Az alcímben szereplő kérdést eleve retorikainak tekintem. Vagyis kötve hiszem, hogy annak a felvetésnek alapja lenne, miszerint fabatkát sem ér az USA hírszerzése. De akkor miért sugallják ezt a közvéleménynek? Ám mielőtt kitérnék erre, hadd mondjam el, hogy

tajtékoznak az általam vasárnap este látott oroszországi tévéműsorokban, a hétfőn reggel hallott rádióadásokban az ukrán-orosz határtól több mint négyezer kilométernyire lévő irkutszki térséget is elérő, több légibázis ellen Kijev által sikeresnek minősített dróntámadások következményei miatt.

Nem kivétel ez alól az orosz államfő által korábban kitüntetett Vlagyimir Szolovjov sem. Sőt! A sztár műsorvezető napközben két részből álló, összesen három órányi tévés vitaműsorban, illetve a hétköznap reggelenkénti, több órás rádióadásában szólaltat meg neves hazai és a külföldi szakértőket, miközben nem egyszer indulatosan vitatkozik velük. Minden hétvégén a frontzónában készít riportot. Ráadásként alapítványa révén rubel tízmilliókat gyűjt a harcolók támogatására, a sebesültek kezelésére. Ez egyébként valóságos népi mozgalom, amiről persze a magyarországi nagyérdeműhöz ugyanúgy nem jut el információ, miként szinte semmilyen lényeges űgyről sem, ami az oroszországi folyamatokat a valóságnak megfelelően érzékeltetné.     

Szolovjov régóta követeli a hadiállapot bevezetését, továbbá a Nagy Honvédő Háború (a II. világháború) idejére létrehozott, rettegett SZMERS-hez hasonló szervezet (Смерш mozaikszó, a Смерть шпионам – Halál a Kémekre rövidítése, ami a közvetlenül Sztálinnak alárendelt katonai elhárítási hatóság neve volt) felállítását a diverzánsok, akár a főbenjáró bűnöket elkövető katonai parancsnokok megbüntetésére, sőt kivégzésére. Ám az utóbbi egyelőre azért sem lehetséges, mert az érvényben lévő törvények szerint halálos ítéletek nem szabhatók ki a mai Oroszországban.

Természetesen, a közönségnek, így nekem sem, messze nincs, s talán nem is lesz soha pontos képe arról, mi minden történt május 31-én és június 1-jén az Oroszországot ért támadások során. Volodimir Zelenszkij ukrajnai vezető közlése szerint

az ukrán titkosszolgálat Oroszországba csempészett drónokkal mért súlyos csapásokat négy légi támaszpontra, megsemmisítve több orosz stratégiai bombázót is. Ezt részben oroszországi források megerősítették.

Ám engem nem a támadás ténye foglalkoztat, hiszen az ilyenek jó ideje mindennaposak Oroszország mélységi, akár igen távoli pontjai, köztük haditengerészeti és szárazföldi katonai célpontok ellen. A mértékben, a körülményekben, főleg az orosz, illetve az ukrán delegációnak a háborús konfliktussal összefüggő, június 2-ai, isztambuli tárgyalás második fordulója előtti hétvégére időzítésben azonban lehet megkülönböztetett jelentőségük az akcióknak. Ezzel együtt, a Telex.hu-nak a támadással kapcsolatos beszámolójában az keltette fel a figyelmemet, hogy a közösségi oldalán Zelenszkij azt írta: a pókháló hadművelet egy év, hat hónap és kilenc napig tartott a tervezés kezdetétől a tényleges végrehajtásig.

Ugyanebben az összefoglalóban azonban az is szerepel, hogy a CBS beszámolója szerint az ukránok előzetesen nem figyelmeztették az amerikai kormányt a csapásokra. Egy kormányzati forrás azt mondta, hogy a Trump-adminisztrációnak „nem volt tudomása arról, hogy Ukrajna nagyszabású dróntámadásra készül az orosz katonai repülőgépek ellen”. Zelenszkij, illetve az amerikaiak állítása között azonban ellentmondás feszül. Ha ugyanis igaz az, hogy másfél évig tartott az akció előkészítése, akkor az meglehetősen rossz fényt vet az Ukrajna fegyveres szervezeteibe 1991 óta beépült nyugati, mindenekelőtt amerikai titkosszolgálatokra. Arról már nem is beszélve, hogy

a 2014 februárjában Washington által szervezett kijevi államcsíny óta az ukrajnai bábállam a Fehér Ház, illetve a mögötte álló erők gyakorlatilag teljes ellenőrzése alatt áll.

Ha a tizennyolc hónapon át a kijevi biztonsági szervekben, a fegyveres erők szervezeteiben, a polgári intézményekben „tanácsadóként” ténykedő amerikai illetékesek mit sem tudtak arról, mibe ránthatják bele az USA-t Zelenszkij emberei, akkor fel kell vetni az Ukrajnába delegáltak teljes alkalmatlanságát. Szóval, ezt a magyarázatot meglehetősen gyermekdednek kell tartanom, vagy kifejezetten dezinformációnak, amivel azt leplezik, hogy távlatilag nagyon is érdeke az USA-nak az orosz légierő gyengítése, különösen a távolsági bombázók számának csökkentése, mert a nagyhatalmak közötti közvetlen összecsapás esetén ezek különösen nagy veszélyt jelenthetnének az Egyesült Államokra.

Ráadásul, az összehangolt támadásnak nem csak katonai célpontjai voltak. Ugyanezen a hétvégén a brjanszki területen úgy idéztek elő vasúti szerencsétlenséget, hogy a pálya fölötti közúti híd berobbantásával siklattak ki egy Moszkvába tartó személyszállító vonatot. Hét halott, 113 sebesült, akik közül 47-et szállítottak kórházba. Csak a hídnak a pályát elzáró betonelemeivel való ütközés előtt, saját élete árán is vészfékezett mozdonyvezető lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem volt több áldozat. Cikkem írásakor még vizsgálták, hogy nagyjából ebben az időszakban mi okozta a nemrég még háború sújtotta oroszországi kurszki térségben egy vasúti híd összeomlását egy teherszerelvény alatt. Az első esetben azonban az orosz hatóságok egyértelművé tették, hogy

az ukrajnai vezetés állami terrorakciójára van szó. 

Nem mintha az amerikai kormányok csak az elmúlt évtizedekben nem okozták volna milliónyi civil erőszakos halálát, de ettől Washingtonnak mindenképpen el kell határolnia magát. Ha egyszer a Nyugat vezető hatalmaként úgymond helyettesítővel vívja az Oroszország elleni proxy-háborút, akkor a tevőleges részvételt még a harcok után sem fogja elismerni. Az ukrajnai vezetőknek már egyébként is mindegy, jóllehet a médiumaink gyalázatos közreműködésével a Nyugaton élők többsége mit sem tud azokról a bűnökről, amiket az ukrajnai hatalom a sátánista banderista-fasiszta büntető zászlóaljak, majd a hadsereg révén 2022 februárjáig a Donyec-medencei oroszok, vagyis a saját polgárok, illetve a gyilkosságok fedezését is beleértve, az ukrajnai ellenzék ellen elkövetett. Arról nem beszélve, mit műveltek az oroszországi kurszki területre betört ukrajnai egységek az ottani lakossággal…

Egyébként pedig lehetséges, hogy csupán arról van szó: a Trump-kormányzat ráhagyja a piszkos munkát az európai vezetőkre. Eközben, természetesen, mindent tudnak Washingtonban, de hadd keletkezzék az a látszat: az Oroszország legalább kétévszázados ellensége, London mozgatja a szálakat. Esetleg Párizs, vagy Varsó, s bizonyos értelemben Brüsszel. Hadd fröccsenjen azokra is a sárból, akik egyébként a Trumppal szemben álló, amerikai kötődésű globalisták szekerét tolják. Washington addig eljátszhatja a béketeremtő szerepét, ami miatt talán még egy Nobel Béke-díj is kinéz a 47-ik amerikai elnöknek.

Ezzel persze már-már átsodródtam a konteók, az összeesküvéselméletek világába. Ám az nem összeesküvés-elmélet, hanem indokolt kérdés, hogy

a Kreml vezetői bevethetik-e, sőt be kell-e vetniük az atomfegyvert a hétvégi ukrán támadás miatt?

Több mértékadó oroszországi szakértő szerint, az érvényben lévő oroszországi jogszabályok szerint, igen. Mindent egybe vetve: akárkik állnak is a háttérben, az Oroszország elleni mostani, ukrajnai támadássorozatról biztosan elmondhatók a következők:
    ♦ azok mindenképpen provokációkként értelmezhetők az isztambuli tárgyalássorozat második fordulójának előestéjén;
    ♦ okkal vethető fel, hogy Nyugaton biztosan jelentős erők érdekeltek a háború folytatásában úgymond „az utolsó ukránig”, s főleg Oroszország régóta várt gazdasági térdre kényszerítéséig, a lakosság fellázításáig, az orosz államnak a Zbigniew Brzezinski által az 1960-as évektől felvázolt, legalább három részre bontásáig, a részek egymás elleni kijátszásával az orosz erőforrások megszerzéséig, ami már 1903-tól megfogalmazódott az USA kormányzataiban, miként ezt több Bekiáltás-cikkben taglaltam, idézve a vonatkozó forrásokat;
    ♦ ha a háború átmenetileg felfüggeszthető is, az elmondottak miatt – továbbá a már a gyarmatosításokat is kiváltó, nyugat-európai természeti erőforráshiány, ezért Napóleontól a briteken át Hitlerig a kontinens keleti felében (is) valóra váltani akaró terjeszkedési szándék, s kisebb mértékben és más okból az USA jelenlegi válsága következtében – nem számíthatunk tényleges fegyvernyugvásra. 

Kijevet arra fogják ösztönözni, hogy provokációkkal, diverzánsakciókkal, partizánokkal, a kormányellenes ellenzékkel folyamatosan lekössék Moszkva erejét. Az Oroszország elleni, provokációkra épülő amerikai politikáról egyébként már 2014. február 5-én írtam, amikor az „Egy lépésre a polgárháborútól” cím alatt adtam közre egy finn szakértővel készült interjút, utána egy összefoglalót a Kijevben hatalomváltást kierőszakolni igyekvő amerikai lépések anyagi hátteréről, aminek Ukrajnának a Moszkva oldaláról való eltántorítása volt a célja. Aztán a provokatív akciók szinte végtelen sorozata mértani haladvány szerint folytatódott, miként erről a Bekiáltás keresőjébe beüthető szavak révén meggyőződhet az olvasó.

Ma sem a hamarosan bekövetkező béke irányába mutatnak a fejlemények. Ezért csak abban bízhatunk, hogy bármilyen rémképet is fessenek az oroszországi viszonyokban járatlan megmondó emberek – vagy a nagyon is járatos, tudatosan dezinformálók – Putyin szörnyű szándékairól, az orosz elnök továbbra is ellenáll a környezetében bőven lévő héjáknak. Miként a nyilvánosságban is érzékelhető erős belső támadások közepette azt követően is húzta-halasztotta Ukrajna megtámadását, hogy a nyugati fél legalább két, de inkább három olyan megállapodást rúgott fel 2014 februárjától, amivel akár Ukrajnán belül maradhatott volna a Krím, megelőzhető lett volna a háborús helyzet kialakulása, illetve

egy negyedik, Isztambulban tető alá hozott dokumentum szerint már három éve fegyverszünetet lehetett volna kötni.

A megtévesztett hívők azonban minderről semmit nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. Még olyanok is, akik tisztában vannak a tényekkel, sajátos tudathasadással olyan tévhiteken keresztül ítélik meg az eseményeket, hogy Ukrajna egységes nemzetállam, ahol csupán hazájukat védő ukránok élnek. Mit sem törődnek azzal, hogy 1991 óta 20 millióan hagyták el az országot Moszkva, illetve a nyugati fővárosok felé. Az Oroszországba jutottak boldogok, ha végre állampolgársághoz jutnak. A Svédországban élők éppenséggel azt követelték a minap, hogy soha ne küldjék őket vissza.

Az Ukrajnát a banderista-fasiszta jelszóval méltatók arról sem akarnak tudomást venni, hogy ez a ma már lényegében náci ideológiára épülő amerikai bábállam nem létezne, ha a Szovjetunió föderációként való alapításakor a bolsevikok – egy utólag irreálisnak bizonyult nemzetiségi politika jegyében – nem tákolják össze jelentős orosz területeket hozzárajzolva, majd a II. világháború után újabbakkal kiegészítve, aztán 1954-ben az ukrajnai származású Hruscsov kommunista pártfőtitkár által a Krímet is hozzácsatolva. 1991 után egy ilyen Ukrajna jutott függetlenséghez oly módon, hogy népszavazás, majd az erre épülő alaptörvény írta elő:

    ♦ az ország nem lesz katonai tömb tagja;
    ♦ Oroszországgal ellenséges erőket nem állomásoztat a területén;
    ♦ nemzetiségeit, köztük a 7-8 milliós, nagyrészt két–három tömbben élő orosz etnikumúakat  autonómiához juttatja, s ezt megadja más nemzetiségeknek, köztük a magyaroknak is.

Később egy Budapesten aláírt memorandumban, tehát nem szerződésben, az is kimondatott: Ukrajna nem válik atomhatalommá, s Oroszországtól ezért is részesült jelentős támogatásokban évtizedeken át. Ennek vetett véget a 2014 februárjában Washington által megszervezett és pénzelt államcsíny, ezt követően pedig a kijevi hatalmi központ által irányított, az első szakaszban nyolc éven át tartott kelet-ukrajnai népirtás, ami több más Moszkva ellenes lépéssel, mindenekelőtt a NATO leplezetlen terjeszkedésével együtt a 2022-es „különleges katonai művelet”, vagyis a két szomszédos állam közötti, valójában, miként a történelmi múltban nem egyszer, az Oroszország ellen egyesített Európát is felhasználva a nagyhatalmi küzdelmek része lett. Miként tudni lehet, többek között ezt, vagy valami ehhez hasonló rögzítését is szeretné elérni az orosz delegáció a június 2-án, hétfőn második fordulóval folytatódott isztambuli tárgyalássorozaton, amely akár még hónapokig, sőt évekig is elhúzódhat…#

Kabai Domokos Lajos