romokban. A termelés visszaesett, az ukrajnai értékes termőföldek, egyes becslések szerint, 60 százaléka már elsősorban amerikai befektetők kezében, a palagázmezők kitermelési joga – a Biden-család közreműködésével – szintén.

Ha egyszer béke lesz, az Ukrajnát elhagyottak és a háborúban meghaltak nagy száma miatt az ipari termelés, a bányászat a külföldi cégek által történő újraindításhoz a közép-ázsiai, a keleti országokból vendégmunkások tömegeit kell majd alkalmazni. A rablótőkések által uralt, a világgazdaság részeként még a félperifériális Szovjetunióban belül is a perifériásnak számított, ezt megelőzően a náci német hadsereg által kifosztott, porig rombolt, lassacskán újjáépített országban, a függetlenné válást követően, 1991 és 2014 között alig folyt szociális és infrastrukturális beruházás, azóta pedig semmi. 2002 óta pedig ismét az újabb háborús pusztítás, ahol jóléti beruházásokra a jövőben sem lesz forrás.

Ehhez képest ukrajnai ismerőseim abban reménykedtek: ha majd legyőzik Oroszországot, Amerika és Európa felemeli őket. Hiába intettem őket abban a levélben is, amit két éve a Bekiáltásban szintén közzétettem, hogy Amerika még soha senkinek nem segített önzetlenül, mert csak a saját haszna érdekli. Nem hitték el. A most nyilvánosságra került amerikai tervezetből láthatnák, hogy milyen is a nyugati tőkés hozzáállás, már ha eljutna hozzájuk, de erre kicsi az esély. Ez persze, egyelőre csak tervezet. Ráadásul még az is bizonytalan, hogy ki írhatja alá jogszerűen Ukrajna nevében.

Ugyanis az ukrajnai jogszabályok szerint Zelenszkij immár egy éve lényegében illegitim módon gyakorolja a hatalmat. A 2014 februárja óta zátonyra futtatott legalább négy megállapodás, illetve megállapodás-tervezet miatt ezért is bizalmatlan Vlagyimir Putyin, aki bármily hihetetlen is ez a csak a nyugati médiából tájékozódók számára, a háború befejezésében érdekelt. Bár néhány éve komolyan mondta, hogy „Minek nekünk olyan világ, amelyben nincs Oroszország?”, a végső eszköz bevetését az utolsó utáni pillanatra tartogatja. Programjaiból kiderül, hogy ideje nagy részét a háború által túlterhelt országa felvirágoztatásával kapcsolatos ügyeknek szenteli. Többek között ezért keresi az Oroszország számára is garanciákat nyújtó megállapodás lehetőségét. Március 27-én, Murmanszkban például azt fejtegette, hogy

átmenetileg az ENSZ felügyelete alá lehetne vonni Ukrajnát, miként már erre volt példa egyes afrikai országokban, illetve Jugoszlávia némely utódállamaiban.

Tegyük hozzá: bizalmatlanságát az is erősíti, hogy a közte és az amerikai elnök közötti március 18-ai telefontárgyaláson kölcsönösen elfogadott indítványnak az energetikai létesítmények megkíméléséréről Washington képtelen érvényt szerezni. Alig telt el néhány óra, s máris ukrán dróntámadás érte az oroszországi krasznodari-járás Kavkaz településén lévő kőolajtároló-bázist, ami egy nemzetközi vezetéket szolgál ki. Azóta sincs nap, hogy ne kerülne sor hasonló ukrán támadásra. Arról már nem is beszélve, hogy az oroszországi kurszki területről kivonuló ukrán egységek, miután még kirabolják, ahol egyáltalán még maradt valami, minden épületet módszeresen elpusztítanak, legéppisztolyozzák a hátramaradt állatállományt, elhurcolják az esetleg még ép gépkocsikat. A frontról tudósító újságírókra egyenesen drónokkal vadásznak, de erről a nyugati újságíró szervezetek sunyin hallgatnak. Így aztán ezekről az esetekről sem értesül a nyugati közönség.

Mintha az ukrán vezető – talán angol, francia, német biztatásra? – szándékosan borsot akarna törni Trump orra alá, s ezt az amerikai adminisztrációnak címzett, szinte napi gúnyolódásaival is erősíti. Persze, még kevésbé kíméli Putyint. A héten maga is azok közé a jósok közé állt, akik évek óta az orosz elnök közeli halálát vizionálják. De az ilyen kiszólásain is kapva kap a nyugati bulvár, amelyen senki nem kéri számon azt a tömérdek valótlanságot, amelyekről kiderül, hogy tudván tudva hamisítások voltak.       

Az ukrán vezető arcátlan, a csúsztatásoktól, a valótlan állításoktól sem tartózkodó médiaszerepléseivel, a formaságokat megvetető, a szövetségeseket is szidalmazni kész magatartásával, az állhatatos pénzszerző körútjaival valósággal hipnotizálja a nyugati partnereket, akik egyelőre a Nyugat igazságos harcának szimbólumát látják benne. A színész Zelenszkij jó érzékkel játszik rá erre. De, attól tartok, hogy egyúttal a tűzzel is játszik, no meg emberek százezreinek, millióinak életével. Egy idő után a személye akár több mint kellemetlen lehet nem csak Moszkvának, de miként ez nemrégiben kiderült, akár Washington számára is.

És nem is biztos, hogy olyan messze van ez az idő. Naponta érkeznek hírek Nyugat-Európából, Dél-Koreából, hogy kezdenek idegesek lenni a multinacionális cégek. Attól tartanak, hogy a Trump–Putyin ügyeletek miatt könnyen lemaradhatnak az Oroszországgal kapcsolatos zsíros üzletekről. Merthogy – miként az a Financial Times-hoz és a Bloomberghez juttatott megállapodás-tervezetből is kiolvasható: a Washingtonhoz bekötött egyes versenytársaik közel állnak ahhoz, hogy így vagy úgy, de nagy valószínűséggel ők nyúlhatják le Ukrajna maradékát. #

Kabai Domokos Lajos