Bocs, de az a kérdés, hogy „felvenni vagy fel nem venni” Ukrajnát, ebben a felületes formában, ezen az általános szinten – értelmesen – nem megválaszolható, több oknál fogva sem – írja Facebook-oldalán Böröcz József, akinek ezzel kapcsolatos érveiről legutóbb az 1343. bekiáltásban Miért rendítheti meg az EU-t Ukrajna csatlakozása? című cikkemben írtam. Attól tartok, hogy nincsenek sokan, akik az amerikai Rutgers University professzora felvetésének ésszerű és időszerű voltát egyáltalán felismerik. Merthogy

„fájdalmasan, sőt önsorsrontó módon hiányoznak az európai országok és az EU vezetőiből, értelmiségéből a nagyívű elemzésekhez szükséges ismeretek és képességek” – jegyeztem meg Böröcz posztját kommentálva.

A professzor szerint „érdemben nem volna védhető a tagság megtagadása a jelenlegi EU szomszédainak egyikétől sem. Ráadásul technológiai vagy gazdaságszervezési hatékonyságjavulás hiányában kizárólag a bővítés folytatása valósítaná meg az EU alapvető funkcióját, azt, hogy folyamatos gazdasági súlyvesztése, zsugorodása ellenére tényező maradhasson e régió a globális geo-ökonómiai közegben”. Más kérdés, hogy ennek milyen ellentmondásos, de akár kártékony hatásai lehetnének magára az EU-ra és a leendő tagokra, melyeket az 1343. számú írásban magam is kiemeltem Böröcz korábbi szövegei alapján.

Ukrajnával kapcsolatban azonban külön is fel kellene tenni néhány olyan, a történelmi léptékű geostratégiai döntéseken inneni, szempontot, ami a nyugati média, s az ebből dolgozó magyar sajtó egyoldalú hírszolgáltatása miatt meg sem fordulhat a magyarországi szavazók fejében. Azokéban sem, akik most postafordultával, beikszelve küldik vissza Magyarország kormányának a „Támogatja-e Ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen?” kérdést tartalmazó szavazólapot. Ilyen felvetésekre gondolok:

♦ Mi lesz az 2014 februárjában a Washington által szervezett államcsínnyel létrejött rendszer banderista-fasiszta ideológiai alapjaival?
♦ Lekerülnek-e a polgármesteri irodák faláról Sztyepan Bandera képei?
♦ Mi lesz a sorsuk a banderista-fasiszta vezetők utóbbi évtizedben felállított szobrainak, a róluk több ezer számra elnevezett köztereknek?
♦ Megváltoztatják-e az ukrajnai fegyveres erőknél bevezetett banderista üdvözlési formát?
♦ Feloszlatják-e a banderizmust, a hitleri nácizmust ideológiai vezérfonalként használó, a Donyec-medencében a civilek ellen tömeges gyilkosságokat elkövetett Azov és más gárdákat?
♦ Átírják-e a II. világháború alatt tömeggyilkosságokat elkövető banderistákat ukrajnai hősökként megjelenítő tankönyveket?
♦ Visszakerülnek-e könyvtárakba az orosz-ukrán irodalom milliószámra kivont, világirodalmi jelentőségű művei? Mármint azok, amelyeket nem zúztak be és nem tüzeltek el.
♦ Kivizsgálják-e a politikai gyilkosságokat?
♦ Kiengedik-e a börtönökből az ellenzék külföldre menekült tagjai szerinti több ezer politikai foglyot?
♦ Letartóztatják-e azokat, akik elkövették a 2014 májusi odesszai pogromot és más hasonló támadásokat?
♦ Felhagynak-e az erőszakos ukránosítással, beszüntetik-e a vallásháborút, visszaállítják-e az ellenzékinek tekintett tévé- és rádiócsatornákat?
♦ Kétséget kizáróan bebizonyítják-e Ukrajna vezetői, hogy felszámolták, az illegalitásban, emigrációban lévő ellenzék szerinti, nagyarányú gyerek- és szervkereskedelmet! Stb., stb.

A Bekiáltás olvasói 2014 elejétől folyamatosan értesülhettek az e felvetéseket megalapozó eseményekről, ezért a kérdések közül csupán egyet emelek ki. Azt, amelyben arról van szó, hogy a Donyec-medencében a civilek, köztük gyerekek elleni kegyetlenkedésekről, rablásokról elhíresült banderista-fasiszta gárdákat újból felfejlesztik, hogy nyugati közreműködéssel felkészítsék őket az esetleges békeszerződés utáni partizánharcra, terrorakciókra, katonai vezetők, politikusok, újságírók elleni merényletekre.

Utóbbiak, bár ezekről szintén csak elvétve számolnak be a médiumaink, Oroszországban jó ideje a napi hírek közé tartoznak. Ugyanúgy, mint a Murmanszk, a Szentpétervár, a Moszkva, a Belgorod, a Kazany, a Rosztov-na-Donu környéki, a Donyec-medence, a Krím-félsziget települései elleni, nyugati műholdas irányítású rakétákkal, illetve drónrajokkal Oroszország mélységében lévő energetikai létesítmények, lakóépületek, tömegközlekedési járművek ellen végrehajtott támadások. Mondhatja erre valaki: kölcsönkenyér visszajár. Csakhogy, szerintem, ezekről azért kellene tudnia a közvéleményünknek, mert

az Oroszországot ért sorozatos támadásokkal kapcsolatos hírek hiánya miatt tévképzetek alakulnak ki a háború kiterjedtségéről, jellegéről, ami a háborúban érdekelteket képviselő politikusok általi tetszés szerinti agymosáshoz nyit teret, amit az Európai Unió országaiban az oroszországi médiumok betiltásával, a leglényegesebb orosz információforrások elérésének megnehezítésével alapoztak meg sok évvel ezelőtt.

Nincsenek hírek arról sem, amit néhányszor megpendítettem már: több jel utal arra, hogy a jövőbeni partizánakciókhoz, merényletekhez akarják felhasználni az ukrajnai banderista-fasiszta martalócokat. Amíg csak orosz forrásom volt erről, óvatosan bántam azokkal az információkkal, melyek szerint részben angol, illetve lengyel kiképzőkkel mire készítik fel a százezret meghaladó létszámú, hírhedt gárdákat. Viszont április 28-án, hétfőn Roman Kosztenko, az ukrán parlament nemzetbiztonsági, védelmi és hírszerzési bizottságának titkára lelkes tévényilatkozatot adott erről. Többek között megjegyezte, hogy tíz–húsz, de akár harminc évre tervezik az ilyen jellegű, a terrorizmusra építő harcot, hogy Oroszországot folyamatos nyomás alatt tartsák.

Mindazonáltal, magam is mindig tisztában voltam azzal, hogy az éremnek két oldala van. Mert egyrészt ott a fentebb említett, 2014 februárjában, Washington által szervezett kijevi államcsíny, aminek közvetlen előzményeit és végső soron Oroszország ellen irányuló következményeit az idehaza csupán kevesek által ismert tényekkel alátámasztva legutóbb az 1340-ik bekiáltásban az Itt van Ukrajna további kirablásának terve cím alatt foglaltam össze. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a putyini Oroszország 2022. február 24-én agressziót követett el Ukrajna ellen, ha azokat a nemzetközi normákat tekintjük, amelyeket az elmúlt évtizedekben a nyugati világ szintén félresöpört, amikor országokat bombázott szét szimpla gazdasági érdekek miatt, a bűntényeket a demokratizálás köpönyegébe rejtve. Osztom tehát Szigeti Péter jogfilozófus, politológus az Eszmélet folyóirat legutóbbi, 143–144-ik számának 95. oldalán megjelent értékelését, miszerint

„a tragikusan szerencsétlen ukrán nép az áldozata annak a proxy háborúnak, amelyet a NATO keleti terjeszkedése alapozott meg, Oroszország biztonsági érdekeinek figyelmen kívül hagyásával, és az orosz kisebbségek elleni elnyomó és pronáci ideológiájú ukrán politikai vezetés fellépéseivel. Ettől még a putyini orosz politika agresszióval válaszolt regionális nagyhatalmi (és nem világhatalmi) helyzetének katonai védelme céljából (…).”

Ugyanilyen kettősséget tár fel a folyóirat fentebb jelzett számának 106-ik oldalán Krausz Tamás történész. Többek között kifejti, miért ellentmondásos Oroszország háborúja a NATO-val Ukrajna területén:

»Oroszország egyfelől megakadályozta a NATO további előretörését, a tőkefelhalmozás új lehetőségeit Oroszország régen vágyott felosztása esetén és meggátolta (ki tudja, mennyi időre) új, véres diktatúrák létrejöttének sorozatát. A mérleg másik pozitív eleme, hogy ugyan Oroszország elvesztette európai energiapiacait, amiről a háború valójában jelentős mértékben szólt, viszont meggátolta, hogy a Nyugat által rehabilitált, szponzorált és felfegyverzett pronáci-ruszofób ukrán rezsim átvigye Oroszországba az orosz-szovjet kultúra elpusztításának egész mechanizmusát. (Nem szólva itt arról a teljesen értelmetlen emberáldozatról, amit az USA, a NATO vállalt az oroszországi nemzetbiztonsági szempontok és geopolitikai érdekek teljes negligálásával: harc az utolsó ukránig.) De maga a háború ténye mutatta meg igazán, hogy a neoimperialista világrendszer bármilyen jelentős átalakulása is valahol a mélyben ma is ott hordozza az „ős” imperialista szövődményeket, a kíméletlen harcot a piacokért, a kereskedelmi utak ellenőrzéséért, a ritka fémek birtoklásáért, a gázért, az olajért stb., amelyek mind túlmutatnak mindenféle regionális és nemzeti határon.«

Ennyit azoknak, akik a nyugati társadalmak ma már egyre kisebb körre érvényes, a gyarmatosítás borzalmaival megalapozott, jóléti vonásaitól elbűvölve, a tőke szolgálatában álló, a tények célzatosan kimért adagolásával operáló médiatartalmak hatása alatt alakítják ki nézeteiket, s akik emiatt nem érzékelik a neoliberális–liberálfasiszta eszmékkel fedezett globális kapitalizmus világromboló természetét. De sokan nyilván azt gondolják: amíg nekem megyeget, addig jó’ van ez így. És még erre is azt mondom: talán magánügy.

Csakhogy rádió- és tévéműsorok, újságok, internetes lapok szerkesztői, a műsorok szereplői, a podcastok beszélő fejei, nem utolsó sorban a téveszmék, az egyoldalú vagy a kifejezetten hamis hírek, vagyis a titkosszolgálatok dezinformációit készpénznek vevő befolyásos és kevésbé befolyásos tartalomgyártói, továbbá az őket rajongva követő kisemberek, akik a tartalmak gondolkodás nélküli megosztásával minden hamisságot megsokszoroznak, tehát közvélemény-formálók teljes köre maga is részese annak, hogy ilyen pocsék lett a világ – ha ugyan nem volt mindig is ugyanilyen pocsék. Mindenesetre, tudathasadás, amikor ugyanezen szereplők még sopánkodni is kezdenek a józan mérlegelés helyett.#

Kabai Domokos Lajos