„Most hoztunk létre egy olyan szörnyeteget, amely kihatással lesz az egész történelemre, feltéve, hogy lesz egyáltalán történelem. (…) Az az energiaforrás, amit most teszünk hozzáférhetővé minden országban a leggyűlöletesebb, ugyanakkor pedig a legkeresettebb emberekké teszi a tudósokat – osztotta meg a gondolatot feleségével Neumann János, a zseniális matematikus, aki a második világháború alatt, az Amerikai Egyesült Államokban az első atombomba létrehozásával kapcsolatos titkos program részese volt. Mindez a róla készült, A legpompásabb emberi elme című dokumentumfilm 37. percében hangzik el, jóllehet eddig azt gondolhattuk, hogy

a tudósok, vagy a tudósok egy része iránti bizalmatlanság, vagy a Neumann jóslata szerinti gyűlölet ellenére a tudományok művelőinek a civilizáltnak mondott világunkban immár nem kell tartaniuk attól, hogy bármely állam háborús célpontokká teszi őket.

Most azonban ez is bekövetkezett. Izrael kormánya legalább kilenc – más források szerint tizenegy – iráni atomfizikust öletett meg kifejezetten őket célzó támadásokban. Az izraeli hadsereg azt állította: a tudósok központi szerepet játszottak Irán nukleáris fegyverfejlesztési programjában, és több évtizedes tapasztalattal rendelkeztek. A Neokohn hírportál gyomorforgató cinizmussal a „korai nyugdíjazás” kifejezéssel illette likvidálásukat, s a Moszad hírszerző szolgálatra hivatkozva közölte, hogy bizonyítékokat találtak az iráni nukleáris jogsértésekről; minthogy legalább két évtizede „atombomba-kísérleteket hajtottak végre Iránban”.

Csakhogy Izrael vezetői, köztük a mai kormányfő Benjámín Netanjáhú, két évtizeden át többször is azt állították: hetek, legfeljebb hónapok választanak el attól, hogy Teherán atombombát hoz létre, hogy bevesse azt a cionista állam ellen. Eközben még a zsidóság különféle érdekek mentén alakuló, sokszínű nézeteinek hangot adó Heti TV-nek A Világ Zsidó Szemmel műsorában megszólaló elemzők is rendre hamiskásan összekancsintanak, amikor szóba kerül, hogy nyilvánvaló: Izraelnek van atombombája, de a világ hallgatólagosan tudomásul veszi, hogy ezt nem firtathatják, nem tehetik szóvá nemzetközi szervezetek. Akárhogy nézem, ez olyan kettős mérce, ami egy esetleges fatális pillanatban mindannyiunk életébe kerülhet. De ismét bebizonyosodott, hogy

ha nem a transzatlantista nyugati civilizációról van szó, akkor példát lehet és kell is statuálni.

Irán esetében ehhez – Tulsi Gabbar, az Egyesült Államok nemzeti hírszerzési igazgatójának állításaival ellentétben (!) – immár a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) is kész volt érveket szállítani. Miként a Neokohn írta: »Új jelentése feltárta, hogy Irán a 2000-es évek elejéig három be nem jelentett helyszínen, Lavisan-Shianban, Varaminban és Turquzabadban titkos nukleáris tevékenységeket folytatott, többek között 2003-ban nukleáris fegyverekhez tervezett detonátorokat tesztelt. Teherán 60%-os tisztaságú dúsított uránkészlete 2025. május 17-én 408,6 kg-ra nőtt, ami elegendő kilenc atombomba előállításához, ha tovább dúsítják 90%-os, fegyverekhez alkalmas szintre. Ezzel Irán az egyetlen nem nukleáris fegyverrel rendelkező állam, amely ilyen magas dúsítású uránt állít elő, ami úgymond „komoly aggodalmat” kelt az NAÜ tisztviselői körében.«

Most azonban vége ennek a titkokkal övezett bizonytalanságnak! Már ha vége… A tizenkétnapos háború után – amelynek során maga az Egyesült Államok demonstrálta Irán területén, hogy a levegőből milyen pusztítást képes véghez vinni, miként ezt főleg Vietnám után oly sok helyen megtette, továbbá Izrael, a Washingtonhoz kötődő tőkés csoportok közel-keleti érdekeinek érvényesítője a perzsa állam katonai és polgári célpontjait egyaránt támadta, amelyekre Teherán hasonló, bár érzékelhetően jóval kisebb hatású rakétázásokkal válaszolt – életbe lépett a fegyvernyugvás. Ezt maga Donald Trump amerikai elnök ekként jelentette be internetes közösségi oldalán:

„hat óra múlva először Irán hagy fel a támadással, a tizenkettedik órában Izrael, a 24-ik órához közeledve pedig az egész világ üdvözli majd a tizenkétnapos háború befejezését”.

A béke persze azonnal ingatagnak bizonyult. Mint ahogy évtizedek, sőt évszázadok, de ha akarom, évezredek óta mindig ingatag volt a helyzet ebben a világkereskedelmi utak metszéspontjában álló, ráadásul – mint másfél évszázada kiderült – a kapitalizmust éltető szénhidrogénekben, mindenekelőtt olajban gazdag térségben. A hanyatló Oszmán Birodalomra építve ezért akarták itt megvetni a lábukat a német érdekeltségek, aminek a már akkor is létezett Siemens vezetőinek kíséretében II. Vilmos császár 1898-ban Jeruzsálembe való belovaglásával adott nyomatékot.

De a németek jószerivel csupán a mai Szíriát, Törökországot, Irakot az európai vasutakhoz kapcsoló hálózat kiépítésének megkezdéséig jutottak, mert az I. világháború után a britek foglalták el a helyüket. Aztán a briteket az amerikaiak paterolták ki. A II. világháború után, a 2000 évvel ezelőtt kezdődött szétszóratásban a zsidóság által életben tartott vallásos hitet, a cionizmust és a holokausztot követően életben maradt zsidók vágyait egyszerre kihasználva az Egyesült Államok tőkés érdekeltségei állították szolgálatukba a Közel-Kelet kézben tartására létrehozott, s rajta keresztül a globális uralom érdekében sikeresen használt Izrael államot.

Ha lehántjuk a bibliai történeteit és a mai népámítás meséit, ez bontakozik ki előttünk arról, mi az általam a Bekiáltásban korábbi, az 1186-os, 1194-es, az 1196-os, az 1315-ös számmal jelzett cikkeiben is vázolt háttere az utóbbi évszázad véres közel-keleti eseményeinek, amelyek után a hétköznapi emberek mindig bizakodni kezdtek. Mint ahogy a mostani összecsapások után is visszatérnek otthonaikba, már akik visszatérhetnek, eltakarítják a romokat, ám maguk is tudják, hogy a jövő itt mindig bizonytalan. Miként ezúttal is azonnal ingatagnak bizonyult a béke. 

Mert lehet ugyan ünnepelni, hogy történelmet írt Izrael az iráni nukleáris létesítmények megtámadásával, de a romok alatt tovább izzik a visszacsapás vágyának parazsa, a megöltek mebosszulásának vágya, amit a térség tényleges urai az oszd meg és uralkodj jegyében használnak ki. Ráadásul, mi van akkor, ha a példátlan események másutt, mások kedvét is meghozzák? Hogy ne menjünk messzire: az ukrán erők már eddig is támadták az orosz hadsereg ellenőrzése alá vont zaporozsjei atomerőművet, és kísérletet tettek arra, hogy az Oroszországba betörés után kárt tegyenek az ottani hasonló, kurszki létesítményben.

Szintén nagy kérdés, mi történt és mi történik a hasadóanyag-készlettel és berendezésekkel, amiket az iráni kormány még a támadások előtt elszállíttatott a földfelszín alá rejtett, s az amerikai mélységi romboló bombákkal megsemmisített üzemekből? Esetleg nem is voltak ott ilyenek? Mert ha voltak, akkor azért utólag sem hagyható szó nélkül, hogy a támadásuk olyan nukleáris katasztrófát okozhatott volna a közelebbi és a távolabbi térségben, amihez képest a csernobili baleset következményei eltörpülnek. További kérdés:

az USA kormányával együttműködő izraeli vezetők döntése az iráni tudósok levadászásáról nem teremt-e precedenst?

Ha ugyanis igen, innentől egyetlen olyan koponya sem érezheti magát biztonságban, akinek kutatásai – lett légyenek azok fizikaiak, biológiaiak, matematikaiak, sőt társadalomtudományiak, amelyek eredményeit egy lehetséges háborúban felhasználhatják. Sőt, ha jobban belegondolunk, Izraelnek ez a tette visszamenőleg is felveti: az erkölcs nevében nem kellett volna eleve halálra ítélni azokat akik az USA-ban, a Szovjetunióban, Kínában, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Indiában, Pakisztánban, sőt Izraelben az atomfegyver előállítását alapozták meg?

Ilyen alapon nem kellett volna-e a humanisták halállistájára kerülnie Szilárd Leónak, Neumann Jánosnak, Teller Edének, Wigner Jenőnek vagy a másik oldalon Igor Kurcsatovnak, Andrej Szaharovnak, Szergej Koroljovnak is? Hogy miért nem, arra az a válasz: mert amit felfedeztek, megalkottak, az ugyanúgy szolgálhatta, szolgálhatná, sőt szolgálja az emberiség javát, miként az elpusztítását. Az erről való döntést ugyanis nem ők hozzák meg. S még csak nem is a tábornokok, hanem a vezető politikusok. Utóbbiak azok, akik jóváhagyták Drezda bombázását, illetve Hirosima és Nagaszaki atombombával való elhamvasztását, amelyek egyike sem volt katonailag indokolható.

Ők azok, akik – többek között vietnámi, iraki, szerbiai, líbiai, szíriai, libanoni, palesztinai, izraeli, iráni, ukrajnai, oroszországi – civilek gyilkolására, rokkanttá, földönfutóvá tételére hoznak döntéseket. És akkor még egy szót sem szóltunk az afrikai, a közép- és távol-keleti, a dél-amerikai háborúk áldozatairól, akik – József Attila szavaival – a lágy Ázsiát, borzolt Afrikát faló, a kis falut mint fészket leütő, világot szaggató, csattogó fogú tőkés birodalmak életre-halálra szóló verekedésébe pusztulnak bele, s válnak nyomorékká.

Ám a rendszer, a kapitalista rendszer – ami nem összemosandó a kormányzási módszerrel, jóllehet a hatalomra törők médiabeli szolgáik közvetítésével nálunk is éppen ezt teszik – igencsak hálás nekik ezért. Lám, máris akadt ország, amely a tizenkétnapos amerikai-izraeli–iráni háború végének sietős kinyilvánítása után azonnal bejelentkezett, hogy

Donald Trumpot az általa oly nagyon vágyott Nobel-békedíjra javasolja.

Ez az ország az atomhatalom Pakisztán, amelynek kormánya alighanem a vele örökösen rivalizáló, szintén atomhatalom India ellenében akarhat befolyást szerezni az USA kormányánál. De miért ne próbálkozna ily módon is? Hiszen ezt a díjat az amerikai elnökök és alelnökök közül megkapta már
     ♦ Thomas Woodrow Wilson, akinek világbéke-teremtő szándékai talán őszinték voltak, de betegsége miatt sem volt ereje érvényt szerezni nekik.
     ♦ Charles Gates Dawes I. világháború jóvátételi programja épphogy a II-iknak alapozott meg a maga módján.
     ♦ Jimmy Carter doktrínájának máig érvényes, sőt aktuális alapvetése szerint „minden, a Perzsa-öböl birtoklására tett külső kísérletet az USA saját létfontosságú érdekei ellen szóló támadásnak tekint, és ha kell, akár katonai erővel is elhárít”. Igaz, a békedíját nem ezzel indokolták.
    ♦ Barack Obamát szintén béketeremtőként ünnepelték, bár folytatta Afganisztán megszállását, 2014-ben ismét intervenciót hajtott végre Irakban, Washington az ő kormányzása alatt szervezte meg a véres kijevi államcsínyt. Ezzel párhuzamosan a hidegháborúra emlékeztető módon romlottak meg az orosz–amerikai kapcsolatok, amivel megvetették az alapját a 2022 februárjában az USA és Oroszország közötti, Ukrajna területén máig zajló háborúnak…

Malíciával írom le: ebben a sorban ugyan miért ne kaphatna helyet Donald Trump, aki – miként ezt az Irán elleni amerikai légicsapás mutatta – úgy véli, hogy a békét csak erővel, erőszakkal lehet megteremteni, azaz rákényszeríteni a gyengébb félre. Ha ebbe belehal, emiatt rokkanttá, menekültté válik néhány tíz-, vagy százezer ember, akár milliónyi is, miként ez történt Irakban, vagy történik Gázában, azzal nincs gond, amíg az áldozatok színesbőrűek – lett légyenek akár tudósok –, mindenesetre nem fehérek, s főként nem amerikaiak.

Ám hadd tegyek fel még egy kérdést ehhez, főként azok számára, akik az Ukrajna területén folyó háború előzményeiből nem hajlandók tudomásul venni a 2014-es kijevi államcsínyt, az ennek következtében létrehozott kormányt az USA-hoz kötődött, sőt amerikai állampolgár miniszterekkel, a banderista-fasiszta ideológia állami rangra emelését, az ukrán hadsereg hivatalosan is büntetőnek nevezett műveleteit a Donyec-medence nagy részét kitevő orosz lakosság ellen, aminek több mint tízezer civil áldozata volt, köztük több mint száz gyerek!

Ama kulturrasszista ruszofóboktól kérdezem tehát, akik nem ismerik el Moszkvának a geopolitikai terében azt a katonai biztonságra való jogát, amit nemcsak elnéznek Washingtonnak és Tel-Avivnak/Jeruzsálemnek, továbbá a nyugati hatalmaknak, hanem lelkesen támogatják az ennek érdekében bárhol a világon végrehajtott katonai akcióikat, sőt állami terrorizmust: a Közel-Keleten az utóbbi tizenkét napban történtek fényében mit gondolnának az ukrajnai háborúról, a NATO Oroszországra nyomulásáról, ha a Kreml vezetőinek helyében lennének? Továbbá nem tartanak-e attól, hogy Netanjáhú és Trump „Teremts békét katonai erővel!” politikája nem csak a hozzánk közelebb eső forró pontokon, hanem a világ bármely hasonló térségében hivatkozási alap, sőt nyíltan erkölcsösnek minősített tett lesz a jövőben, aminek a közemberektől a tudósokig bárki áldozata lehet?#    

Kabai Domokos Lajos