Szergej Loznyica filmje a maga barbárságában jeleníti meg az embert ember mivoltából kiforgató háborút.

Persze, hogy propagandafilm (is) a magyar mozikban a most futó Donyeci történetek. Miként lehetne más, amikor egy ukrán állampolgárságú rendező, Szergej Loznyica forgatta részben az ukrán állam támogatásával az elszakadni akaró Donyec-medence fegyvereseiről és a polgárháború következményei között szenvedőkről. Vagyis az ellenoldalt mutatja be a groteszk események végeérhetetlennek tetsző sorában anélkül, hogy szólna, mondjuk, a szakadárokra a kijevi vezetők és egyes oligarchák által rászabadított profasiszta szabadcsapatok viselt dolgairól. Bár az alkotást Ukrajna nevezte be a Cannes-i fesztiválra, a Donyeci történetekből – eredeti címén: Donbasz – a puccsal hatalomra került kijevi vezetés aligha profitál sokat.

A propagandahatás legfeljebb egy szűk közegben érvényesül. A korábban csupán az akkori alkotmány értelmében autonómiát követelt, ma már egyre inkább az Oroszországhoz való csatlakozásban érdekelt, délkeleten élő, döntően orosz anyanyelvű lakosságot a film nem fogja eltántorítani a különállási szándéktól. Általa legfeljebb a nyugat-ukrajnaiak eleve előítéletes részében erősödhet az az érzés, hogy azok ott, délkeleten moszkovita barbárok, akik – Oroszország támogatásával – aláássák az ukrán haza egységét. Hogy a rendezőnek szándékában állt-e effajta üzenet megfogalmazása, nem tudhatjuk. Akár igen, akár nem, a film magában hordozza ezt, a támogató kormánynak bizonyára tetsző lehetőséget.

Viszont a Kárpátoktól nyugatra – amint a magyar filmes portálokon olvasható nézői kommentekből kiderül – még a terület földrajzában való tájékozódás, az egyes helyek pontos megnevezése is gondot okoz. A recenziók és a kritikák pedig arról tanúskodnak: a hivatásos tollforgatók sem mindig igazodnak el az események geopolitikai összefüggéseiben. Még azok sem, akik épp ezen az alapon akarnak kulcsot adni a mű értelmezéséhez. Így aztán nálunk – Szerencsére, vagy sem? – csak az alkotás háborúellenes éle hat. Már amennyiben. Mert, ahogy az itt-ott fellelhető kommenteket olvasom, sokakban – főleg azokban, akik a Kárpátalja úgymond felszabadításáról fantáziálnak – a látottak alapján sem teszik fel maguknak a kérdést: vajon ők maguk képesek lennének-e megküzdeni a megelőző évszázadok háborúiban erőszakra szelektálódott katonai, félkatonai tömegekkel, illetve el tudnák-e viselni éveken át azt az életmódot, aminek azon a tájon szerves velejárója a permanens erőszakhoz, nélkülözéshez való alkalmazkodás.

A Donyeci történetek valójában az elmúlt évek számos, ottani híradóriportjának – groteszk elemekkel dúsítva újraforgatott – mozaikfüzére. Minden benne szereplő helyzet és esemény ismerős az ukrajnai, az oroszországi nézők, illetve a térségről folyamatosan tájékozódó külső megfigyelők számára. Magam is emlékszem a nedves légópincékben fekvő lázas gyerekek közönyös nézésére, a hideg ellen minden göncöt magukra öltő emberek rezignált tekintetére. A moziképek felidézték bennem a havas mező szélén találatot ért autóbuszról és a mellette fekvő halottakról készült, valamikor a tévében már látott felvételeket, amelyeket most újrarendeztek a film számára. A korábbi televíziós riportok révén képzeletben átéltem már a senki földjén zötykölődő járművek utasainak riadt szótlanságát, az ukrán büntető zászlóaljak, a hadsereg, illetve a szakadár fegyveresek által felállított útakadályoknál zajló vegzatúrák miatti tehetetlenségérzést. A képernyőn keresztül érzékeltem azt is, milyen az, amikor az utcákra vezényelt foglyokra zúdul a járókelők dühe. És persze, anno láttam a felkelők egyik vezetőjének esküvőjén készült eredeti, általam akkor csupán különösnek tartott, a mostani filmben viszont szatírával és burleszkkel felturbózott képsorokat is.

A híradókban – akárcsak Loznyica filmjében – hol itt, hol ott, mezők szélén, vagy épp lakóházak közelében, gyalogosan, vagy páncélos járművek tetején fel- és elvonulnak a mundérba öltözött fegyveresek a hóesésben. Sorozatvetők foglalnak tüzelőállást egy lucskos helyen, majd lövés nélkül elindulnak valahová. Hideg buszokba szállnak, utaznak ismeretlen célok felé emberek, majd onnan kiparancsoltatnak, megaláztatnak. Luxus terepjárók és rozzant személykocsik tűnnek fel, majd néhány robbanás hatására ellenkező irányba fordulva mennek tovább. Sokak számára a nyomorúságba taszított lét fenntartása is mindenórás kihívás itt. Ilyen helyzetben a túlélésre törekvő kisember legfeljebb azt remélheti, hogy egy kicsit civilizáltabb körülményeket teremthet magának, ha átgázol másokon. Ám ezzel mégiscsak velejár a lelki teher. Mások viszont vagyongyűjtésre használják ki a helyzetet. A maffiafőnökként viselkedő rendőr (?) parancsnok még hazafias ideológiát is gyárt hozzá. A rendező felfogásában végső soron a belső üzleti-hatalmi harcok kérdőjelezik meg a szakadár területeken élők erőfeszítéseinek értelmét. Már ha egyáltalán bármi értelme van a film szerinti céltalan ődöngéseknek, a hirtelen érzelemkitöréseknek, s ugyanilyen gyors elhamvadásoknak.

És mégis. Szeretném hinni, hogy a rendező tudatosan írta felül a német-ukrán-francia-holland-román szponzorok propagandacélokat szolgáló, feltételezhető, vagy az itteni események szálait valójában mozgató amerikai adminisztráció közvetett elvárásait. Mert amikor a film minden eleme összeáll a tudatunkban – háborúellenessé válik. A groteszk elemek ellenére, vagy épp azok miatt Szergej Loznyica alkotása a maga pőre nyerseségében, barbárságában jeleníti meg az embert ember mivoltából kiforgató háborút. Bármilyen véres küzdelmet, bárhol a világon. Talán ez volt az az ok is, ami miatt a 2018-as cannes-i zsűri a versenyprogramon kívüli Un Certain Regard kategória fődíját ítélte a rendezőnek, aki a kerettörténet végével vágott vissza mindazoknak, akik a filmet nézvén addig azt hitték, hogy egy sehova nem tartó, helyenként vontatott filmet láttak.

Ugyanis a szürreális, csupán elindított, de be nem fejezett történetek sorából álló film kulcsát a kezdő és a záró képsorok jelentik. A forgatáshoz sminkelő statiszták végül arra a sorsra jutnak, ami alighanem az összes epizód szereplőjének végzete lenne, ha a rendező követné életútjukat: kisemmizik, akár meggyilkolják őket a hatalom birtokosai, esetleg egy eltévedt lövedék végez velük, vagy merénylet áldozatává válnak. Ahogyan történt ez Arszen Pavlovval (beceneve: Motorola) a felkelők egyik osztagának parancsnokával is. Ő 2014. július 12-én kötött házasságot Jelena Kolenkinával. Esküvőjét forgatta újra Loznyica a Donyeci történetek című film számára groteszkre hangolva. Ami azonban a filmből – a rendező felfogásával összhangban – kimaradt: Motorolával úgymond rögtönzött robbanóeszköz végzett 2016. október 16-án. Őrület ez minden mozzanatában, még ha vannak és lesznek is túlélői! #

CÍMKÉP: Arszen Pavlov (Motorola) esküvője a valóságban 2014. július 12-én, Donyeckben. Ez csak az egyik az események közül, amelyekből a Donyeci történet összeáll. Az eredeti esküvő híradós videó-felvétele a BBC orosz nyelvű szolgálatának tömörítésében itt. Az amerikai Szabadság Rádió angol feliratos, orosz nyelvű összefoglalója, részletekkel a film számára újraforgatott esküvőről, egy ellenőrző posztnál játszódó helyzetről és a civilek indulatainak kitett fogoly történetéről. A magyar feliratos ajánló pedig itt.   

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!