A liberális nézők igényeit kell kielégíteni, s olyan történeteket kreálni, amelyeket ez a réteg szívesen fogad.

Időről időre sokak előtt kénytelen vagyok bizonygatni, hogy öreg hiba, ha a CNN-t, az amerikai hírcsatornát még mindig a pontos, a kiegyensúlyozott, az elfogultság, a részrehajlás nélküli tájékoztatás etalonjának tekintik*. Eddig – saját, konkrét helyzetekre vonatkozó példáim és a másoktól innen-onnan összeszedett, hiteles megnyilatkozások mellett – az általam ismert egyetlen, igazán elfogulatlan elemzést ajánlhattam csak vitapartnereim figyelmébe. Wisinger István „A televízió háborúba megy” című, doktori disszertációnak készült, de kereskedelmi forgalomba is került kötetében.

Győzelminek volt szánva Orbán Viktor június 27-ei értékelése, félelembeszéd lett belőle.

Időnként úgy érzem, be vagyok kerítve, de aki fél, ne menjen erdőbe – mondta nem is oly rég Orbán Viktor rajongóinak győri tábora előtt. Csakhogy nekem az a benyomásom, hogy a kormányzó párt vezetője mintha épp az előttem ismeretlen eredetű félelmeit leplezné azzal, hogy úton útfélen emlegeti a ránk leselkedő veszélyeket. Nem mintha nem vetne fel valóságos problémákat, de ezt anélkül teszi, hogy érdemi vitát nyitna róluk. S talán ennek következménye, hogy rendre elmaradnak a hosszú távra is érvényes, az ország gondjait komplexen kezelő, a nyilvánosság elé tárt megoldási javaslatai. Ezzel szemben, a magányos erdőjáróhoz hasonlóan, mintha hangos kiabálásokkal, füttyögésekkel szeretné elűzni saját nyomasztó érzéseit, amelyekkel aztán a környezetét is megterheli.

Az ellenzék meg sem pisszen, amikor a közpénzek egyre nagyobb hányadát vonják el az állami iskoláktól, hogy az egyháziakhoz csoportosítsák át.

Háromszor többet ér egy gyerek a Fidesz-kormány, azaz Orbán Viktor és parlamentje számára, ha egyházi iskolába jár. Sőt, még valamivel többet is, amint az a Ténytár blogon közölt adatokból kiderül. A következő tanévben az állami iskolába járó gyerekek támogatása 58 ezer 300 forintra csökken, míg az egyházi iskolákba járóké 200 ezerre nő.

Minden látszat ellenére, a milliárdosok nem ellenszolgáltatás nélkül tesznek  szívességeket.

Demján Sándor magyar milliárdos „üzleti és kártyás okokból évek óta sűrűn repked Makaóra és Hongkongba. Ilyenkor pedig, ha összefut egy-egy magyarral, szívesen felveszi”. Az idézet történetesen a 444.hu-ról származik, de ugyanezt a mondatot már a hétvégén hallottam az egyik rádióban, ma pedig a Magyar Nemzet is közreadta. Az említetteken kívül bizonyára más magyar médiumokban szintén szép karriert futott be a közlés. Csak hogy van vele egy kis bibi.

A posztszovjet országok felzárkózásának gondolatától hideg verejték lepi el a nyugat-európai vezetők homlokát.

Azért mennek el X évre külföldre, mert szeretnének jobban élni – kommentálta Facebook idővonalamon az egyik nagyra becsült ismerősöm azt a grafikont, amit a Vasárnapi Hírek nyomán többen is megosztottunk a világhálón. Ez nem politikai kérdés az EU-n belül – írta, s megjegyezte: nem is tudja mire vélni ezt az ellenzéki hisztériát. Például Svájcban találkozott egy német ápolónővel, aki azért dolgozott ott, mert kétszer annyit keresett, mint otthon, azaz Németországban. Akkor mi itt a probléma? – tette fel a költői kérdést, majd hozzátette: amikor beléptünk az EU-ba, tudtuk, hogy ez ezzel jár.

Valójában arról van szó, hogy a Kreml (a magyar kormány) megtanulta és alkalmazza az amerikai módszereket, ami eléggé felháborító lehet odaátról nézve. Bár, akiket hol az egyik, hol a másik oldalról vernek át, azoknak ez aligha vigasz.

Az orosz, avagy a putyini propagandáról értekezik a 444.hu. Ehhez a RAND amerikai kutatóintézet megállapításait használja fel. Az összefoglalót készítő szerző szerint: „Egyértelmű a hasonlóság az orosz kormányzati propaganda és a magyar között”.

Hasonlóság biztosan van, de a sommás megállapítással azért van egy kis gond. Mindenekelőtt kétlem, hogy orosz típusú propaganda, mint olyan, létezne. Ha van különbség, akkor – Orosz Jenőnek a Facebookon közzétett vázlata alapján – legfeljebb az, hogy a Kreml hazai fogyasztásra szánt propagandája határozottan hazafias és vallásos húrokat pengetve ideológiai töltetű, a nyugati világ politikai kommunikációjából viszont mostanra mintha száműzték volna – bár feltehetően, csupán elrejtették – az ideológiát.

A Kádár-rendszer utolsó időszakától mindmáig azt vallják az uralkodó rendbeliek: saját gyerekeiket inkább járatják a közösség pénzén jobban felszerelt, jobb pedagógusokat vonzó iskolákba. És ehhez jön az egyházi iskolák egyre növekvő mértékű, többlet támogatása. Ez ágyaz meg a kontraszelekciónak, s a végén mindenki vesztes lesz.

Csaknem tizenhat millióan látták már a finn iskolákról szóló, május 7-én, a Remarkable nevű internetes oldalon közzétett videó-részletet Michael Moore, a kíméletlen amerikai dokumentarista filmjéből. A rendező, szokásához híven, Amerikát sokkolja. Ebben az alkotásban azzal, hogy milyen szakadék tátong az Egyesült Államokbeli, illetve a finnországi iskolások teljesítménye között. A filmben látható grafikon szerint a hatvanas években, meglehetősen alacsony színvonalon, még nagyjából azonosan teljesítettek a két ország diákjai. A nyolcvanasokban a finnek előbb csak lassú ütemben kezdtek elhúzni az amerikaiaktól, majd a kétezres évekre hirtelen kiugrottak, s a világ ranglistájának élére kerültek. Eközben az amerikaiak mutatói folyamatosan csökkentek…

A magyar értelmiség befolyásos csoportjai nem foglalkoznak azzal, hogy az orbáni rendszer a kapitalizmus mai formájának televényéből nőtt ki, s azt az illúziót keltik, hogy a vezér eltávolítása-eltűnése minden bajunkat orvosolni fogja.

Főleg liberális ismerőseim megnyilatkozásaiban gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy Magyarországon egészen jól mennének a dolgok, ha Orbán Viktor és köre ezt nem akadályozná. Ugyanis – vallják még mindig ennek a felfogásnak a hirdetői – csupán lehetővé kellene tenni az úgymond szabad versenyes kapitalizmus korlátlan érvényesülését, ezen belül még nagyobb teret nyitni a multinacionális vállalatok előtt, s az így létrejövő árubőség lényegében mindenki számára meghozná a belőle való részesedés lehetőségét. Mindehhez társulhatna az egyéneknek és a kisközösségeknek legföljebb a méltányos és igazságos törvények által korlátozott szabadsága, s már elő is állna a Kánaán – sugalmazzák e próféták.

Csakhogy – mint állítják – Orbán (és persze Putyin, de rá most nem vesztegetnék szót) mindent keresztbe ver.

A társadalom széles köreit megmozgató, tisztázó történelmi vitákra nálunk szintén nagy szükség lenne.

Az állami dácsa parkjában, amely a grúz származású Lavrentyij Berija, a szovjet titkosszolgálat 1938 és 1953 közötti vezetőjének kedvenc találkahelye is volt, a moszkvai amerikai nagykövetség és a szovjet külügyminisztérium információs-elemző csoportjának jobbára fiatal munkatársai sütik a saslikot, iddogálnak és gitároznak egymás kedvére. 1960-at írunk. A külföldi sajtóra és újságírókra fókuszáló, egyébként ebben a formában nem létezett csoport vezetője, Grigorij Birjukov kezdeményezte az informális összejövetelt. Ha arra gondolunk, hogy Birjukov négy évvel ezelőtt még Budapesten volt, amikor a szovjet csapatok leverték a felkelést, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a hadseregek létszámának csökkentésével, a szovjet atomrobbantások egyoldalú beszüntetésével az enyhülés felé araszolnak az új idők, miközben persze a két nagyhatalom közötti bizalmatlanság az egekig ér.

A képek az orosz állami tévében az elmúlt héten vetített Optimisták című filmsorozat tizedik epizódjában peregnek. Az amerikaiak között egy csinos, fekete hajú lány alkalmat talál arra, hogy félrevonja a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nemzetközi osztályából a külügyminisztériumba „száműzött” Birjukovot, aki a lány nevének hallatán – Marika Csoóri – felkapja a fejét: