1083. BEKIÁLTÁS: Novák Katalin is hamis pátosszal vakít
Elsősorban az itthon tehertétellé vált nincsteleneket küldték ki a határainktól több ezer kilométerre.
Az államfő „hősi halált halt katonákról” ír Facebook-oldalán a nyolcvan évvel ezelőtti, a Don-kanyarban feláldozott 2. magyar hadseregre emlékező pár sorában. Én viszont azt gondolom:
ott kezdődik az agymosás – a történészi értékelés helyetti emlékezetpolitika –, amikor a hatalom képviselői hamis pátosszal hősökről, s nem áldozatokról beszélnek, miként ezt teszi Novák Katalin is.
Az államelnök, csöppet sem meglepő módon, felületes értékelésével maga is beállt a Horthy Miklós és köre háborús politikáját mentegetők sorába. Minthogy nyolcvan éve folyik a hol ilyen, hol olyan okok miatti elhallgatásokkal terhelt történelemhamisítás ebben az ügyben is, nem meglepő, hogy a politikus néhány mondata után hosszan sorjáznak a kései utódok konvencionális bejegyzései. Alig-alig akad, amelyben utalnának arra, hogy az odaveszett, az esetek többségében sosem látott rokont a felelőtlen uralkodó réteg áldozta fel hagymázas célokért.
Elsősorban az itthon tehertétellé vált nincsteleneket küldték ki határainktól több ezer kilométerre. Velük együtt a zsidó munkaszolgálatosokat, akik a közkatonák rettenetes mértékű pusztulásánál is nagyobb arányban vesztek oda abban a gyarmatosító, az ott élőket rabszolgasorsra szánt, s részben meg is valósított, hódító háborúban. Nem volt abban semmi hősi. Az ország által magukra hagyottak, a szövetséges náci német hadsereg kényére-kedvére kiszolgáltatottak küzdöttek a túlélésért, kétségbeesetten.
Az országvezetés azzal tetézte a pusztulást, hogy ezt követően még megszálló csapatokat is kiküldött Ukrajnába, Belarussziába. Ezek tagjai – ezzel is szembe kellene nézni végre a nyilvánosságra került dokumentumok alapján! – szörnyű kegyetlenségek tömegét követték el a polgári lakosság ellen. Azt se felejtsük, hogy a térség egy részében ma is háború van! A mai magyar elemzők egy része három megyéről beszél, de nem teszi hozzá: az ottani három megye, a legszerényebb számítás szerint is, Magyarországnyi területet jelent, ami mindjárt más dimenzióba helyezi az eseményeket. Hogy a kiváltó, a közvélemény előtt alig tárgyalt okok szövevényét itt ne is említsem…
A mai ukrajnai háború minden elemének összevetéséért kilenc éve küzdök ebben a blogtérben, például legutóbb itt és így. Az 1942–43-ban történtekre a tényeknek inkább megfelelő emlékezésért nem különben. Eközben jól tudom, hogy szinte reménytelen a valóságnak az igazsággal való párosításáért hadakozás ezekben az ügyekben is. Mégis, most, hogy közeledik január 24-e, a 2. magyar hadsereg parancsnoka hírhedt értékelésének nyolcvanadik évfordulója, amiből e cikk végén majd idézek, azt gondolom, hogy kijár a megalázottaknak az időről időre történő jóvátétel a hamis pátosz helyett.
Ezért ismétlem meg azt a szöveget, amit öt évvel ezelőtt, egy harctéri naplóra alapozva, egyszer már közzétettem a Bekiáltásban. Itt egy link is a szintén a témával foglalkozó, A rablóháború áldozatai című cikkemhez, amiből az összeállítás végén szintén idézek. Az eddigi, összesen kilencvenezernyi olvasó után talán újabb ezrek gondolkodnak el a mindenkori közember hatalomnak való kiszolgáltatottságán, a politikusok általi befolyásolhatóságán, az elemi érdekeinek felismerésére való képességtől való megfosztásán…
♦ ♦ ♦
„Úgy érezzük magunkat, mint akiket már eltemetett az ország. Odahaza kávéházi hősök öklözik az asztalt, majd ők megmutatják!”
– írta e mondatokat naplójába a Don folyóhoz közeli Sztaro-Nyikolszkojéban, 1942. november 18-án Kónya Lajos, aki – Nemeskürty István kifejezésével – „a halálba küldött” hadsereg tisztikarának zömét kitevő sokezernyi zászlósi–hadnagyi rendfokozatú néptanítók egyike volt. Egy napra rá, november 19-én ellentámadásba kezdett a szovjet hadsereg az ezen a szakaszon a vele szemben felvonult német és magyar csapatok visszaszorítására.
A Requiem egy hadseregért szerzője, Nemeskürty adatai szerint csak a magyarok által ellenőrzött arcvonal szélesebb volt, mint a Budapest–Bécs közötti távolság, az általuk megszállt terület nagyobb volt, mint az 1942-beli, tehát átmenetileg a visszacsatolt területeket is magában foglalt magyar államé. Vagyis a feladathoz mérten kevés volt a katona…
A csapatok fegyverzetének minősége és mennyisége egyaránt elmaradt a szovjet hadseregétől. A magyar tüzérség nem volt gépvontatású. A kiskaliberű ágyúk egyáltalán nem ütötték át a szovjet harckocsik páncélzatát. Ez utóbbiakból a másik fél nagyságrenddel többet volt képes felvonultatni, mint a mieink. Katonáink kezében lényegesen kevesebb géppisztoly volt, mint a szovjetekében. Az üzemanyag- és lőszerutánpótlás akadozott, a hiányos élelmiszerellátás következtében sokan meghaltak végelgyengülésben is.
Ahogy a Magyarország hadtörténetében (Zrínyi, 1985. 2. kötet 351. oldal) olvasható: a szovjetek a következő hónapokban „továbbfejlesztették” az ellentámadást, ami a valamivel több mint 200 ezres II. magyar hadsereg megsemmisülésével járt. A körülmények miatt a különféle források adatai eltérnek egymástól, de e kötet szerint nyolcvannyolcezernyi halott és eltűnt, hatvanezernyi fogoly szerepel a veszteséglistán. Nagy részük két hét alatt veszett oda annak érdekében, hogy a németek nyugodtan kiüríthessék Voronyezst, és háborítatlanul visszavonulhassanak.
Történt mindez csaknem kétezer kilométerre Budapesttől. Az eladott hadsereg címmel sajtó alá rendezett naplót – dacára annak, hogy szerzője a Rákosi-rendszerben két Kossuth-díjat is kapott verseiért – vonakodtak kiadni, s az csak 1956 szeptemberében jelenhetett meg. Aztán még egyszer, 1996-ban, a Gondolatnál. De a krónikás ekkor már rég nem élt. Miután nem volt hajlandó 1956 elítélésére, jószerivel elfeledve halt meg, ötvennyolc éves korában. Viszont naplója – ahogy Nemeskürty írja az Utószóban – „máig felül nem múlt költői eszközökkel, tehetséggel és indulattal ábrázolja jelenkori történelmünknek ezt a tragédiáját. Ehhez képest legalábbis különös, hogy az azóta megjelent légiónyi szakmunka nem idézi, noha száz okiratnál hitelesebb dokumentum”. A gyászos évfordulón pótoljuk kissé ezt a hiányt néhány idézettel a naplóból, amelynek első bejegyzése 1942. május 14-én, Kurkinóban kelt, az utolsó 1943. január 9-én, Alekszandrovkában!
> A fronton harcolókról, a hátul lapítókról
„Halk szavak, cigarettafüst, alkony, szúnyoggal teli nyári alkony. A harmadik zászlóaljparancsnokunk már, ő is hazakészül.” (1942. július 28., i.m.: 46. oldal)
„Az ember ül a telefonnál, hallja, hogy a tüzéreknek nincs lőszerük és nem is kapnak; hogy a Don partján rengeteg a sebesült és az embereknek nincs lőszerük, sem kézigránátjuk.” (1942. augusztus 9., i.m.: 51. oldal)
„Hulljon a parasztja! – mondta egy magasrangú tiszt. Később megtört. Édes népem! – kiáltotta zokogva. Mert lassan mindenki megtörik, ki előbb, ki utóbb.” (1942. augusztus 25. i.m.: 66. oldal)
„Kórházban, csapatnál, mindenütt – ahogy így végignézek gondolatban a tartalékos tiszteken –, már meg sem kell kérdeznünk egymást, csupa tanító. Akikre otthon is viszonylag a legnagyobb terheket rakja az élet, s akit felülről senki sem becsül meg magyar földön, és szégyellnivalóan rosszul fizet az állam, itt, ahol nem reprezentálni kell az egyenruhával. Ahol a játék nem babra megy: az alsó tisztikar gerince ő. Hol vannak most a tényleges tisztek, s a polgári, zsírosabb állások gyakran nagyhangú népe? A hadsereg parasztokból és tanítókból áll. (…) Csak a telefonvezetékek hátulsó végein van más, ő adja a parancsokat, ő küldi harckocsik ellen rohamra a bakákat, minden repülő- és tűztámogatás nélkül.” (1942. szeptember 3., i.m.: 71-72. oldal)
„A tüzérségi tüzet is csupán jelzi néhány lövés, helyette orosz gránátok csapódnak közénk, hat emberem sebesül meg. A ködösítés visszafelé sül el, saját állásainkat vakítja. Ilyen körülmények között indulunk meg. A méteres gazban iszonyú golyózápor, itt is ott is kihull közülünk valaki, sebesültek jajgatnak, de eljutunk a hetes őrsig. Emberek ugrálnak be előlünk a bokrok közé, kézigránátokat hajigálnak ránk, gránátvetők és géppuskák tüzelnek, drótakadály állja utunkat. Lehetünk vagy tizenöten, a bokrosban nyüzsög az ember, fedezékekből zúdítják ránk a tüzet. (…) Látom a megkékült, felpüffedt magyar halottakat, akik egy előbbi támadásból maradtak itt, látom a legyek és dongók tömegét rajtuk, elhagyott fegyvereket látok, s egy géppuskát, halott személyzetével.” (1942. augusztus 13., i.m.: 54. oldal)
„Az ember itt igazán ráér elmélkedni. Eleinte ötletszerűen jön rá, aztán mind makacsabbul gondolkodik azon, és ettől a gondolattól nem tud többé szabadulni, hogy itt, ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik.” (1942. szeptember 24., i.m.: 79. oldal)
> Az otthon maradottakról
„A gondolatai ott járnak a kis gazdaságban. Néha órákig beszél róla. De elborul a végén, amikor a nagybirtokra fordul a szó. Mert nincs falu, amelyik ne vergődne egy-egy püspöki vagy grófi hitbizomány polip-karjaiban. Menekül, aki tud, a város felé. Aki ott marad, megalkuszik, úgy segít magán, ahogy tud. Ha két gyerek van egy családban, csak az egyik házasodik meg, ne osztódjék a föld tovább. Gyula is ilyen öreglegény.” (1942. szeptember 8., i.m.: 72. oldal)
„Parancsba adták, hogy tilos hazagondolni, a hazamenésről beszélni, mert az rombolólag hat. Csoda, hogy levelet lehetett írni. A német sebesülteket repülőn vitték haza. A magyarok tábori kórházakban sínylődnek súlyos sebekkel is, mert odafönt ráeszméltek, hogy sok a sebesült odahaza, sántítani fog a statisztika, és ez demoralizálólag hat. Később elrendelték, hogy a betegeket kórházba sem szabad vinni, feküdjenek a Don partján.” (1942. szeptember 24., i.m.:80. oldal. Megjegyzés: a naplóíró Kónya Lajost magát is csupán tábori kórházban tartották, dacára tüdő- és térdlövésének, majd részleges felépülése után visszavezényelték a tűzvonalba.)
> A német szövetségesekről
„Egy orvos-zászlós az első élmény, szemem láttára dob ki egy németet a felvételi irodából. Ilyen a germán, szemtelen és követelőző. De a zsákmány az övék, ahhoz értenek” – mondja. (1942. augusztus 22., i.m.: 61. oldal)
„Vágóhídra küldtek, lélektelenül és érdektelenül. Mint a zsoldosokat – jegyeztem meg egyszer. Zsoldosok? Ennyi bérért? – így torkoltak le. Hasonlítsd össze, mit kap egy német katona. Tehát még ez a vigaszunk sem lehet, bár a pénz itt igazán nem sokat számít. Számítana otthon, de nem engedik hazaküldeni.” (1942. szeptember 24., i.m.: 80. oldal)
„Három ellenségünk van: a hideg, az éhség meg a németek. (…) Ha ezek ellen kéne, még harcolni is volna erőnk.” (1943. január 31., i.m.: 127., 1943. február 3., 131. oldal)
„A magyarokat sorsukra kell hagyni, ez volt az íratlan német parancs február másodikáig. Akkor derült fény a dolgok valódi állására, akkor jelent meg egy új parancs: A magyarokat meg kell menteni, s amennyire lehetséges, élelmezni kell őket.” (1943. április 6., im.: 159. oldal)
> A polgári lakosságról
„Egy faluban élünk, ahonnan a polgári lakosságot kitelepítették. Tőlük nem tudhatunk meg semmit. Útközben szerzett ismereteink nagyon futólagosak és megbízhatatlanok. Ahol nyomort látunk, nem az egyéves német megszállás eredménye-e? S a kultúra: könyveket találunk minden házban. Tankönyvek, csillagászat, filozófia, irodalomtörténet. Nemcsak szórványosan, itt-ott. Erősen használt könyvek. Varjú Pál felfedezte, hogy ponyvát és kalendáriumot nem lehet találni. Ellenben kézírással terjesztett szépirodalmi műveket igen. A németek jóvoltából – a szemétdombon. (…) A romok között ikonok, bibliák, imakönyvek hevernek. Kurkinóban elfüggönyözött szentélyekben őrizték az ikónt, előtte kis asztal volt, gyertyákkal. Istentelenségük is – propaganda? (…) Nem, nem mi adtuk vissza nekik az Istent, ahogy a propaganda hirdeti.” (1942. június 12., i.m.: 24-25. oldal és 1943. április 25. i.m.: 161. oldal)
„Európa kereszténysége külsőség. Az egyéni, társadalmi és állami élet önzőbb és ravaszabb. A kereszt cégér, mögötte vad emberi indulatok pogánykodnak.” (1942. szeptember 13., i.m:.75. oldal)
„Orosz tankönyveket nézegetek. (…) Többek között egy iskolai olvasókönyv is kerül kezembe. Olyan, mint egy antológia, a legjobb íróik novelláiból, verseiből. A művek előtt féloldalnyi életrajz, az író arcképe. Nem királyi főigazgatók tan-versei, hanem – irodalom. Képzelj el egy magyar iskolai olvasókönyvet Illyés, Móricz, Szabó Dezső, Kodolányi, Tamási áron, Veres Péter, Sinka, Erdélyi, József Attila – és a többiek, élők és halottak műveiből! Talán majd eljön ennek is az ideje!” (1942. szeptember 11., i.m.: 74. oldal)
„Szaluki a falu neve, jóindulatú, szegény emberek lakják. Az ember már restelli, mennyire rájuk vagyunk szorulva. Ellátásunkról nemigen gondoskodnak a hadseregnél – ha nem kapnánk ezektől az emberektől egy kis burgonyát, ezt-azt, nyugodtan éhen halhatnánk.” (1943. március 20. – i.m.: 153. oldal)
♦ ♦ ♦
Február 15-én az összesített veszteségekről a hadsereg-parancsnokság azt jelentette a felettes (!) német parancsnokságnak: „körülbelüli megállapítás szerint több mint 100 000 fő tiszt és legénység, 25 000 ló. Anyagban a veszteség még áttekinthetetlen”. (Forrás: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, Kossuth, 2019, 545. o.) A sebesültekkel, a mínusz 35-40 fokos hidegben megfagyottakkal, a fogságba esettekkel együtt, akiknek ekkora tömegére nem voltak felkészülve a szovjetek, 127-128 ezer főnyi volt a végső veszteség. Az emiatti lelki összeroppanásnak nagy szerepe lehetett abban, hogy (Hautzinger) Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes a 2. magyar hadsereg Horthy által kinevezett parancsnoka kiadta január 24-i, hírhedtté vált, később hatálytalanított hadseregparancsát, miszerint
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét (…) a német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket (…) innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással nem engedek el senkit (…) ott marad mindenki, amíg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul (…) a zsidó munkásszázadok zárkózottan és rendben meneteltek, míg az úgynevezett csapat legénység szétszóródott, állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette (…) E parancsom lényegét parancskiadáskor minden nap fel kell olvasni.” (Forrás i.m: 646. o.)
Hogy mélységesen igazságtalan volt ez az értékelés, azt már a kortársak tudták és cáfolták. Már csak azért is, mert a szovjet ellentámadással a frontnak a németek által védett egységei sem dacolhattak. Ezek után, immár nyolcvan év elteltével, 2023 januárjában is keserűen mondom a kortársaimnak: „Állítsátok csak a szobrokat Horthy Miklósnak, Magyarország akkori kormányzójának! Aki ráadásként a végjátékban még a hazát is hosszú, véres harcok színterévé tette akkor, mikor már minden józan ember tudta, hogy a háború elveszett.” #
CÍMKÉP: A 2. magyar hadsereg felfegyverzett katonáinak létszáma 200 ezer fő alatt maradt, mivel a közel 20 ezer fegyvertelen munkaszolgálatost is a hadsereg állományába sorozták – Magas, 50 százalékos arányt képviseltek a tartalékosok, a hiányzó létszámot pedig a 35 és 40 év közötti póttartalékosokkal egészítették ki (Kép forrása: Fortepan)