A putyinozás pótcselekvés
Nem Oroszország gondjai miatt kellene teátrálisan aggódni, hanem a magyar viszonyokra koncentrálni.
Hallom, hogy manapság, idehaza sokan aggódnak azért, mert még mindig túl nagy a respektje Oroszországnak. Többször és több napot töltve, utazva és dolgozva a fővárostól távoli országrészeken, s ily módon gyakorlatilag elvágva a plurális hírszolgáltatás maradékától is, barátaimtól kellett megtudnom, hogy a bennünket Moszkva ármányaitól féltők nyilvánosan tették szóvá az elmúlt hetekben: a vehemens putyinozás szinte hatástalan. A károgók a Kreml manővereire, aknamunkájára fogták, hogy ilyen felháborító helyzet alakulhatott ki. Épp úgy, mint az átkosban, csak akkor a nyugati fellazítást kárhoztatták – gyakran még mindig ugyanazok, akik most az ellenkező irányból riogatnak a patás ördöggel.
Eltelt már vagy három évtized, de a propagandisták láthatón semmit nem tanultak. Ahogyan az akkoriaknak, úgy a mostaniaknak sem jut eszébe, hogy csupán az egyoldalú agymosásból volt és van ismét elegünk. A különbség a régi és a mai állapotok között az, hogy azóta – elsősorban az internetnek köszönhetően – nyitottabbá vált a világ. A korábbinál nagyobb réteg fér hozzá olyan információkhoz, amelyek nem kerülhettek, és ma sem kerülhetnek be a híreket a legszélesebb körnek közvetítő médiumokba. De vannak jó néhányan, akik nem sajnálják az időt arra, hogy különféle csatornákból tájékozódva összevessék a látottakat, a hallottakat, s ezek alapján alakítsanak ki saját véleményt.
Nem kell ehhez sem washingtoni adminisztráció, sem moszkvai boszorkánykonyha. Főleg nem kell hozzá a Kreml júdás pénze.
Egyszerűen azért nem, mert szinte egyik pillanatról a másikra annyira valószerűtlenül ördöginek festették le a Kreml mostani urát, hogy az emberben gyanú támadt, és maga kezdett utána nézni a dolgoknak. Ennek nyomán jó magam először azt konstatáltam, hogy a nagy nyilvánosság előtti putyinozás tulajdonképpen az oroszországi rendszer antidemokratizmusát hivatott megbélyegezni. Jól ismert represszív befolyásolási technika ez, amivel a propagandista egy kifejezéshez, mozaikszóhoz, illetve mint jelen esetben egy személy nevéhez kapcsolja a bonyolult, nehezen áttekinthető dolgokat. Egyfajta sűrítéssel hoz létre a befogadókban módszeresen kialakított érzéskomplexumot, ami később, a névmágia hatását kihasználva, előhívható pozitív, vagy negatív indulatok kiváltására.
Talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy a putyinozás célja negatív hangulat keltése. Ám a konkrét helyzetben a módszer ingatag alapokon áll. Az oroszországi viszonyok, történelmi okokból is, annyira bonyolultak, hogy legtöbbünk, akik nem abban a kultúrában nevelkedtünk, nemhogy helyesen megítélni nem tudhatjuk ezeket, de még leírni is csak hézagosan vagyunk képesek. Márpedig, ha így van, akkor előbb-utóbb melléfog, aki ex cathedra jelent ki valamit Oroszországról. Ezer év alatt e belátás hiánya miatti félreértés ítélte kudarcra annyi hódító oroszországi próbálkozását. Úgyhogy – bár tudom, hogy az orosz külügyminiszter Szergej Lavrov is épp ma jelentette ki, hogy kizárt a harmadik világháború –, csak óvatosan a harmadik magyar hadüzenettel!
A másik gondom az oroszországi helyzet bősz bírálóival, hogy igencsak megengedők, ha a mindenek fölé helyezett nyugati államok olyan szövetségeseire tekintenek, ahol az oroszországihoz hasonló, sőt sokkal durvább gyakorlatot kellene pellengérre állítaniuk. Kettős értékrendjük kalodájában vergődve óbégatnak, ha itt sérül a sajtószabadság, de hallgatnak, ha egy másik helyen, nyilvánvalóan állami jóváhagyással, újságírókat ölnek meg, börtönöznek be – például egyes NATO-tagországokban. Amíg az egyik esetben ezer és egy mentséget találnak arra, ha külső érdekek alapján szétszednek, lerohannak, megszállnak országokat, meggyilkoltatnak útban lévő államfőket, puccsokat szerveznek, bábkormányokat ültetnek egyes népek nyakába, másszor rendre kétségbe vonják hatalmas néptömegek saját országhoz, kiváláshoz, vagy csupán autonómiához való jogát.
Hajlamos vagyok a naivitásra, de idővel még nekem is el kellett gondolkodnom azon, miért a kettősség, ami hovatovább minden világpolitikai, katonai és gazdasági esemény feldolgozását kíséri a szabad világ sajtójában.
Wisinger István: A televízió háborúba megy című, általam most újraolvasott könyve is bizonyság erre. A tanulmány a nyugati világ politikai-gazdasági-katonai hatalmai által túszul ejtett média – köztük az emblematikus lapok, az amerikai rádiók, a televíziók, a CNN, sőt a brit BBC – vergődését mutatja be meglehetősen kendőzetlenül. Szóval, korántsem új jelenség ez. Újabban azonban magam is akarva akaratlanul dokumentáltam a nyugati médiumoknak, főleg az Euronews-nak a széles körben elhitetett alapelvekkel ellentétes sajátosságát, amikor az elmúlt két és fél évben kéttucatnyi posztomban foglalkoztam az ukrajnai események tendenciózus, nagyon gyakran elhallgatásokra, egyoldalú bemutatásra építő gyakorlatát bírálva. Kissé Ukrajnán túlemelve a tekintetem, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a nyugati szerkesztőségekben csaknem mindent elnéznek azoknak az államoknak, azoknak a politikusoknak, legyenek bár nyíltan zsarnokok, amelyek, és akik az USA hegemóniáját szolgálják.
Ne tessék bosszankodni! Előre szóltam, hogy naiv vagyok. És be is látom, hogy a tételem szót sem érdemel, mondjuk, a korábbi fenegyerek, Günter Walraff, vagy a mostani Udo Ulfkotte és mások könyvei után.
Némileg más lapra tartozik a magyarországi putyinozók ügye. Ezek, főleg az úgynevezett demokratikus ellenzéki oldalon, egymással versengve alázzák az orosz államfőt, sőt magukat az oroszokat, az élhetetlen oroszországi viszonyokat. Köztük nem egy Moszkvában szerezte diplomáját. Köztük olyanok, akik néhány éve maguk voltak a kezdeményezői annak, hogy játsszék hídszerepet Magyarország a Kelet és a Nyugat közötti kapcsolatok építésében. Köztük olyanok, akik az orosz–magyar gazdasági–kulturális–oktatási kapcsolatok elmélyítéséről szónokoltak. Köztük olyanok, akik előkészítői voltak az azóta általuk is kárhoztatott paksi atomerőmű-bővítésnek. Mi több magával Putyinnal is vacsoráztak már-már családias hangulatban. És akkor erre nagyon büszkék voltak…
A dolgot egyszerűen elintézhetnénk azzal, hogy bizonyára a Moszkva és Budapest közötti, gyakran a rendszerváltozás előtti időkre visszanyúló szerepüket akarják feledtetni a kaméleonok.
De azt hiszem, nem erről, nem csak erről van szó. Először is a Kádár-rendszer ifjú aktivistái – bárhogy is kommunistázzák őket a mostani kormányzóknak az akkoriban szintén a kommunista párttal kokettáló egyes befolyásosai – túl sok vizet még nem kavarhattak az internacionalizmus bárkája alatt. Viszont később, az egykori puha diktatúra ellenzékével együtt, annál inkább közük volt ahhoz, hogy alattomosan kiépülhetett Magyarországon az úgymond illiberális, a demokratikus intézményeket kiüresítő hatalom. Jóllehet a folyamat a második Orbán-kormány alatt gyorsult fel, de ez nem menti azokat sem, akik megágyaztak ehhez, s most kórusban putyinoznak ahelyett, hogy maguk köré néznének. Maguk köré néznének, és nem annyira a keleti államok, köztük Oroszország gondjai miatt aggódnának már-már teátrálisan, hanem első-, másod- és harmadsorban is Magyarország viszonyaira koncentrálnának.
Amondó vagyok, ha annyira buzog bennük a demokratikus viszonyok iránti vágy, talán azon kellene végre gondolkozniuk, hogy mit tehetnének a hazai bajok orvoslásáért. Mert úgy látom, hogy a Moszkvára, vagy bármely állam fővárosára, való mutogatás leginkább pótcselekvés. Olyan hiábavalóság, amelynek egyébként Vlagyimir Putyinra, magára Oroszországra, nyilvánvalóan minimális hatása sincs, s csak a hazai porhintést, esetleg a térségünket momentán uraló nagyhatalom helytartóinak, tanácsadóinak való megfelelést szolgálja. #
CÍMKÉP: Gyurcsány Ferenc 2006-ban a rózsadombi villában látta vendégül Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Még abban az évben ősszel találkoztak Szocsiban, 2007-ben pedig Moszkvában. 2008 februárjában Gyurcsány a Kremlben írta alá Putyinnal a Déli-Áramlat gázvezeték magyarországi szakaszának megépítéséről szóló megállapodást, majd 2009 tavaszán ugyancsak találkoztak, amikor Gyurcsány további Déli-Áramlatról szóló szerződéseket írt alá. 2009 novemberében Vlagyimir Putyin orosz kormányfő szűk körű, magánjellegű vacsorán látta vendégül Gyurcsány Ferencet egy ukrán étteremben. A korábbi magyar miniszterelnök feleségével, Dobrev Klárával Putyin meghívására, de saját költségén utazott magánlátogatásra Moszkvába. (A kép forrása: mandiner.hu; adatok: origo.hu)