Ma az számít sikeresnek, aki többet szakít magának a Föld erőforrásaiból.

A „Pótcselekvés Gretával” című cikkemben, a Bekiáltás blog csaknem hatéves léte óta először érintettem a klímaváltozás kérdését. De mit beszélek? A Magyar Hang utolsó számában olvasom, hogy az Extinction Rebellion (Kihalási Lázadás) nevű, a klímamódosulás, az ökológiai csőd ellen, az élővilág sokféleségének megőrzéséért küzdő nemzetközi civil szervezet azt kérte a sajtótól, hogy a klímaválság, a klímaösszeomlás, a klíma-vészhelyzet kifejezést használják az újságírók. Nyilván elégedetlenek azzal, hogy hiábavaló minden erőfeszítés a tömegek felrázására. Előző írásomban én szintén annak adtam hangot, hogy Greta Thunberg svéd tinédzser szeptember 23-án, az ENSZ klímakonferencián elmondott beszéde sem hoz áttörést. Kaptam is néhány szemrehányást kishitűségem miatt.

Márpedig még mindig azt állítom: a mégoly indulatos kirohanások, amelyekkel 2018 augusztusi első akciója óta bőven élt az ifjú környezetvédő aktivista, terméketlen próbálkozások az emberiség meggyőzésére arról, hogy elhárítsuk a közelgő katasztrófát. Ezek a szavak nem igazán mozgósítanak 2019-ben, mint ahogyan ugyanezek az érvek 1992-ben sem rázták fel a világot. Amint egyik volt tanítványom felhívta a figyelmemet erre, csaknem három évtizeddel ezelőtt már volt hasonló kezdeményezés. Severn Cullis-Suzuki kanadai diáklány ugyanígy állt ki Rio de Janeiróban, az ENSZ Környezet és Fejlesztés elnevezésű konferenciáján. Elnézést az igazságtalan és az ügyhöz méltatlan cinizmusért, de jószerével annyit sikerült elérnie, hogy aktivistaként azóta is megél abból, hogy rázza a vészcsengőt. És félreértés ne essék, jó hogy rázza, és helyes, hogy megél belőle. Mert el kell ismerni: a Greta Thunberghez meg a Severn Cullis-Suzukihoz hasonlók nélkül még váratlanabbul törhetne ránk az úgy látszik elkerülhetetlen.

Amikor Greta ellentmondásos fellépésének körülményeivel foglalkoztam előző írásomban, azzal zártam az eszmefuttatást:

Ennek alapján úgy vélem, hogy felfogásom rokon azzal, amit a hivatkozott Magyar Hangban pendített meg György Zsombor „Vörös és fehér” című jegyzetében, amit egy éhségében fajtársát megevő jegesmedve, tíz évvel ezelőtt készült fotója ihletett. A hetilap főszerkesztője azt tette szóvá, hogy le kellene szállni a tudomány magaslatairól, amikor a klímaválság helyzetét taglalják az illetékesek, avagy a magukat illetékeseknek tekintők. A globális adatokkal tűzdelt kinyilatkoztatások, az újabb és egyre agresszívebb hangvételű felszólítások helyett a hétköznapok nyelvén, a hétköznapi tennivalókat kellene szorgalmazni annak érdekében, hogy a veszély a közemberek számára is kézzel fogható legyen.

Ehhez képest az egyik Facebook-ismerősöm elnavigált egy olyan honlapra, ahol egy klímakutató arról győzködte a vele polemizálókat, hogy ezekbe az ügyekbe ne szóljanak bele a dilettáns kívülállók, hagyják a dolgot a tudósokra. Csakhogy a kutatók között is zajlanak viták. Sőt, egy ma reggeli rádióműsorban mondta el egy szakértő, az USA-ban azért nem igazán érzékeli a problémát a lakosság, mert lefizetett tudósok nyugtatgatták az embereket sok éven át. Ezzel együtt egyre kevésbé az a kérdés, hogy veszélyben vagyunk-e vagy sem, hanem az, miként lehetne cselekvéssé alakítani a sok okosságot. Ehhez viszont az egész társadalmat be kell vonni! A megoldás kereséséből nem hagyhatók ki a nem szakemberek, amint az például a rendszerváltozás időszakában történt. Annak kudarca igencsak megmutatta, hova jutunk, ha csak a felkent specialisták diktálnak, amint azt a reformközgazdászok tették anno.

Ebből kiindulva tartom fontosnak az említett György Zsombor észrevételét: a köznapi embereket megmozgató tettekre van szükség, amihez átlátható program meghirdetését és végrehajtását kellene követelni kormánytól és ellenzékiektől egyaránt. Az újságcikk szerzőjének néhány ötletét alapul véve, illetve azokat újabbakkal kiegészítve e programnak többek között ilyen elemei lehetnének, természetesen csak jelzésszerűen:

– A szélsőséges időjárás miatti terméscsökkenés nyomán drasztikusan emelkedő gyümölcsárak és a klímaválság közötti összefüggések feltárásából inkább értenének az emberek.
– A kormányok, különösen tekintettel a magyar kormányra, ne „sivalkodó belvárosi ballibekként” állítsák be azokat, akik a veszélyre figyelmeztetnek, hanem fordulnának feléjük, s akkor ez talán a párthívek fejében is szöget ütne.
– Tegyék kötelezővé az üvegvisszaváltást, s követeljék meg a nagyáruházaktól, hogy ne kényszerítsék a vásárlókra minden zöldség-gyümölcs darabáru külön műanyag zacskóba csomagolását!
– Tegyenek hatékony lépéseket az illegális szemétlerakókkal szemben!
– Pénzügyi ösztönzőkkel érjék el, hogy a kereskedők, az éttermek a közelből szerezzék be az alapanyagokat!
– Ne csak a középületek hőszigetelésre, energiatakarékos felújítására jusson pénz, amelyből ugyebár könnyű leszedni a sápot, hanem a magánházakra is!
– Az adórendszer a felzárkóztató újraelosztást alapozza meg, ne a tehetősek, a kifejezetten gazdagok luxus fogyasztását, amint az ma történik például Magyarországon!

Ha a választási kampányokra a (magyarországi) kormánypárt által elköltött összegeknek csak a felét fordítanák arra, hogy feltárják az ilyen intézkedések klímával való összefüggéseit, az alighanem többet érne, mint az összes világkonferencia, amit eddig szerveztek a témában. Persze, ehhez előbb intézkedésekre is szükség lenne. De – a tévedés kockázatával – minden jel szerint inkább csak elleplezni akarják az ország- és világkormányzók az ötlettelenségüket, a tehetetlenségüket. Azért, hogy a konzumálódott-lumpenizálódott tömeg reklámok által felkeltett igényeit kielégítsék, s ezzel a kapitalizmus gépezetét mozgásban tartsák ahelyett, hogy egy igazságosabb világ megteremtésén ügyködnének a mai helyett, amelyben a túlfogyasztásban elért teljesítmény a mérce annak érdekében, hogy még tovább gyarapodjanak a tőke utáni osztalékok. 

És itt értünk el az ügy legkényesebb részéhez. Valójában azért a tehetetlenkedés, mert a kapitalizmus által meghatározott civilizációt és a mára ennek megfelelően általánossá lett emberi gondolkodást kellene felváltanunk egy olyan kultúrával, amit a természeti népek maradványai még ma is jól ismernek: ahhoz, hogy az emberi élet fennmaradjon a bolygón, nem fogyaszthatunk többet annál, mint amennyit a természet vissza tud pótolni. Viszont erre válaszolta önkéntes konzulensem a Messengeren:

Tényleg csak ez az egyetlen út lenne lehetséges? Mindenesetre legalább a zöldek szövegében lennének nyomai az ilyen felvetéseknek! Legalább ők mutatnák fel, hogy ha a világtermelés csökkenésével kell szembenéznünk hamarosan, amint azt sokan jósolják most, akkor ennek végre örülni kellene, hiszen ezzel csökken a bolygóra eső terhelés. Az persze igaz, hogy az alkalmazkodás érdekében változtatni kellene a gazdagoknál elképesztő mértékben összpontosuló vagyon elosztásán.   De a zöldek sem jutnak tovább a vészcsengő nyomogatásán, az általában vett veszélyhelyzettel való riogatáson. Ráadásul paradox módon mindenki azt sulykolja már a gyerekekbe is a családtagoktól a pedagógusokon, a tágabb környezeteden át a politikusokig, hogy akkor tekintenek értékesebb embernek, ha minél nagyobb mértékben járulsz hozzá a bolygó erőforrásainak feléléséhez. Persze, ezt így nyíltan senki nem mondja ki, de az értékrendből, amihez igazítanak, s amihez igazodnod kell, ez következik. Tudathasadás ez a javából, de addig bizonyosan nem eszmélnek az emberek, amíg nem az ő szintjükön fogalmazódnak meg a bajok és a lehetőségek. #

CÍMKÉP: Greta Thunberg első akciója 2018. augusztus 28-án, a svéd parlament előtt  (Fotó forrása: az aktivista Facebook-oldala)